Új Szó, 1971. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1971-02-28 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

Ennyi az egesz és kész... Már csak be keU csukni az ajtót és kivenni a kulcsot. Eddig még reménykedett: talán eljön. Csak úgy emberségből. Hiszen volt miért, amit nem lehet elfelejteni, ami boldogsággal tölti az életet. A szoba üres. Már mindent kihordták. Menni kell! Komor szoba. A nap csak hajnalban süt be, de csak nyáron ... Akkor ötkor jelentek meg sugarai. Először a jobboldalon, aztán az egész szoba megtelt aranyos fénnyel. — Hány óra? — pillantott az órára. Éppen öt volt. — Menned kell? — Most már mindegy ... — Hogyhogy mindegy ... ? — Csak úgy... — Könyökölve hajolt az arcába. — Olyan vagy, mint egy indián lány. Bronzvörös. — A napfénytől — feszélyezetten nevetett, és becsukta a szemét. A fiú megcsókolta. — Szeretsz? — kérdezte csukott szemmel. — Igen ... és én tetszem neked? — Szeretlek — felelte az asszony, ő, aki soha nem hitt a szerelemben. Nővérét kinevette, mikor a szerelemről beszélt, nem hitt neki, hiszen ő se

m volt szerelmes, mikor férjhez ment. Pavel térdenállva könyörgött neki, még sírt is ... Megszánta. Fiút szült neki, de azután sem szeSzergej Voronyin: Mar este volt. A nap bekesen leszállt a kék erdő mögött, amelynek szélén csendes térség húzódott. A gyerekek a ház körül játszottak. Aszja Verával a kapuban ült. Egész nap a kertben dolgoztak és most pihentek. Az egyik katona alacsony és vézna volt, mint Pavel. Aszja azonban nem is gondolt a férjére. A derék termetű celtes fiatalembert nézte. Tekintetük találkozott. A katona köszönt neki. — Egyenesen bűn ilyen jo színben virulni — bosszankodott Vera, — Az ember szinte belebolondul. Mintha nem is volna blokád! A nap lenyugodott és rózsaszínűre festette az ég alját. Nyugat felé a vörös égen fekete varjak röpködtek. Mint rongyokkal, úgy csapkodtak szárnyukkal. Még nagyobb csend lett. Az őrjárat a falu végére ért és visszafordult. — Gyerünk be — ajánlotta Vera. — Én még egy kicsit elüldögélek. A járór hozzá ért. — jó estét! — köszönt újra a hosszú legény. — Jó estét — fogadta mosolyogva Aszja. Vera tüntetően bement. — Te csak menj! — szólt a hatalmas iljú, mire a kisebbik tovább ment. — Megengedi? — kérdezte a katona. — Üljön le. Letelepedett a lányhoz a padra. Így ismerkedtek meg. Borisznak hívták. Vezetékneve: Majevszkij. Képzőművész. Aszja soha nem hitt a szerelemben, azt gondolta, hogy csak a könyvekben létezik, meg az rette. A háború első napjaiban elpusztult. Nem siratta . . . A magas, erős férfiak tetszettek neki, Pavel pedig kicsi és vézna volt. Ritkán jutott eszébe, de nem is igen lehetett ábrándozni. A város. A tél. A tüzérségi tűz. Halottak az utcán ... Alig tudott eljutni a szülészetre. Fiúgyereket szült. Nem volt tej, a csecsemő meg sírt, kiabált .. . Maga sem tudta, hogyan maradt életben. A nehéz blokádkenyeret gézen áttörte, sógorának köszönhette, hogy a katonai hadbiztosságról szárított sárgarépát kapott. Vera, a nővére, aki a szerelemről beszélt, darát hozott és egy kis papírzacskóban kristálycukrot. A fiú életben maradt, és most már két év«s. Élni fog, és annyira hasonlít az apjára, akit ő nem szeretett... Tartott a blokád. Nyár volt. Verával, gyerekeivel, valamint a kisfiával tizenkét kilométerre Tokszovtói lakott. Egy kis gazdaságban dolgozott. A hideg és az éhség után egyszeriben minden kizöldült, napfény és meleg lett. Csodálatos volt! Az elhagyott kis faluban Leningrád felől még hallani lehetett a fegyverek dörgését. Tágas szobában élt a két nő és a három gyerek. Akkor már Vera lérje is elesett. Vera hirtelen megöregedett, és dühösen nézte a viruló Aszját. — Megőrülök, a katonák csak úgy forognak utánad. Nem tehetett ró/a, hogy az élet olyan