Új Szó, 1971. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1971-02-28 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

Az ismert szovjet rendező a Lltyeraturnaja Gazeta egyik utóbbi számában interjút adott Abramov kritikusnak készülő új filmjéről, amely a kiváló lengyel tudományos-fantasztikus író, Stanislaw Lem „Solaris" című (magyarul is megjelent) regényét dolgozza fel. Az alábbiakban közöljük a kritikus kérdéseit és Tarkovszkij válaszait. • Újabban a tudományosfantasztikus műfaj egyre jobban vonzza a filmrendezőket. Ez arra vall, hogy a műfaj megfelel a nézők és a rendezők valamiféle belső szükségletének. Mi lehet ennek az oka? Talán az. hngy látni kívánják az emberiség eljövendő tudományos-műszaki eredményeit? Vagy az, hogy a szokatlan, izgalmas helyzetek lehetővé teszik bizonyos filozófiai gondolatok feltárását? Talán az, hogy az fró és a filmrendező ily módon drámai szituációkban tanulmányozhatja kortársaink jeliemét? — Ön miért választotta ezt az Ön számára annyira szokatlan műfajt? — Szerintem Stanislaw Lem elbeszélésének mélysége és értelme sága, ízlése felkészítette. Az a „Háború és béke", amelyet az olvasók ezrei olvastak és láttak maguk előtt — ezernyi eltérő könyv. Az irodalom megközelítésének ez rendkívül fontos vonása, ha úgy tetszik, ebben rejlik demokratizmusa, az olvasó alkotói együttműködése. Az az olvasó, akinek van fantáziája, a lakonikus leírás mögött többet és élesebben lát, mint amire az író tudat alatt számft. Az oivasó kihagyásokkal fogja fel a legkegyetlenebb, legnaturalistább részleteket, saját szubjektív esztétikai szűrőjén keresztül. A prózai leírásnak az olvasóra tett eme sajátos hatását esztétikai adaptációnak nevezném. Ami viszont a filmet illeti, minden egyes felvétel, jelenet, epizód rögzíti a cselekményt, a tájat, a szereplők arcát. A film egyértelműen megad minden konkrétat — és épp ez az. ami ellen annyira fellázad a néző személyes érzelmi tapasztalata. Ebből következik az a rettentő veszély, hogy a néző maszkodunk. Lem különleges scifi író. Ha ön olvasta műveit, tudja, mire gondolok. Egyik regényében például leír egy olyan űrutazást, amelynek részvevői egy idegen bolygón felfedeznek egy civilizációt, amelynek törvényszerűségeit sehogysem tudják elsajátítani. Ezek a törvényszerűségek kicsúsznak kezük közül, mint valami éppen elfeledett gondolat. Nagyon konkrét, izgalmas helyzet, és milyen ragyogóan tudja Lem leírni! Részletesen felvázol mindent, amivel csak az expedíció tagjai találkoznak, ,amit csak látnak — és ugyanakkor nem értik, amit látnak. A „Visszatérés" hőse pedig egy másik csillagrendszerből tér vissza, közben a Földön az élet több nemzedékkel előbbre tart. A hős járja a várost, és semmit sem ért. Lem a legnagyobb részletességgel ír le mindent, amivel csak a hős találkozik, és mi a részletes leírás ellenére éppolyan értetlenül figyeljük a dolgokat, mint maga a hős. Ezek a részletek a jövőben vetített szerzői visszaemlékezés kvintesszenciái. • A tudományos-fantasztikus filmek rendezőinek többsége úgy véli, hogy fellétlenül hatnia kell a nézőre Andrej Tarkovszkij — új filmjéről FANTASZTIKUS FILM - EGZOTIKUM NELKOL vajmi kevéssé függ össze a sci-fivel, és nem csupán a műfaj miatt szerettem meg. Ez a regény nem csak arról szól, hogy az emberi értelem összeütközik az Ismeretlennel, hanem arról is. hogyan formálják morálisan az embert a tudományos megismerés útján tett újabb felfedezések. A regény hősének, Kelvinnek a konfliktusa abban áll, hogy szembetalálja magát materializálódott lelkiismeretével, amely ifjúkori szerelmének képében jelenik meg előtte. Kelvin nem szegi meg azokat az erkölcsi normákat, amelyeket önmagára nézve kötelezőnek tart. Hiszen ha megszegné, a régi szinten maradna, még csak meg sem kísérelné újabb szint elérését. Ám Kelvinnek ezért az előrelépéséért keservesen meg