Új Szó, 1971. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1971-02-21 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

AMBRUS ZOLTÁN: kOTEITAIIICOS A cirkusz tetőzetéről trapézek lógtak le, olyan magasságban, hogy az embernek borsódzott a háta, ha arra gondolt: micsoda szédülés fogná el azt, akinek odafenn kellene ülnie, a legmagasabban levő trapézek valamelyikén, görcsösen szorogatva a trapéz két kötelét, s percekig hiába várva, hogy mikor hozzák már a szabadító létrát?! ... A trapézek alatt és között könnyedén rezgő sodronyok girlandozták a tetőt; ezekhez az alacsonyabbra lenyúló trapézről lehetett feljutni, ahová vonalnyi vékonyságú s negyedkörben fölfelé kanyarodó út vezetett: az egyik oszlop árbocrúdjáről a tetőzethez fűződő kötél. A porond fölött a függőágyaknál nem sokkal szélesebb sodronyháló volt kifeszítve; szerencsétlenség esetén ennek kellett felfognia a levegő tornászát, ha ugyan a művész véletlenül beléje esik és nem csak közel hozzá, a porondra. A közönség izgatottan várta a mutatványt. Mi lehetne érdekesebb, az idegeket kellemesebben, erősebben ostorozó valami, mint: látni, hogyan küzd egy hozzánk hasonló nyomorult féreg hosszú perceken át az életért, minden mozdulatával, izmainak minden rezdületével, idegszálainak minden legcsekélyebb munkájával a halál ellen harcolva, mert hiszen elég egy hibás, egy rosszul kiszámított moccanás, egy önkéntelen reflexmozdulat, csupán annyi izgatottság, amennyi odalenn mindenkit elfogott, és már kitöri a nyakát? Páratlan izgalom ez, olyan gyönyörűség, amelyet az ember az istenektől lopott, mert van-e valami, ami inkább isteni eredetű, mint kíváncsisággal nézni a nálunk nyomorultabb embernek, a nálunk alsóbbrendű lények életért való kínos vergődését?! Minden arcon a kéjes borzongás kifejezése ült. Ha tudták volna, hogy ez a nyomorult ember, ez az alsóbbrendű lény, aki a halál veszedelmével mulattatja őket, hirtelen meg fog őrülni odafenn, abban a pillanatban, amikor teste egész súlyával himbálózik a fejők felett, ott, a legmagasabb trapézen! 2. A kötéltáncos megjelent, és csókot intett a közönségnek. A hagyományos illedelem kívánja így. A közönség az úr. A levegő tornásza ls a közönségből él, mint mindenki. Ha nincs közönség, nincs kenyér. És ha a levegő tornásza akárhogyan erőlködik, ha kificamítja a lábát, ha betöri az oldalbordáját, ha annyit ugrándozik, hogy örökre nyomorékká teszi magát — akkor sincs kenyér. — Isteni közönség, imádlak!... és csókolom a talpadat, mert eltartasz, mint hű kutyádat! — ezt mondta a köteles formában eljátszott csók, amelyet a hagyomány és a megszokás parancsolt rá. Hanem ez volt az utolsó rendes mozdulata. Mialatt felszökött az árbocra, véletlenül lepillantott a közönségre, amit még sohase tett, és meglátta a feléje bámészkodó arcokon a kéjes borzongás kifejezését, ami még sohase tűnt fel neki. És mert már az agya nem volt rendben, ezt gondolta: — Nini, hogyan lesik, hogy vajon nem töröm-e ki a nyakamatľl Vannak közöttük, akik szeretnék, ha véletlenül lezuhannék. Ilyet még nem láttak. Vágyódnak rá, hogy élményeik közé besorozhassanak egy tlyen jelenetet is, először a szokatlan mulatságért, s aztán, mert szeretnék elmondani, hogy láttak ilyet ls. Tökéletes nyugalommal, tökéletes biztonsággal haladt tova a nyaktörő úton, úgy sétálva a sodronyon, mint más a bálteremben. De míg máskor csak a mozdulataira ügyelt, most egyébre gondolt: — Tulajdonképpen szemtelenség, hogy olyan nyugodtan ülnek a helyükön! Mennyire bíznak az ügyességemben! Vakmerő kockázattal