viharosan lestébe szökkent, hogy a szeme olyan kék volt, mint az ég A boldogító érzés, hogy él és lélegzik, szinte szétfeszítette mellkasát. Az utcán, házuk mellett katonai őrjárat cirkált. Többnyire párosával. Néha bementek a házba is, és hogy jelenlétüket ne vegyék tolakodásnak, megkérdezték, „nem tapasztaltak-e valami gyanúsat". A gyerekeket cukorral kínálták. — Igazán nincs rá szükség! — mondta szárazon Vera. Aszja hallgatott, amit a határőrök úgy értelmeztek, hogy nem ért egyet a nővérével, ezért elővették dohányzacskójukat ás rágyújtottak. így bukkant fel egyszer ő is. Magas volt, a celtköpeny átvetve a vállán és a sapkája hátracsapva. énekekben. Es most egyszerre szerelmes lett. A fiú ezt megertette, hiszen Aszja nem is titkolta. Az asszony is látta, hogy tetszik a fiúnak. Látta nagy, örömtől felzaklatott szemében. Könnyen szót értettek. Minden érdekes volt. Elszórakozhattak a művészetről, hiszen Aszja három évet járt a pedagógiai intézetbe, vagv a természetről beszélgettek, melyet annyira szeretett. Minden kedves volt, ami a fiúnak tetszett. Csak a háborúról és Vovka apjáról hallgattak. Pavelröl elmondott mindent neki aznap, amikor az élelmiszerjegyért a városban járt. Az úton találkoztak. Katonai gépkocsik haladtak el mellettük. Polgári személyeket nem vettek fel, őzért Aszja gyalog indult az állomásra. — Majd én segítek — mondotta Borisz és felemelte kezét. Az autó megállt. Felkapaszkodtak hátra. — Mi lesz magával? . . . Eljöhet a városba? L — Nemigen, de akkor kt állítja meg maganak az autót, ha hazafelé jön? A gépkocsi egymáshoz rázta okét. Mindkettőjüknek jó érzés volt, de úgy tettek, mintha nem éreznék, hogy összeér a válluk. A vonaton is jó volt. Lassan cammogott, előre engedték a tehervonatokat és katonai szerelvényeket. A vagonban kevés ember volt, senki nem zavarta őket, hogy egymás szemébe bámuljanak és arról beszélgessenek, ami eszükbe jut. Azután villamosra szálltak és folyton csacsogtuk valamiről, nevetgéltek. Az utasok értelmetlenül és keserűen néztek rójuk: szemükben Aszja és Borisz egészen más világban élt, ahol nincs sem háború, sem félelem, nincs szenvedés és halál Úgy tervezték, hogy amint Aszja megkapja az élelmiszerjegyeket és megvásárolja rá az élelmet, nyomban indulnak haza. Mégsem mentek el, ott maradtak egész éjszakára. Semmit nem titkolt el a fiú előtt. Beszélt neki Pavelröl is, és ezért nem árnyékolla be együttlétüket. Aszja számára egyszerűen nem létezett többé. — Szeretlek — vallotta Borisz — ék mindig szeretni foglak, legyek a világnak bármely zugában. Ha éietben maradok, visszatérők, és azután együtt leszünk, mindig együtt! A fiúnak erős hangja volt. Keze hatalmas, melle széles, feje arányos, és ajka kemény. A szobában sötét volt. És egyszerre csak besurrant a napsugar. Pontosan öt óra volt. — Olyan vagy, mint egy indián lány. Bronzvörös. — A napfénytől. Ezután az egység önkenyes elhagyasa miatt büntetőosztagba osztották be. „Szerencse, hogy jó parancsnokom van, különben elítélhettek volna szökésért" — írta Aszjának a frontról. Minden levélben benne volt, hogy gondol rá, unatkozik, és hogy szereti. Aszja pedig így válaszolt: „Szeretlek, vágyódom utánad, várlak!" Most már Vera nem bosszankodott „hivalkodó" szépsége miatt, mert Aszja egészen megcsúnyult. Nagyon féltette a fiút és ráadásul még állapotos is volt. Megírta Borisznak is, aki megörült neki és azt írta: „Már az Oderánál járunk, hamarosan Berlinben leszünk. Vigyázz magadra! Jövök!" Aszjának lánya született, de a levelek már elmaradtak. Elesett? Vagy fogságba került? Talán kórházban fekszik? Semmit sem tudott. Szenvedett. Várta. A nap minden órájában, minden percében. Reggeltől leste a levelet, mikor munkából hazatért, belenézett a postaládába. Sötétség fogadta, mindig