Új Szó, 1971. március (24. évfolyam, 50-76. szám)

1971-03-14 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

TÖBBET ÉSSZEL MINT ERŐVEL ROMÁNIAI MAGYAR TRÉFÁS TÖRTÉNETEK A VERES BOLTOS Volt egyszer egy csizmadia, és annak volt egy nagyon szép felesége. Nem messze tőlük, a közeli sarkon állt egy nagy bolt, amiben a híres veres boltos volt a tulajdonos. Ennek a boltosnak megtetszett a szép fiatalasszony, de nem tudta, hogyan álljon vele szóba. Csak nézegette, gyönyörködött benne, s egy alkalommal, mikor meglatta, elkezdett nyeríteni az asszony felé. S attól kezdve mindennap, mikor meglátta az asszonyt a kútnál, nyerített. S mivel az asszonynak feltűnő volt, elmondta otthon a férjének, hogy mi történik mindennap, mikor vízért megy. Az embert gondolkozóba ejtette a dolog, s mondta az asszonynak, hogy kérdezze meg a boltost, mit akar, miért nyerít utána. Ügy is történt. A legközelebbi napon, mikor vízért ment, a boltos megint nyerített. Hozzálépett az asszony, és megkérdezte, hogy miért nyerít mindig utána. A boltos pedig kiöntötte a lelkét az asszonynak, hogy mennyire szereti, mennyire tetszik neki, s az üzletből mindennek a színe-javát neki adná egy ismeretség fejében. Az aszsrzony megígérte, hogy majd értesíti, mikor az ura távol lesz a háztól. Mivel az ember csizmadia volt, többször ment vásárokra eladni, talált egy napot, mikor szabadon találkozhattak volna. így is történt Elmondta a férjének az asszony, hogy miről van szó, és megegyeztek egy bizonyos napban, hogy akkor jöhet a boltos, vitte a drága selymeket, kelméket, gyöngyöket, édességeket, ami csak volt az üzletben, mindennek a színe-javát, ahogy megígérte. Közben az aszszony nagy sütést-főzést rendezett a vendégnek. S mikor vacsora után kezdtek volna szerelembe melegedni, előbújt a csizmadia, aki el volt bújva, míg ők beszélgettek. Megkérdezte a boltost, hogy miféle magaviselet ez. A boltos megijedt nagyon, és könyörgött, hogy ne csináljon botrányt, mert ő mindent itthagy, arait magával hozott. A csizmadia meggondolta magát, nem bántotta, de előhozott egy nagy zsák kukoricát meg egy kis kézi darálót, és addig nem engedte el a boltost, amíg le nem darálta a zsák kukoricát. Reggel lett, mire kész lett a boltos a darálással. A legközelebbi napon, mikor megint ment az asszony vízéri, a boltos szintén kint állt az üzlet előtt, és bánatosan nézett az aszszony után, de már nem nyerített. Hazamenet mondta az Jsszony az urának, hogy most már nem nyerít a boltos. Mondja neki az ura, hogy most már próbálja raeg, nyerítsen ő, nézzük, hogy mit szól a veres boltos. Ogy is történt. Másnap az asszony, mikor vízért ment, kezdett fi nyeríteni. Odafordult a boltos nagy bosszúsan és rákiáltott az asz szonyra: — Mi az, drága, elfogyott a dara?! A SZABADSÁGOS KATONA Hát nem most történt, hanem régehheeske, mikor még Háromszéken sem volt vasútvonal. Akkoriban gyalog jártak haza a katonák szabadságra. A huszár még lovat sem kapott az ezredétől, gyalog kellet hogy hazajöjjön a jelvidékre, Kővárra. A huszárok olyan tréfás, vicces emberek voltak, szerettek mindenkivel kibabrálni. Hát jött a huszár le Csíkba. Akkor jában nem volt lova az edényárusoknak, mint most, szamárral jártak árulni a kicsi fazekakat, korsókat, tálakat, mindenfélét, jön a huszár, s látja, hogy egy sarkon egy ember árulja a fazekakat, korsókat, s a szamara ki van fogva a szekérből, ott rágicsál a szekér, mellett. Gondolta a huszár, ki kéne toljon valahogy az öreggel. Ki is találta, hogy mit