Új Szó, 1971. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1971-02-07 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó

lozsrn y 'tQS 11 anyját, hogy a színészek miért futkároznak olyan értelmetlenül ide-oda, és egyáltalán mi történik ott. Azonban váratlan suttogást hallott. Anyja valamit súgott a dagadt képű gömböcnek, aki anyjá. hoz hajolt és Vera Vasziljevnának szólította. Egyszóval mégis Ismerte az anyját, és csak úgy tetette magát, amikor elhaladt mellettük, hogy magában beszél. Tánya nem bírta elfelejteni Vovka szavait. Már nem is nézte a filmet, képtelen volt odafigyelni, fel se emelte a fejét, még akkor sem, amikor valamennyien nevettek. Némán mentek hazafelé. Tánya az anyját figyelte. Tetszett neki. Sötét szemöldöke, rózsás arcán gödröcskék, és a fején mint hócsomó, úgy festett a sapka. Nemhiába mondta az apja: „Mégiscsak te vagy a legszebb". Hát akkor miért történik mindez? Hiszen apa tornászik, a súlyzó ott van az előszobában — törte a fejét Tánya. * Anyja semmire sem figyelt. Úgy húzta maga után Tanyát, mint egy szánkót, vagy egy zsák krumplit. Tánya már nem bírta tovább a hallgatást. Megállt, megvetette lábát a letaposott hóban és halkan megkérdezte: — Te elválsz apától? — Mit beszélsz? — Semmit. Te elválsz apától, és ahhoz a gömböchöz mégy feleségül. Anyja elvörösödött. Űgy megszorította Tánya kezét, hogy még a karjában is megroppantak a csontok. — Mondhatom, ronda vagyl Várjál csak, otthon kapsz! Húzta maga után Tányát, akár vöröset, akár sárgát mutatott a villanyrendőr ... Most nemcsak az arca volt kipirult, hanem az álla és a füle ls. Az emberek megfordultak utánuk, és vállat vontak. Nem tudták elképzelni, hová rohannak. Az egyik felnőtt, a másik gyerek, fekete csizmában és barna szőrmesapkában. Otthon anyja levetette a bundáját és egyenesen bement az apjához. Vitatkoztak, szemrehányásokat tettek egymásnak. Tányát nem engedték be. A hálószobában üldögélt, egy könyvet nézegetett, de nem tudott odafigyelni sem a képekre, sem a szövegre. Gondolatai a mozi körül kószáltak, ahol feltűnt az aktatáskás gömböc és a szomszéd szobában járt az esze, ahol apja az anyjával civakodott, mintha egyik nem értené a másikat. Egyszerre csak anyja kinyitotta az ajtót és kikiáltott a folyosóra: — Tánya, gyéré ide! Tánya bement a szobába. Anyja a heverőn ült, apja pedig az asztalnál rajzai mellett. Kezében cigaretta égett. A kékes füst elárasztotta a szobát, és keskeny csíkban szállt a nyitott ablakon kifelé. — Ülj le — szólt az anyja, és a szoba közepén álló székre mutatott. Tánya leült, kezét az ölébe engedte. Némán játszott az ujjaival. Várakozott, azt hitte, hogy anyja most arról fog beszélni, hogy ő milyen butaságot mondott hazafelé az úton. Ezután rá akarják majd venni, hogy kérjen bocsánatot. Azonban egészen más dolog történt. Anyja még egy ideig hallgatott, aztán szigorú hangon megszólalt: — Tatjána, már elég nagy vagy ahhoz, hogy mindent megérts ... Egy pillanatig megakadt, de aztán hozzátette: — Ezentúl mi máshol fogunk lakni, apád itt marad. Tánya nem szólt egy szót sem, csak összehúzódott és hátát még jobban meghajtotta. Az ujjait nézte. Anyja szavai jobban fájtak, mintha szíjjal verték volna végig. — Szedd össze a könyveidet és a játékaidat... Hallod Tatjána? Tánya hallgatott. Apja és anyja egész életében vele volt, otthon, az utcán, a sétákon. A bal kezét apja, jobbját az anyja fogta. Ezentúl már soha nem fogja kedvesen ujjait, nem emeli fel és nem kiáltja, hogy hopp! Minek neki most a Játék meg a könyvek! Ez sem kell, az sem kell, az égvilágon nem kell neki semmi... Anya felállt a heverőről, fekete papucsa megreccsent és így szólt apjához: — Gyerünk. Gondolja végig Tánya és hadd nyugodjon meg. Bementek a konyhába, leültek, sült krumplit ettek és friss teát ittak rá. A szobára csend borult. Tanya letette a padlóra egyik lábát, aztán a másikat, felállt a szoba közepén és elgondolkozott Csendben kiment a folyosóra. A sarokban a villanyóránál volt a fogas, alatta a cipók, papucsok és a súlyzó. Tánya vette a bundáját es sapkáját. Az ajtó csikorogva bezárult mögötte. A vas szám sokáig ingott fölötte. Az udvar csendes és kihalt volt. Hullott a hó. Tánya a porolóra ült s összeszorította a térdet Megfázik, náthát kap, vagy tüdőgyulladást es meghal. A hó meg csak hullott, hullott és hullott. A világért sem tér haza, örökre Itt maradi Valahol messze ajtó csikordult. A folyosóról lépések hallatszottak és Tánya közelében szűntek meg. — Tatjána — szólt valaki. — Slata — szólt a másik. Ez az egyszerű ós könnyen érthető szó magához térítette Tányát. Sírni szeretett volna, de nem tudott. Lehorgasztotta