Új Szó, 1971. február (24. évfolyam, 26-49. szám)
1971-02-07 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó
B szülök összevesztek. Tánya azt gondolta, hogy ez is csak olyasféle összekoccanás, mint ahogy ö szokott összekülönbözni Marinával, összevesztek, mindegyikük azt hiszi, neki van igaza, aztán kibékülnek, kezet fognak: „Holtomiglan, holtomiglan".' De apával és anyával ez egészen más. A viták elmérgesedtek. Régebben a mama Toljanak hívta_ apát, most pedig Anatolijnak szólítja. Sot még az is előfordul, hogy vezetéknevén szól ; rá. Éppen úgy, mintha kisiskolás lenne, és ötöst kapott volna. Tánya osztályában az ötös tanulókat mindig vezetéknevükön szólították. Tánya sem hívhatta az apját Toljáuak, noha ez volt a neve. Neki pedig furcsa nevet adtak, apja Slatának hívta. Tegnap este, amikor hazatért a munkából és leverte magáról a havat, így szólt: — Szervusz Slatal Ma még nem találkoztunk. Tánya kezet nyújtott neki, a szemébe nézett és váratlanul így szólt hozzá: — Szervusz Tolja! Apja arca megrándult, de aztán újra nyugodt lett. Bement a szobájába és tervrajzaival pepecselt. A folyosóra csíkokban szállt ki a cigarettafüst-szürke fonala. A viták mindig a cigarettával kezdődtek. Apa tervrajzai fölött üldögélt esténként és egymás után szívta a cigarettát. Egyszer Tányával elbeszélgetett a gyárról, amelyet ők terveztek. Fejével a tenyerére támaszkodott, és a messzeségbe bámult, mintha már ott látná készen. Tánya némán hallgatta, úgy tűnt neki, hogy a szobában nesztelenül mesék járnak. Tánya életében sok értelmes, de számtalan érthetelen szó is előfordult. „Már elegem van abból, hogy örökké csak a hátad Játom — korholta anyja az apját. Tánya sokáig bámulta rajzoló apja hátát és semmi különöset nem látott rajta. Anyja azonban toporzékolt. Reggelenként a cipősarkát a padlóhoz verte, és csak úgy magában dohogott: — Már megint akár a trafikban . .. Mindent telefustöl. Inkább már haza se jöjjön. Ezzel Tánya egyetértett, inert tudta, hogy a cigarettázás káros. A dohány légcsőhurut, tüdőbaj, vagy olyan betegség okozója is lehet, amelynek borzalmas még a nevét is kiejteni. Ez áll Tánya tankönyvében. Ezeket a sorokat pirossal aláhúzta és az asztalra tette. Apja elolvasta. Tánya nyomban észrevette. A lapok között ugyanis szürke cigarettahamut talált. Két napig nem dohányzott. Tánya ellenőrizte a dobozokban a cigarettát, mennyi volt és mennyi hiányzott. De most újra csak fújja, rajzol és töri a fejét. Miért mondta neki ma, hogy Tolja? És egyáltalán miért ilyen bonyolult az élet? Beköszöntött a tél, és eljött a téli szünidő. A mama valahová elment, a ház csendes volt és kihalt. A falon az óra ketyegett. Tánya kétszer végigsétált a folyosón, kinyitotta az ajtót és szigorúan rászólt apjára: — Ideje lenne vacsorázni, minden kész van, csak a krumplit Itellene meghámozni. — Máris . . . Még egy percet! — válaszolt zavartan az apja. Tánya várt és aztán újra megszólalt: — Már elmúlt egy perc, figyelem az órán. Apja feje fölött kék füstfelhő kavargott. Aztán felállt, Tánya vállára tette a kezét, és bementek a konyhába. Leültek a tűzhelyhez és hámozták a