csináljon. Akkor még nem voltak öngyújtók, gyufa sem igen volt, szivart gyújtani acélt és taplót használtak. Volt az a fehér kő. abból szikrát csináltak a taplóba, s úgy gyújtották meg a cigarettát. Nem mint most! Gondolta a huszár magában, ő biza kibabrál az öreggel. Elővette a jászkát, a taplót, elé az acélt s a követ, szikrát ütött egy dara bocska taplóra, úgy mogyoró nagyságú lehetett. A tapló meggyúlt. Ö fogta a kezében, s jött a szekér felé. A szekeret körülállták az emberek, egyik vásárolt ezt, a másik azt. A huszár szépen odahajolt a szamárhoz, s a fülébe dugta az égő taplót. Hát mikor még csak kívül égette a tapló a jülperemét, a szamár csak megrázta a fejét. De ahogy jobban kezdte égetni, mind jobban rázta, s a tapló mind beljebb és beljebb ment. Akkor már a szamár mint egy bolond futkosott, szökdösöl a szekér körül, mind összetörte a fazekakat, épen egyet sem hagyott. A huszár közben továbbment. A tulajdonos fél szemmel látta, mikor a szamár fölé hajolt, de nem ügyelte. Mikor látta, hogy a drága portékáját mind összetörte a szamár, eszébe jutott a huszár, aki mintha súgott volna valamit a szamárnak. Kiáltotta a rendőrt: — Fogjak meg, fogják meg, csak a huszár lehet a hibás, csak az súgott valamit a szamárnak! A rendőrök lóra ültek, s utána! Elcsípték, s visszahozták, hogy mondja meg, mit súgott a szamárnak. De a huszár feltalálta magát. — Hát tudják, én most jövök Kolozsvárról, ott találkoztam a szamárnak a nagybátyával, s az azt mondta: „Mikor megyek Csíkba, s meglátom az utcasarkon az öcsit, mondjam meg, hogy holnap lesz a menyegzője, s jöjjön el". En megsúgtam neki, de ő azt mondta: „Nem megyek én már a menyegzőre, úgysem érnék oda, hanem a bátyám tiszteletére eljárok inkább egy lassú csárdást, és egy sebes polkával bevégzem". így a szamár, ugye, megkezdte a lassú csárdást, s ahogy a tapló jobban égette, gyorsabban szökdösött. Ez volt a sebes polka. Így a rendőrök el kellett, hogy bocsássák a huszárt. A huszár meg hazaért Kővárra, s otthon is maradt. Nem tudjuk megkérdezni, hogy így volt e. A PARASZT ÉS A VÁMOS Ez a mese, vagyis hát nem mese, talán meg is történt, arról szól, hogy a paraszt milyen furfangos, ha túl akar járni valakinek az eszén. A régebbi időben, ha vala mit vittek a vásárra, piacra azt meg kellett vámolni. Egy parasztnak voft egy birkája és tavasz felé, mikor ellettek a birkák, ő is akart vinni egy bárányt a vásárra. Megfogta a leggyöngébbet j mert a javát magának hagyta tenyésztésreí, betette egy zsákba, és mondta a felesé gének, hogy ő bemegy a vá sárra, és pénzzé teszi a bá rányt, mert közeleg a húsvét és kell egy kis aprópénz a háznál. Mikor elindul, odaszól a kutyájának is, hogy „Puli, gyere te is, jössz velem" No, el is indultak mind a ketten. Mikor jó másfél órányira voltak a várostól, a vámház közelébe értek. Volt ott egy olyan gidres-gödrös hely, az egyik gödörbe le húzódott, kivette a bárányt a zsákból, és a helyébe betette a pulit, a zsák szájat összekötötte. A báranynak össze volt kötve a lába, ott maradt a gödör fenekén. Az öreg meg nyugodtan el ment a vámház előtt, oda sem hederített, hogy fizessen, de a vámos odaszólt: — Hej, földi, hát jizetni is kell, lássuk, mi van abban a zsákban! Az öreg csak ment tovább, rá se hallgatott a vámosra. Az már mérges lett: — Ej, megálljon! Mit akar itt becsempészni, mi van ab ban a zsákban? — Hát mi volna, egy ku Uja! — Nem igaz! — Hát ha mondom, hogy kutya, no! De a vámos nem hitt neki, levetette a zsákot a hátáról. — Oldja