a fejét, a könnyű fehér hósapka az ölébe hullott és szétszóródott. — Menjetek valamennyien — szólt Ingerülten —, én is elválok tőletekl Tánya, a kislány, akit az apja olyan rejtélyes néven szólított, hogy Slata, nem fagyott meg a porolón. Hazavitték, oda, ahol született, ahol egész fiatal életét leélte. Az ajtó csikordult ós bezárult. Leszállt az éjszaka. A ház elsötétült. Csupán Tánya ablakainak négyszögei világítottak. Senki nem hallotta, miről folyt ott szó, de valamiről biztosan beszélgettek. S a hó csak szállingózott, csak hullt a csendes fehér városra. ÉSZREVETTEM Ä Nem histem, hogy ez szerelem. Ugyan nevetséges! Talán sohasem ismertem a szerelmet. Élek mint minden ember. Unatkozom, álmos vagyok, nincs kedvem még olvasni sem. Tudom, nagyon hétköznapi tünetek. De mióta megismertelek, mintha megváltozott volna a levegő. Sűrűbb lett, szinte harapni lehet. Észrevettem, hogy a fán levelek nőnek. Mintha suttognának is úgy estefelé. Milyen naiv vagyok! Nem akarom bizonygatni, de a rózsa ts nyílik. És képzeld, észrevettem a verebeket! S látom, ha a felhő eltakarja a Napot. Igen, ilyen leltem. Pedig nem mondtad, hogy szeretsz. Én sem. Nem is kell azt mondani. Én tudom, hogy nem szabad! Csitt! Ne mondd senkinek! Ezt csak Te tudhatod és én. Ha tudnád, milyen jó felkelni reggel. Mindig arra gondolok, ma talán látni foglak. Milyen butaság, hogy így beszélgetek veled. Olyan múltszázadi vagyok ezzel az idillkereséssel. Tudod, mit tenne más az én helyemben? Nem! Hát megmondom. „A férjem estére nem lesz itthon, várlak" Csak egyszerűen kijelentené Bevallom, én is gondoltam rá. Aztán valami mindig visszatart. Nem panaszkodhatom neked. Nem mondhatom, hogy megcsal, megver, rossz hozzám! Hazudnék. S te azt hinnéd, becsületes vagyok, csak a bánat kergetett karjaidba. Még sajnálnál is! Talán jobban szenvednél, mint én. Sokat gondolok rád. De nem tudom, minek. Tulajdonképpen nem is történt semmi. Regénynek sem való, mert nincs cselekmény. Tudom, hogy akkor nekem énekelsz. Belemászott a fülembe, s most nem tudom az agyamból kiverni. Hát ez történt. Ürülök neki, pedii én már lemondtam az ilyesmiről. Mégis jelesett. A fülembe kezdődött el a zsibbadás, aztán végig a gerincemen. Sohasem hittem volna. Nagyon féltem, hogy a többiek észreveszik. Nem kellett volna annyit innod. Bocsáss meg nekem. Én nem akartam veled játszani. Olyan boldog vagyok! Mit csináljak, mit gonc'oljak? Milyen finom, érzékeny ujjaid vannak! Miért iagy egyedül? Most este van, egyedül vagyok, és veled beszUgetek. Tudom, ha a férjem elolvasná, nagy botrány lenne. Nem értené meg, és az természetes. Olyan jó rád gondolni. Egyszerűen jó az, hogy vagy, hogy élsz, hogy talán Te is gondolsz arra az estére. Ám lehet, hogy csak az én felzaklatott fantáziámban születtél meg. Ez mindegy, mellékes. Bennem élsz, létezel. Tegnap azt álmodtam, hogy megsimogattál és sirtál. Szoktál sírni? Én sokszor. Néha nem is tudom, miért. Talán az emberiség miatt, vagy mert fáj a jogam, vagy megszidtak az irodában! Tudod, ha mindig írnék neked, talán többé nem sírnék. Most sem sírok, hogy nem látlak! Azért sem sírok, hogy miért nem vagyok a tied. Jó, hogy gondolhatok rád és úgy beszélgetek veled, mintha itt lennél mellettem és simogatnád a kezem. Te tudsz gyöngéd lenni? Nem szeretem a durva férfiakat. Szeretsz olvasni? Táncolni, dalolni, örülni vagy a fájdalomtól összerogyni?!! Mit tudok én rólad? Egy-két elejtett szó, ami olyan, mintha csak én mondtam volna? Szeretnél egyszer megcsókolni? Most ha itt •lennél mellettem, megsimogatnám a hajad, ha merném. Én nagyon önző vagyok. Követelem, hogy szeressenek. Jó lenne, ha szeretnél! De akkor összetörik minden. Akkor már gondolkodni kell, hogy mi legyen tovább, és azt én nem tudom! Akkor biztos vége lenne. Azt nem akarom. Tavasz van. Testem minden sejtje érzi. Már kezdek álmos lenni! Most már lefekhetem. Biztosan elalszom. S reggel azzal ébredek, hogy ma látni foglak. Tényleg, azóta nem is láttalak! Hogy múlnak a napok! Mit gondolsz, nagyon rossz vagyok? Mióta megismertelek, mintha megváltozott volna a levegő. Sűrűbb lett, harapni lehet. Ha szép piros almát látok, mindig megkívánok beleharapni, összecsorog a számban a nyál, és még sem harapok bele. Te voltál már így? A szemed olyan, mint az enyém. Okos lehetsz. Érzékeny vagy. Ha összetörtem benned valamit, kérlek, ragaszd össze. Ügyetlen mozdulat volt csak, azért történhetett. Nem mondtad, hogy szeretsz. Én sem. Jobb is így. Már nagyon álmos vagyok. Sietek. Biztosan rólad fogok álmadni. Megálmodom a kezed, a szád, a csókjaid ... Jó éjszakát... J. SZABÚ EDIT xo 1 c <C3 > O CA O OS