krumplit. Tánya az apját figyelte. Szemei nagyok, és az arca őszülő borostás. Többet kellene mozognia a tiszta levegőn. Ezt tanácsolta neki az orvos is, aki egyszer injekciózta. Tánya megtisztította a krumplit és a lábosba dobta. — Mostantól fogva én -fogok rólad gondoskodni, tornászni fogunk. Szünidő van. Apja nem válaszolt, talán nem is hallotta, mit mondott. Néha odafigyelt, de mindig az ismeretien messzeségbe bámult. Tánya pedig azt szerette volna, ha leszáll a földre. Apja egy pillanatra felocsúdott gondolataiból, de aztán újra elkalandozott, ki tudja, merre. Megfőzték a krumplit, megmelegítették a rostélyost és vacsorához ültek. Azután leszállt az éjszaka, az ablakon bevilágított a Hold és lepihent Tánya arca mellé a vánkosra. A fal túlsó oldalán apja szobájában csönd volt. Éjszaka dolgozott. Tánya papucsba dugta a lábát, s lábujjhegyen az apjához lopódzott. A takaró alól kikandikált az orra és bozontos szemöldöke. Kinyitotta az ablakot, a szobába ezüstös hókristályok szállingóztak be. — Tornára feAkészülnil Apja kinyitotta a szemét és ki tudja miért, elnevette magát. Valószínű az álmain, Tányán, vagy a libegő hókristályokon. — Fel-ké-szül-ni! , Szemben álltak egymással és tornásztak. Kezüket felemelték, jobbra hajoltak, bajra hajoltak. — Ne tartsd vissza a lélegzeted! Apa magas ós szikár volt. Tánya jó) szemügyre velte. Az udvaron rozsdás súlyemelő hevert. Ha azzal gyakorlatozna, díjbirkózó lehetne belőle. Jó sokáig, talán egy negyedórát is tornásztak. Azután apja azt mondta, hogy már késő van, sietni kell munkába. Megmosakodott .hideg vízben, és mindent megevett, amit Tánya elé tett. Mindketten elégedettek voltak. Csak anya nem szólt egy szót sem. Tánya kiment, hogy megkeresse a súlyzót. Beleütközött Vovka Szerginbe. Vovka felé tartott és integetett neki jégkorongbotjával. Sapkáját a fejebúbjára csapta és a fejétől a sarkáig csupa hó volt. — Várjál csak, hová mész? Tánya megállt. A kötekedőktől nem félt, és ezért nem ijedt meg Vovkától sem. A fiúnak elöl hiányzott néhány foga, más nem tudta, csak Tánya és ő, hogy miért. Vovka könnyelmű fiú volt. Bosszút állt Tánya visszautasító tekintetéért, és ha senki nem látta, egymásnak estek. Odament hozzá, s így szólt: — Tudok az apádról és a mamádról mindent... — Ne lódíts! — válaszolta határozottan Tánya. Semmit nem tudsz róluk! Vovka szemtelenül nevetve mutogatta foghíjas száját. — De igenis, tudom. Elválnak! — Takarodj! — ripakodott rá Tanya. — Ha megismétied, kiverem még egy fogadat. Vovka körülnézett, az udvaron nem volt senki, az egyik ágon fekete varjú gubbasztott és valahová félrebániult. Ekkor megismételte a borzalmas szavakat és pimaszul nevetett. Tánya nekiment. A jégkorongiitő egyfelé, Vovka pedig másfelé repült. Az öklével verte, fejével pedig a gyomrának esett. De Vovka erősebb volt. Megrázta és elkapta a copfját. — Add meg magad! — kiáltotta győzelmesen. Ekkor megjelent Marinka, rátámadt Vovkára, aki óbégatva elfutott. Tánya az udvar végébe ment, ahol egyik oldalon fészer, a másik oldalon pedig egy ablaktalan, ajtó nélküli fal állt. Letörölte arcáról a havat és lihegett. — Fáj