ki! — Kioldom, de ha elszalad a maga baja lesz! — Nem baj, de akarom tudni, hogy mi van benne! — mondja a vámos. Na, az öreg kinyitotta a zsák száját. A puli, ahogy szabadnak érezte magát, egy bői kiugrott, és szaladt viszsza, egyenesen haza. A gazdája meg utána. De ő csak a gödörig szaladt, ott betette a zsákba a bárányt, és nyugodtan baktatott vissza. Köszönt illendően a vámosnak, és azt mondta: — Na, sikerült mégis megfognom, de alig alig bírtam vele. Köszönje is, mert másképp csúnyán összevesztünk volna! Azzal ment tovább nyu godtan: nem fizetett vámot. Eladta a bárányt a piacon és boldogan ment haza. mert kibabrált a vámosokkal Kl A HŰSÉGES TÁRS Volt egyszer egy szegény ember. Olyan szegény volt, mint a templom egere. Megegyezett a feleségével, hogy elindul, s addig megy, mígnem valami munkát talál. Útközben találkozott egy gazdag emberrel. Köszöntek egymásnak. Kérdi a gazdag ember: — Hová mész, te szegény ember? — Elindultam valahová munkát keresni, mert olyan szegények vagyunk, hogy se ruhánk, se élelmünk, se pénzünk. Azt mondja a gazdag ember: — Én felfogadnék két embert jó napszámért. — Jól van — mondja az ember —, én beállok. — De még kéne valaki melléd — mondja a gazdag ember —, menj haza és szerezz magad mellé egy megbízható társat. Holnap reggel itt találkozunk. Hazamegy az ember, gondolja, olyan jó munkatárs, mint a felesége, nem lesz senki. Mondja is a feleségének: — Ni, te asszony, találkoztam egy emberrel, aki felfogad két embert dolgozni, jó volna, ha te jönnél velem, mert náladnál megbízhatóbb munkatársat úgysem találnék. Beleegyezett az asszony, s elindultak. Volt egy kutyájuk, azt is magukkal vitték. Mikor odaértek a megbeszélt helyre, azt mondja az ember: — Te asszony, én olyan álmos vagyok, lefekszem egy kicsit, hogy kipihenjem magam, amíg megérkezik az az ember. — Rendben van, feküdj le — felelte az asszony. Nemsokára, ahogy az ember elaludt, jött is a gazdag ember, és köszönt az asszonynak: — Jó reggelt! — Jó reggelt kívánok! — köszönt vissza az assszony is. — Kire vártok itt? — kérdezte a gazdag ember az asszonyt. — Az én férjemmel beszéltél tegnap, s engem hozott magával. — Mondok én egyet, szép menyecske! Vegyük másképpen a dolgot. — Hogyan? — kérdi a menyecske a gazdag embertől. — Hát úgy, hogy gyere el te velem, mert nekem nincs feleségem, sem anyám, sem apám. Gazdag ember vagyok, mindenem van a háznál, ami csak kell. Gondolkozott az asszony: hagyja ott az urát? De addig-addig beszélt neki a gazdag ember, míg az asszony csak beleegyezett. Mikor éppen indultak volna el, az asszony megáll és gondolkozik. Kérdi tőle a gazdag ember: — Min gondolkozol? — Azon gondolkozom, hogy nem jól van ez így. — Ugyan miért? — Azért, mert felkel a férjem, és utánunk jön, csak megtudná valakitől, hogy hová-merre mentünk. Jobb volna, ha megölnénk! — Tégy, ahogy akarsz — mondta a gazdag ember az asszonynak. Vett az asszony egy jó nagy botot, s odament az emberhez, hogy iisse agyon. De alighogy fölemelte a botot, a kutya nekiugrott, és ugatni kezdett. Az ember erre fölébredt. — Mit akarsz, te asszony? Agyon akarsz ütni? — Hát... — mert így, mert úgy — el akartam menni ezzel az emberrel, azt mondja, van mindene. Azt mondja a gazdag ember: — Látod, látod. Legjobb társad a kutya volt, nem az asszonyi Lám, az asszonyt könnyű elámítani, s még képes agyonverni is. A kutya mentett meg a haláltól! Azóta is tudja mindenki, hogy az asszonynak, ha kilencvenkilenr bőrt húznak is le róla. akkor sem szabad hinni)