Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-14 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

DÉNES GYÖRGY ÚJ VERSEI m KÖLTŐ A költő o világ útjoin csovorog s mint mesében a varázsló, elkeveredik a földdel, elkeveredik a lüktető napokkal, virágba, bogáncsba költözik, egy sóhajban is ott piheg, izzítja a parazsat, ringatja lombok sátorát, borong az esték bánatában, az ólmodókkal álmodik. A költő kihajt a rügyekkel, szivárványt fest az egek ívére, reményt dalol a Halandók fülébe, vallja az élet születését, vallja az örök virágzást, törvényben oz igazságot. Keresd a költőt füvekben, fákban, a gondolat gyémánt kavicsai közt, a magány erdejében, mindenütt keresd. EMBER AZ EMBEREK Közön Mikor az arcát megmutatta még nem volt rajta semmi jel. Aztán összetöri oz arca s most cserepekben ott hever az út kövén. Ráköp a közöny s a cipők talpán ott ragyog egy égnyi csillag, de nem lehel belé lelke indulatot. Dvé a (öld. Ggy öleli, mint aki boldog kínba dermedt Mint aki mindent visszaérez, mint aki mindent elfelejtett. CSAK EGY KIÁL TÁS Csok egy bimbó oz ágon s elég, hogy élni tudj, csak egy parányi csillag s lelked már fölliheg, kileng az inga, mágneses terek csodája von, csak egy borzas madár csőre a zúzos ablakon. Káprázat? Enoyi is elég, hamvából pislogó parázs, elmosódó szürke mezők markában zöld sziget, kuporgó fű a jég alatt, gyökér-dac, éhező öröm, halált lerontó moha-vágy, ösztökélő szelíd harag. Csak egy kiáltás, távoli hullám a pokol-éjben, mégis kihajt lelked falón a megsorvadt folyondár, csak egy boldog szemvillanás a rögös áradatban, s köréd rajzik ezer világ és nem maradsz magadban. KI VARÁZSOLT EL ENGEM Fejem íölött a lombok, levelek futása, fejem fölött az erdő sörényes óradósa, lombok között a kéklő tenyérnyi ég nevet, csak a karom kinyújtom s felérem az eget, csak a karom kinyújtom s enyém a föld, a nap, a világ itt tanyázik bolond szivem alatt, s táncol a részeg erdő, dalol, kacag, ragyog ... Ki varázsolt el engem, vajon kié vagyok? V AZ ELSf FELVONÁS UTÁN Kulturális téren hazánkban az értékelés és a felmérés időszakát éljük. Mondhatom úgy is, hogy a kibontakozás első szakaszában vagyunk, további kulturális tevékenyééi n k alapjait rakjuk le. Felelősségteljesen a jövőbe nézni nem lehet anélkül, hogy a jelent és a közelmúltat ne lássuk. Ilyen meggondolásból nagy Jelentősége van az elmúlt évek jelenségeinek helyes értékelésére a kultúra minden területén. Írásom témája színházi életünk, tehát olyan kulturális terület, ahol a közönség és a művész, s általa a mű, kapcsolata talán a legérzékenyebb, s a legspontánabb. Divatos dolog az utóbbi időben a színházról beszélni, nézzük meg tehát, mi is a mai színház funkciója. A vitázok sokasága bármily oldalról ls közelíti meg a kérdést, a színház funkciójával kapcsolatban, három tényezőt emel ki (a fontossági sorrendet az adott személy világnézeti, kultúrpolitikai és más szempontjai határozzák meg), éspedig a színház művettségterjesztő, tömegnevelő és szórakoztató funkcióját. Ezzel együtt hangsúlyozzák a színház elkötelezettségének, pártosságának fontosságát. A társadalmi szempontokat és igényeket is beleértve helytálló ez a meghatározás, mert sok vonatkozásban határokat szab, ugyanakkor azonban tág teret biztosit az eszmeileg és művészileg is helytálló és vonzó művészi munka kidolgozására. Írásunk célja elsősorban a gyakorlat, tehát a konkrét helyzet felvázolása, s éppen ezért nem részletezzük az elméleti kérdéseket, hanem ezek felvázolása után nézünk szét színházaink körül. Nem szükséges hangsúlyozni a társadalom és felépítménye közötti viszonyt, s továbbá azt sem, hogy az elmúlt negyed évszázadban párt- és állami szerveink milyen fontosságot tulajdonítottak a művészeti ágazatoknak, így a színházművészeteknek is. Anyagilag, erkölcsileg és másképpen bőkezűen támogatták fejlődésüket, s azt igényelték, hogy sajátos eszközeikkel kapcsolódjanak be a szocialista társadalom harmonikus fejlesztésébe. A színházat más művészeti ágazatokhoz hasonlóan tömegek látogatják, tehát nem lehet közömbös senki számára, hogy ott mit adnak eiő, hogyan formálják a tömeg ízlését és véleményét. A tömeg, más szóval a „fogyasztó" és a művészet kapcsolatáról már sok vita zajlott le, egységes receptet azonban nem tudott és nem tudhatott senki sem „kitalálni". Annyi azonban tény, hogy a színház a már említett funkcióját teljesítve sajátos eszközeivel hat a közönség érzelmére és értelmére. Más szóval: egy igényes darab (nemcsak tragédia, vígjáték, sőt jó zenés játék isj befolyásolja a néző gondolatait, ezen keresztül tetteit, tehát változtathat akár életformáján is. A művészeti ágazat, tehát a színház is sajátos terület, nem téveszthető