csak a fekete semmi. Este várta. Mindig a várakozás gondolatával aludt el. Így ment ez nap nap után, minden órában, minden percben. Véget ért a háború. Mindenki hazatért, aki jöhetett. Csak róla semmi hír. Akkor kerestetni kezdte. Lehet, hogy kórházban van? Lehet, nyomorékon fekszik és szégyell jelentkezni? A kórházakban nem volt. Moszkvában akadtak rá. Nem hitte el. Az nem ő! Valami hasonló nevűi Megkérte Verát — aki szolgálatilag gyakran járt Moszkvában —, menjen el a megadott címre és győződjön meg róla, hogy az nem ö. Vera megtalálta az utcát, a házat, a lakást, amelyikben Borisz Majevszkij lakott. Becsengetett. A férfi nyitott ajtót. A folyosóról gyereksírás hallatszott. Lehet, hogv az övé, de az is lehet, hogy nein. — Bocsánat, itt lakik Ivanov — kérdezte Vera. — Nem — felelte kurtán Borisz Majevszkij. Nem ismerte meg Verát, az asszony azonban ráismert. — Bocsánat — Ismételte meg Vera és elment, így parancsolta Aszja: — Menjen el, ne szoljon egy szót se. „Ha ő lesz az. ne áruld el magad, nehogy azt higgye, hogy kerestetem ... De az úgysem ö ..." — Miért bánt így velem? — telte fel Aszja a kínzó kérdést. — Miért. Azért, mert már nem szeret? Vagy nem is szeretett eléggé? A gyerek? Hiszen megörült a hírnek, hogy lányunk született. Miért bánt így velem? . . . Lehet, hogy könnyelműnek tűntem neki? Amíg háború volt, jó volt az olyan is, de a háborúnak vége, mit kezdjen vele? Persze, azt hitte, hogy könnyűvérű vagyok ... ha nem vele, akkor mással...' Biztosan ezt gondolta ... És ráadásul itt van még Vovku is . .. És Aszja felhagyott a várással, már nem várt Boriszra, a férjére, aki ölelte, aki a szerelemről beszélt neki. De továbbra is várta leánya apját. Miért ne jöhetne el? Hiszen Moszkva nincs olyan messze Leningrádtól. Egy éjszakai vonatkázás és itt van. Miért ne jönne el megnézni a lányát? Mindennap felkészült e találkozásra. „Eljön?" Mindig úgy öltözködött, mintha épp az érkezését várná. Nem akarta, hogy lánya anyját rendetlenül találja. Nem. nem. Mindig takarosnak kell lennie. Ha nem is gazdagon, de mindig tisztán, ízlésesen öltözködött. Hiszen két gyereket nem könnyű nevelni. Senki nem segítette. Pavel után a segély nem sok, úgyhogy minden rá várt. Egyszerűen büszkén, emelt fővel kell élnie! Mindent egyedül! Tanfolyamot végzett és most üzemi diszpécser. Elösőleg a futószalagnál dolgozott. Most már könnyebb. Több ideje marad a gyerekekre, és a munka sem olyan fárasztó. Esténként együtt vannak. Együtt reggeliznek. Nem, nem, bármikor betoppanhat, és neki nem kell majd szégyenkeznie sem magáért, sem a gyerekekért. Jöhet... A fiú már katona, lánya pedig főiskolára jár. A legfontosabb már mögöttük van — felnőttek a gyerekek. Lehetséges, hogy most majd eljön, de Aszjának már néni kell. Akkor huszonöt éves volt, most már majdnem ötven . . . Minden a múlté. Éppen ezért lehet, hogy most jön el? Csak úgy, tiszta emberségből? Hisz történt itt valami, valami, amit soha nem lehet elfelejteni! Itt, ebben a szobában beszélt neki a szerelemről, és indiánlánynak szólította ót. .. — Mama, mit csinálsz? Lánya állt előtte. Erős, magas termetű, tisztára az apja. Türelmetlenül nézett az anyjára. Hogy hasonlít az apjára, akii soha nein látott: . . Ugyan tníbe kerülne az neki, ha csak egyetlenegyszer eljönne, csak úgy, emberségből. Meglátná, milyen lányt nevelt! Nem kellene szégyenkeznie. — Mama, a sofőr már haragszik, menni kell! — Igen, igen, megyek ... Tekintete utoljára végigíutott a szobán. „És ha mégis eljön és nem talál itt minket? Lehet, hogy a kulcsot észreveszi az ajtóban, bejön és meglátja az üres szobát . . . talán megérti, hogy elköltöztünk ... És ha akarni fogja, nem lesz olyan nehéz, megtalálhat bennünket..." És a kulcsot az ajtóban hagyta. Sz. B. fordítása