valahol? — kérdezte Marinka. — Semmi, csak a szívem. — A lelked fáj — jelentette ki magabiztosan Marinka —, ha valaki megsért, nekem is fáj. Marinka Tánya legjobb barátnője volt. Tánya mégsem szólt neki semmit. Csak arra kérte, segítsen hazacipelni a rozsdás súlyzót. A súlyzó régi helyén feküdt, behordta a hó, csak fekete rúdja látszott ki. Kikaparták a hóból, és hazavitték. Tányáék a földszinten laktak. A szürke ajtón fejjel lefelé lógott a lakásszám. Tanyának saját kulcsa volt. Teljesen önállóságra szokott. Be tudta kapcsolni a gáztűzhelyet, teát főzött, és ha kellett, tojást sütött szalámival. A súlyzót reggelig senki nem vette észre. Tánya reggel mutatta meg apjának. — 1 Fogd csak és emeld fel — mondta —, meglásd, milyen izmos leszel. Apja meghallgatta, "le a cigarettázást nem hagyta abba. Odalépett a súlyzóhoz, lehajolt, vékony karjával felemelte és Tánvára nézett, vajon elég-e már — Még — parancsolta Tánya —, csak eleinte nehézl Vasárnap volt, ežen a napon az ember tovább alhat, és azt csinálhat, ami tetszik. Tánya azonban már nyolc órakor felkelt. A felnőttek képesek sokáig aludni, a gyerekek azonban nem. Mintha megszólalna bennük az iskolai csengő. Vasárnap valamennyien együtt ebédeltek. Anya levest öntött Tányának és így szólt. — Siess, edd meg, mert moziba megyünk! — És apa? — kérdezte Tánya. — Ö rajzol . . . Hisz jól tudod. Apa szomorúan Tányára nézett és egy darab kenyeret tört. Tánya úgy érezte, hogy ha megkérné, bizonyára ó is velük menne. íltközben a mozi felé ezen törte a fejét. Valamikor hármasban jártak. A bal kezével apját, jobbjával pedig anyját fogta. Ha a járdán tócsa volt, felemelték és együtt kiáltották: hopp! s 'lánya pedig átugrotta a tócsát. Most minden megváltozott. A mozi a parkban volt. Sokan jártak ide. Az utakon fiúk csúszkáltak. Anya megállt a fagyialtos bódé mellett és így szólt Tányához. — Itt várunk. Még korán van. — De valahogy különös hangsúllyal mondta ezt. Álltak és vártak. Unalmas volt a várakozás A mozi mellett képek lógtak a falon és Iskolatársai jártak arra. De itt a bódé mellett nem volt semmi. Ekkor megjelent mellettük egy testes férfi. Kucsma volt a fején, arca ösztövér volt, és kezében aktatáska lógott. Képe majdnem lila volt. Tánya jól megfigyelte, mert nem volt mit néznie. A gömböc elhaladt mellettük, félrebámult és magában mondotta: — Kezdődik. Furcsa egy ember, hisz senki nem szólt hozzá. Az anyja váratlanul megragadta Tánya kezét és így szólt hozzá: — Megyünk. Bementek a moziba. A sor közepén ültek, jó volt a kilátás. Előttük egy sapkás fiú ült, de Tánya megmondta neki, hogy vegye le a sapkáját. A mozi tömve volt. Csak anya mellett volt egy üres hely. Lehet, hogy valaki elkésett, vagy elvesztette a jegyet. Most a mozi előtt ácsorog és a zsebében kotorász. Lassan kialudt a fény, recsegtek a székek. Ebben a pillanatban Tánya újra meglátta az aktatáskás gömböcöt. Sietve törtetett a széksorok között az üres hely felé. Felemelte a térdét, hogy elmehessen mellette, most már senki nem fogja zavarni. A lámpa elaludt. A film témája bonyolult volt. Tánya semmit sem értett belőle. Szerette volna megkérdezni