számítanak a művészetemre; egészen rám bízzák, hogy nem esem a nyakukbal Vagy talán nem is az ügyességemre építenek, hanem abban bizakodnak, hogy éppen úgy ragaszkodom az élethez, mint ők! A megszokás egy biztos mozdulatával felkapott a legalsó trapénzre, és így szólt magában: — Pedig miért ragaszkodnám hozzá?! Majd, amint egy vakmerő lendülettel feljebb haladt a magasba, az alant mozgolódó apró fejek láttára, hirtelen úgy tetszett neki, mintha most az egyszer odalenn hagyta volna egész szomorú' életét, mintha madártávlatból látná maga alatt ezt a szomorú életét, mintha innen a magasból egyszerre átfogná a szeme az alant hagyott múlt minden eseményét, s mintha valami kísérteties világosságnál egyszerre látná mindazt a sok rosszat, amit valaha a többi ember okozott neki. Ebben az egy percben eszébe jutott mindaz, amit egy életen át a rosszlelkűségtől szenvedett, az a temérdek rossz, amellyel az egész világ keresítette meg az életét, abban az Időben, amikor még egy-két kedves lényért élni szeretett volna. Arra gondolt, hogy odalenn már nincsen senkije, akit szeretne, és hogy azoktól, akik még élnek, nem várhat egyebet, csak azt, amit eddig köszönhetett nekik: a rosszat. A tigrisszökésnek nevezett ugrással megkapta a legfelsőbb trapézt és fplpenderedett rá: a közönség tapsolt. Az ismerős, gyűlölt hangra a levegő tornászán kitört az őrület. A trapézen ülve, lenézett a tömegre, s abban a tébolyban, mely Néróból ily szavakat csalt ki: „Bár minden rómainak csak egyetlenegy feje volna, hogy egy csapással levághatnám! ..." — morogni kezdett: — Ha mindenkit agyontaposhatnék, aki valaha tiport rajtam, a nyakatokba ugornám! Ebben a pillanatban, ahogy gyűlölködő tekintete végigfutott a tömegen, az egyik páholyban egy magányosan ülő, vörös pofaszakállas urat pillantott meg, aki szinte hanyattdőlve bámészkodott fel rá, s látható élvezettel szemlélte a mutatványt. Megismerte ezt az urat, s olyan furcsa ordítást hallatott, hogy alant az istállószolgák összenéztek. Megismerte ezt az urat. Hogyne ismerte volna meg! Ez az úr volt az, aki egy emlékezetes téli napra kitette őket a házából: őt és családját, a beteg feleségét meg a kisgyermekeit. Mi köze volt hozzá, hogy ő családos ember, és hogy a felesége beteg?! Mit tartoznak rá szegény lakójának magánviszonyai?! Igaza volt . ennek az úrnak, mert ő akkor csakugyan nem tudta megfizetni a házbért, pedig már egy fél éve tartozott vele! A többi nem tartozott rá. Milyen rég volt ez! Milyen nagy ideje, hogy se a felesége, se a gyermekei nem élnek! Nem csoda, hogy ez az úr nem is sejti, kit tisztel meg a figyelmével, és hogy oly békésen dülöngél a székén! A levegő tornásza lepattant ültőhelyéből, és a trapézba fogózva, hintálózni kezdett a szédítő magasság— Az ugrás nehéz — szólt magában. — Először is nehéz kikerülnöm a hálót, és minthogy nem ugorhatom egyenesen, különösen nehéz a célt eltalálni. Mindenesetre megkönnyíti a feladatot, hogy véletlenül senki sem ül a cél közelében: hanem azért nagyon pontosan ki kell számítanom nemcsak az útirányt, a lendületet is. Ez az' úr odalenn nem szokott a biliárdon olyan nehéz lökéseket csinálni, mint amilyen nehéz ez az ugrás. A kartársaim közül senki se tudná az előttem lévő problémát megoldani; magam se állottam még nehezebb feladattal' szemben. Hanem azért megcsinálom. Utoljára még megoldom a legnehezebbet, ami a művészetemtől telik. Most már olyan szédítő sebességgel himbálózott a magasban, hogy az emberek szorongani kezdtek. Egyszerre elkiáltotta magát: — Go on! S a következő