kell fizetnie. A tudományos-fan tasztikus műfajnak épfygn ez az alapvető feltétele: az erkölcsi problémának a kapcsolata az emberi értelem előrehaladásának törvényszerűségeivel • Mégis úgy vélem, korántsem véletlen, hogy ezt az Önhöz közelálló problémát tudományos-fantasztikus formában valósítja meg. Talán arról van szó, hogy a tudományos fantasztikus filmbéli realizálása különleges feltételek teljesítését kívánja meg? — Jelenlegi munkámban két alapproblémával találkozom. Az első az irodalmi mű filmrevitelének általános problémája. A prózának megvan az a sajátossága, hogy képszerűon támaszkodik az olvasó érzéki tapasztalataira. Bármilyen részletesen dolgozzanak is ki egy-egv leienetet vagy epizódot, az olvasó, tapasztalatára támaszkodva, azt látja, amire tapasztalata, (elleme. elfogultnem fogadja el művüket. Valaki azt vethetné ez ellen, hogy a film a néző számára ismeretlen egzotikum forrása, éppen ezáltal vonzó. Egyáltalán nem így van. Ha a filmalakok külső, emocionális rendje szerzői emlékezésen alapul, saját életünknek és a film szövetének hasonló benyomásain, akkor érzelmileg hatni tud a nézőre. Ha viszont a film csupán irodalmi formulákra (a filmre vitt irodalmi alkotásból készített szövegkönyvre) épít, a néző hideg marad még ak kor is, ha az elvégzett munka igen lelkiismeretes és meggyőző volt. Vagyis a rendezőnek, mivel nem képes objektíve hatni a nézőre annak saját tapasztalata útján — mint az irodalomban —, ezért becsületesen a magáét kell mondania. Az irodalmi művet filmkockákká alakítani — ez azt jelenti, hogy el kell tudnunk mondani a vászonról az irodalmi alapanyag saját változatát, azaz saját olvasói variánsukat. • Az Ön véleménye szerint hol a határa a forrásmű szerzői átdolgozásának? Nincs nlyan veszély, hogy az ilyesfajta ..alakítás" során az irodalmi mű elveszíti saját stílusát, képrendszerét? — Ez a fajta munka megköveteli a finom megközelítést és az őszinteséget. Ha azon gondolkodunk, mi történhet a iövőben, akkor így vagy ÚRV emlékezés-táplálta saját reális érzéseinkre táaz eltérő világok konkrét hétköznapjainak leírásával, vagy az űrhajó részletezésével, és ezzel gyakran háttérbe szorítják a film eszméjét. Cgy vélem, ez a hibája az „Odüsszeia — 2001" című Stanley Kubrick filmnek is. — Igen, az összes tudományosfantasztikus filmben, amelyet eddig láttam, a rendezők rákényszerítik a nézőt, hogy részletesen tanulmányozza a jövő korok materiális szerkeztét. Mi több, olykor (Kubrick is ezt teszi), még próféciáknak is nevezik a filmjeiket. Én úgy szeretném felvenni a „Solarist", hogy a vásznon ne legyen egzotikum (mármint műszaki!), így például, ha felvesszük, hogyan szállnak az utasok villamosra, amelyről tegyük fel, mit sem tudunk, sohase láttunk, akkor kapjuk azt, amit Kubricknál az űrhajó holdraszállásánál látunk. Ha viszont úgy vesszük fel a holdraszállást, mint egy mai filmben a villamosra szállást, akkor minden a helyére kerül. Meg kell teremteni, hogy a szereplők ne egzotikus, hanem reális, szokványos környezetben mozogjanak. A jövő műszaki folyamatainak mutogatása a fiim érzelmi alapjából, mint művészi látomásból csupán halott sémát csinál, olyan igazságra tart igénvt, amely nem létezik és nem is lehetséges. A műszaki rajz —. műszaki rajjc. A festészet — festészet. A film pedig film. El kell választani a szárazföldet a víztől és nem kell comicsokkal foglalkozni Ha a valóság rögzítése a filmszalagon éppoly egyszerűvé válik, mint a hagyományos művészetekben (papír és toll vászon és festék. márvány és véső), akkor majd a film valóban vezető művészet lesz, és múzsája királvnő a többi múzsa között A megégett sütemény Amikor a sülöböl kicsapott a sütemény égett szaga, kétségbeesetten kapott a konyharuha után, hogy kivegye a tepsit; ugyanazt érezte, mint amikor először sütött. Akkor is diós szelettel akarta meg lepni a férjét