össze más szakaszokkal. Sajnos, már vannak Ilyen tapasztalataink is. Az ötvenes években egyes vezetők vulgarizálták a közönség és művészet kapcsolatát, a színházat rossz értelemben vett agitációs helyiségnek tekintették, több esetben feketefehér, igen-nem-et játszattak, természetesen minden eredmény nélkül, a közönség reagálásáról nem is beszélve. Ezzel természetesen senki sem akarja mondani, hogy az említett időszakban nem voltak művészi vállalkozások, hanem csupán a hiba eg^ik jellemző fajtájára akartunk rámutatni, ami az irányító szervek és a színházak közötti viszonyban leledzett. A színház területén ozyk a deformálódások nem voltak túlságosan érzékenyek, s ez többek között abból is kitűnik, hogy a hatvanas évek elején a színház aránylag zökkenőmentesen dobta el a nem neki való szerepet, s alig néhány esztendő alatt különösen a külföldön jobban ismert cseh színjátszást Európa egyik iegnívósabbjaként emlegették. Az úgynevezett kis formátumú kamaraszínházak kialakulásának időszaka volt ez, melyet több társadalmi és művészeti körülmény hozott létre. Az Irányító szervek ős a színház viszonyában megváltozott a kapcsolat. Az utóbbi, vagy ennek képviseletében tetszelgő csoport lépett rendszerint offenzívába, úgy, hogy gyakran az előbbi szerveknek csupán az adminisztratív eszköz maradt a birtokukban, végső kiéleződés esetén ezt használták. Helyes irányelvek, elgondolások akadtak, a baj azonban az volt, hogy a felelős szervek ezeknek csak ritkán tudtak érvényt szerezni. Ez az egészségesnek nem mondható állapot a hatvannyolcas politikai események uszályában csúcsosodott ki különösen a cseh országrészekben. Az abszolút szabadságról és más kispolgári illúzióktól teli szólamok itt abban nyilvánultak meg, hogy a színházak túlnyomó többségének minden vonatkozásban teljes önállóságot biztosítottak, s az irányító szervektől legtöbbször csak azt követelték, hogy biztosítsa be az anyagi támogatást. Megértük — természetesen más előjellel — azt a helyzetet, amit egyszer már kiküszöbölni véltünk, a színház ismét demagóg szólamok színhelye lett. Ehhez most még az abszolút szabadság frázisa is párosult, ami elsősorban a nyugati színművek kritikátlan befogadásában és eljátszásában, s néhány kivételtől eltekintve a szocialista jzerzők darabjainak mellőzésében nyilvánult meg. Isméit hangsúnyozni kell: ez sem volt teljesen általános helyzetkép, hanem Jellemző. Szlovákiában is akadtak hasonló kísérletek, de itt kellő visszhang és társadalmi talaj híján az esetek túlynomó többségében csupán tiszavirág életűek voltak. Mi is a vulgarizálás és a sematizmus hibájába esnénk, ha a most festett képet teljesnek minősítenénk. Erről szó sincs. Most csupán olyan hibákra mutattunk rá, melyek véleményünk szerint fő kerékkötői voltak színházművészetünk egészséges fejlődésének. Az 1969-es kibontakozási folyamat éreztette jótékony hatását e területen is. Az alapvető káderintézkedések után művelődési szerveink nagyon helyesen meghatározták a színház és az irányító szervek viszonyát, felelősségét, s így jó alapot biztosítottak a harmonikus együttműködésre, s ezáltal lehetőséget nyújtottak egy korszerű, minden vonatkozásban helyes koncepció kidolgozására. Színházaink dramaturgiai tervében ez a változás idáig csak részben mutatkozott meg. Ogy is fogalmazhatunk, hogy az említett változásokkal véget ért az első felvonás, de a folytatás egyelőre még várat magára. Ha színházaink idei, s különösen tavalyi dramaturgiai tervét megnézzük, látjuk, hogy túlnyomó részben olyan darabokat tűztek műsorra, amelyek csaknem minden korban egyaránt játszhatók. Tehát a régi színházi igazságból kovácsoltak tőkét: ha „baj" van, akkor elő kell húzni a klasszikus játékokat. Ismét magyarázatra szorulunk: senki sem kardoskodik a klasszikus színművek ellen, sőt a könnyű műfajú játékok ellen sem, de az arányokat viszont nem lehet eltúlozni. Aktív színházi munka csak klasszikus darabokkal, vagy csak vígjátékokkal nem képzelhető el. Szükség van mai tárgyú, mai életünkről valló, helyes eszmei alapállású színművekre, tehát olyan alkotásokra, amelyek nem közvetve hatnak a közönségre. Az Idei évadban több színházban olyan kedvező előjelek mutatkoztak, amelyek reális alapot látszanak biztosítani a következő évad átgondolt és már arányaiban is helyes dramaturgiai tervéhez. Summázva az eddig elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy a kibontakozási folyamat színházaink területén is jó úton halad. Am rózsás képet még nem festhetünk. A helyes utat már megtaláltuk, de még sokat kell Javítani rajta, hogy a működés zökkenőmentes legyen és színjátszásunkat arra a szintre emelje, amelyre szocialista társadalmunkban hivatott. SZILVASSY JÓZSEF