pillanatban egy soha nem látott halálugrással lecsapott a páholyban ülő úrra. Mire a rémület kiáltása kitört, a magánosan néző és a levegő tornásza nem volt két különböző ember, csak egyazon hústömeg. Lőrincz Gyula rajza Uszé jégtáblák Nem éreztem Jól magam. Keveset aludtam, azt is rosszul. A munka sem ment úgy, mint szerettem volna. A legutóbbi képet háromszor vakartam le, míg elkészült. x Bevették ugyan a tárlatra, de én nem voltam megelégedve vele. Gyötrődtem, panaszkodtam, ideges voltam. — Menj el a pszichiáterhez — tanácsolták. Egy ideig vacakoltam, hümmögtem, aztán elmentem. Nagyméretű, fényezett íróasztal mellett ült az orvos, arcán és testtartásában professzionális közvetlenség. Tetszett a tekintete. El-el nyekeregtem egy-egy panaszt, s tünetet, de sűrű szünetekkel, körülbámészkodva. Könyvekkel, újságokkal tömött polc szabdalta a háttért. Az orvos követte vándorló tekintetemet, elkapta pillantásomat, magyarázta a biokémia gyógyászati lehetőségeit, a pszichoterápia lényegét. Mindezt csak éppen érintve. Lenyűgöző biztonsággal mutatott egy-egy kis dobozra, vaskos kötetre. A lényegre törő halk magyarázat elzsongított. Idegkímélőén berregett a telefon. — Igen — mondta be a telefonba —, sokat javult. Nem, nem komoly. Csend és kikapcsolódás: Adunk még néhány rauscht. „Öröm, mámor" — fordítottam le hirtelen az idegen szót. A profeszszor máris tárcsázott, az aszistensnek adott utasítást: — A kilencesbe adják be az injekciót ma is. — A rausch injekció? — kérdeztem. — Itt tartunk? — Igen... Jól bevált egyes esetekben. Még egyszer végignéztem a könyveken, gyógyszereken, átengedtem magam a bizalomnak. Elmondtam ezt, azt. — Bonyolult lelki alkata van. Meg kell keresnie a foglalkozásához találó harmóníkus életszöget. Nem akarni többet, csak amennyit teljesíthet: máskülönben úszó jégtáblákon kell ugrálnia. Látott már zajlást? A jégtáblákon száladni, rohanni kell. Ha valaki megáll, alámerül. Az okos ember nem kerül a Jégtábláraí „Hát igen — gondoltam —, az okos ember, az csekk-könyvvel születik, nyer a lottón, de legalábbis olyan foglalkozást választ, ami nem ráz. Jó kis pszichiáter, beinti az irányt, erre tarts, arra menj. Közlekedési rendőr magas fokon!" Áradó kiegyensúlyozottsága, nyugalma ellenszenvessé tette. Örvendtem, hogy elhallgattam a tépelődő, virrasztással töltött éjszakákat. Nem kívántam, hogy hideg kék szeme belevilágítson tudatomba. — Harmónia — mondta. — Önmagunkkal harmóniában élntl Maguk ezt nem tudják. „Maguk!" — kik? „Típus vagyokl Hóbortos, aki vonalakkal, színekkel akarja megmutatni az örömet és a boldogtalanságot. A néhány köbcentis injekció órákon át tartó mámort okoz, pár kis pasztilla kikapcsolja a gyötrődést, a félelemérzet agyi központját. Rausch vagy pasztilla — szép zöld lepedőket festenék piros gombokkal! Vagy almafákat. Na, szép harmóniaI Még a hangosan váló gyónás örömét ls lerontotta a papolásával." Nem tudtam volna már semmi lényegeset kivetíteni, vagy körülhatárolni. Elvettem az asztalról a cigarettásdobozomat. Sietve, mert eszembe futott, kinn a ráncosodó fény most furcsa sárgára keni a házakati Indultam, de az orvos szinte bocsánatkérő hangja megállított. A szekrényhez sietett: szája szegletén elgörbült a mosoly. Felém nyújtott néhány rajzot: —• Nézze meg, kérem. Vajon sikerült valamit kihoznom? Óriási! „Ki-hoz-noml?" A hangja,- mint egy negyedik elemistáél De a szorongása vetélkedett az enyémmell Felkerestem másodszor ts. Azóta egy kicsit hámba fogott. Bn pedig rajzolni tanítom. Együtt ugrálunk a jégtáblákon! JAGAMAS ILONA