és akkor is megégette. Restellte is, hogy a bemutatkozása nem sikerült. De Péter azt állította, hogy így „ropogósán" még jobb a diósszelet. S talán nemcsak megnyugtatásul mondta, hiszen még ki sem hűlt rendesen a sütemény, máris megette az egész tepsivel. Csupán a feketére égetteket dobták el. Egy-két darabot most is teljesen szénné égetett. De most jobban restellte a dolgot saját maga előtt is, hiszen az első sikertelensége az első próbálkozás volt, i ez „enyhítő körülménynek számított" „Soha rosszabbat ne egyek" — mondta akkor nevetve Péter. Aztán egész estélig kacagtak a „kopogós" diós szeleten. Péter szerint már csak azért is kitűnő volt, mert edzette a fogakat. Egészséges, fehér fogai alatt csak úgy ropogott. Még a csontot is elrágta. Öröm volt nézni, amint evett. Ha együtt ebédeltek, neki is étvágya támadt, pedig mielőtt összekerültek, ő alig evett. Persze, könnyű is volt, mint a madár. Péter bármikor a karjába kapta, s megforgatta, mint kislányka a babáját. Ilyenkor ő sikoltott a meglepetéstől, rendszerint váratlanul kapta jel. Most nem emlegeti, pedig most is könynyű. Talán még könnyebb, mint amikor összekerültek. A szemét se fogja be, ha észrevétlenül a háta mögött terem. Es a hangját se változtatja el, ha megkérdi tőle, ki kopog az ajtón. Pedig ez igazán mulatságos dolog volt. Kivált ha a szomszéd hangját utánozta, vagy a szomszédasszonyét. Egyszer még a szomszéd is azt hitte, hogy a felesége válaszol neki. Péter nagyon szereti a mókát, a jókedvet. Ha nincs otthon, szinte üres a lakás. Tulajdonképpen a jókedve miatt tetszett meg neki. Előtte azzal a savanyúképű Elek Jánossal járt, de azzal minden perc egy örökkévalóságnak tűnt számára. Ha két órát együtt voltak, egy egész életre kiunatkozta magát. Nem is ment volna hozzá feleségül a világért sem. Pedig a szüleinek tetszett volna, mert módos családból való volt. Ráadásul egyecske. Jól tette, hogy Pétert választotta. Csak így ismerhette meg. milyen az igazi szerelem. Es az igazi boldogság. Ha Péter megölelte, akkor olyan gyönyört érzett, hogy szinte sírni tudott volna. Minden simogatása jóleső és minden tekintete simogató volt. Most is nagyon kedves és előzékeny. És elégedett. Egészen biztosan az. „Jaj, gyorsan ablakot kell nyitnom, mert minden percben itt leheti" — mondta kétségbeesetten, s már cselekedett is, hogy az égett sütemény bűze elhagyja a kiskonyhát. Aztán villáért kapott, hogy a legfeketébb darabokat a tűzbe dobja. De erre már nem jutott ideje, mert nyílt a konyha ajtaja. Hallotta a kilincs zörrenését, s azt, amint belép Péter. Nem nézett hátra; ugyanúgy állt, lesütött szemmel, mint az első alkalomkor. Ogy érezte, hogy a szűk konyha forogni kezd, s vele együtt az egész világ. Mintha szabadon lebegne, vagy férje karjaibán forogna. Sikoltani akart, de sehogy sem jött ki hang a torkán. A súlytalanság érzete hirtelen megszűnt. Most már jól érezte a talajt a lába alatt. Beszippantotta a beáradó friss levegőt. Csak most fordult meg, hogy hátranézzen Péterre, aki közben szó nélkül becsukta maga mögött az ajtót. — Megégett — szólt tömören és nagyon restellkedve, aztán elhallgatott, mintha más folytatást nem Is tudna elképzelni, csak azt, hogy férje ugyanúgy megvigasztalja, mint az első sikertelen próbálkozásakor. Behunyt szemmel várta. Péter válaszát, amely most mintha később érkezett volna, mint akkor. Pedig nem érkezett később. És nem is hang zott másképp, mint akkor: — Nem baj — hallatszott az ajtó irányából. A szagon át. Megérezte, amint a füstben kinyúlik felé egy kéz, hogy megérintse a vállát, aztán jókedvű nevetés hangja csapta meg a fülét. Most már teljesen felocsúdott és férjével együtt nevetett... Csak akkor szomorodott újból el kissé, amikor hirtelen az lutott eszébe, hogy Péter a kopogós diós szeletet nem fogja úgy ropogtatni, mint akkor — sok-sok évvel ezelőtt. FÜLÖP IMRE