Új Szó, 1971. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1971-02-21 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

Soóky G. László: USZKOK a megint látni szeretném a csendet. Puskám M

szorosan simul oldalamhoz, megszokta már ezt a szerelmet. Az út kanyarog előttem, magasra vezet. Fenn a tetőn az erdő vár, kis vadászházzal egy katlan mélyén és a csend. A mindenható, város-zajt elűző, megnyugtató, emberfeletti. Vagy csak én érzem így? Meg-niegbotlok a vándorkövekben, még álmos vagyok. Valami halvány derengés borzolja a hegyoldalt, de a hajnal is csak nyújtózkodik, felkelni nem akar. Tegnap esett, ma könnyű lesz a járás odafent, de itt a hegyoldalban még minden nagyon csúszós. Leülök egy kőre, puskám a térdemnek támasztom, és a derengésben böngészek a távcsővel. Semmi. A hegyoldal kihalt, készülődik a télre. Alattam hangokat hallok. A falubeliek jönnek fát vágni. Már meg is láttak. — Korán indult ma iiatalúr! — Maguk sem aludtak sokat az éjszaka. — Hát, tudja, nekünk kell o fa. Minél hamarabb megvágjuk, annál nyugodtabban várjuk a telet. — Meg aztán az asszony sem hagyott békén, nevet egy idősebb paraszt. Vele nevetünk. Szeretem ezeket az embereket. Vidámak, beszédesek — Tegnap láttunk ám vadat szépen. Szarvast, meg muflont is, ott a Nagy rétek táján. — Meg őzet is, de azt itt az oldalban. — Én ís látok majd valamit biztosan, hiszen lesz idom nézelődni. — Aztán, meddig maradt fenn, fiatalúr? — Talán egy hétig, de lehet, hogy tovább is. Még van szabadságom. — Csak azért kérdezem, mert akkor vihetnénk a kunyhóhoz fát. — Szívesen látom magukat, maradt még valamennyi pálinka az ötliteres fenekén — Hát, az most is jólesne, válaszolják kórusban. Mostmár mindegy, lekanyarodnak velem a kis völgybe. Nem bánóin, hogy jönnek. így legalább egy darabig még nem leszek egyedül. Kinyitom az ajtót, mindent rendben találok. Hogyan is lehetne másként, hiszen előttem az öreg volt a kunyhóban és ő sohsem hagy maga után rendetlenséget. Délután majd feljön, csak most, délelőtt még valamit elintéz a ház körül. A favágók megköszönik a pálinkát, elmennek. Sokáig hallom még a beszélgetésüket, jól kezdődött a napjuk. A reggeli vadászatból semmi sem lett, megitták a falubeliek, de nem sajnálom. Begyújtok a kályhába és a ház előtt is meggyújtom a tüzet. Igy szokás. Ha valaki erre jár, megérzi a füstszagot, tudja, valaki van a menedékházban. Betérhet. Igaz, ritkán jár erre ember a falubelieken kívül. Megtelik a kis szoba melegséggel. Végigdőlök az ágyon csak így ruhástól, el is alszom. Valaki csendesen jár körülöttem, arra ébredek fel. Az öregl Hát ki is lehetne más, megörülök neki. — Jó napot Tölgyessi bácsi! .Jó, hogy jött, elaludtam volna. — Ha csak azért jó, fiam, akkor akár vissza is mehetek. — Nem csak azért, de azért ís. — Nincs semmi baj fiam. Mama küldött neked tojást, tudja, bogy szereted a rántottát. Én meg hoztam húsz üveg sört, szomjan sem halunk. — A traktoron jött fel? — Azon. — Fenn vannak a Vígtelkiek fát vágni. Reggel betértek hozzám. — jól tették. Megkínáltad őket? — Meg. Azt mondják, hoznak majd fát. — Jól van, azt sem kell nekünk csinálni. No, de most már megszomjaztam, vedd csak elő azt az üveget! Kiülünk a tűzhöz, sokáig nézzük. Nem szól egyikünk sem, de mindketten tudjuk, hogy a másik mire gondol. Egy emberéletnyi korkülönbség van közöttünk, mégis megértjük egymást, szavak nélkül is. — No, fiam, a szarvasok nem jönnek ide hozzánk, azt hiszem ideje indulnunk. Felöltözködünk, magunkra aggatjuk a puskát, távcsövet. Több szó nem esik. Nem kérdezzük, melyikünk hová megy. Ilyenkor külön utakon járunk, de ezek az utak, valahol nagyon messze, mégis összefonódnak. Betérek az erdóbi Keskeny a vadászösvény, nem is nagyon latszik, de azért eltalájűk rajta. A Nap még magasan van, de az erdőre már ráül a homály. Cigarettára gyújtok, figyelem a szél irányát. Jó széllel haladok, nem kaphatja szagomat a vad. A haraszt is puha, nem zörög a lábam alatt. Meszsze van még a magasles, de nem sietek, a réten még sokáig világos lesz. Megérkeztem. Nyakamba akasztom a puskát, elindulok felfelé. A Hold sarlónyi karéja erőlködik az égen, de még alig látható. Letámasztom a puskát, s a távcsövet a szememhez emelem. Csend van. Hallható, óriási csend, összerezzenek. A mogyoróbokrok között egy szarvastehén fejét pillantom meg, amint a rétet kémlelj. Nem lát, nem hall semmit, csak össztöneivel érzi a veszélyt. Mögötte biztosan ott lapul a borja is, csak arra vár, hogy anyja kilépjen a rétre, amely számára a szabadságot jelenti. Tőlem nem kell félniük, én nem bántom őket. Mintha megérezné gondolatomat, kilép a rétre. Mögötte májusi szenvedésének gyümölcse. Legelni kezdenek s csak az anya kapja fel néha a fejét, figyelmeztetve borját, vagy veszélyt szimatolva. Sokáig elszórakoznék még velük, de sűrűsödik a homály és menni kell haza. Az öreg már biztosan otthon van, főzi a vacsorát. — Sokáig elmaradtál, már azt gondoltam, hozol valamit. — Volt látnivalóm; egy fiatal szarvaslehén a kicsinyével. — Nekem egy bika befeküdt a sárba, azt hittem már nyakon fröcsköl, annyira meghempergett. Leülünk a varsorához, megtárgyaljuk a holnppi teendőket. Kivágunk néhány fiatal fenyőt és megújítjuk a kunyhó oldalát, már nagyon ráfér. A petróleumlámpa sárga fénye sejtelmes, vad árjjvakat vetít a falra. Én az edényt mosom el, az öreg pedig a tüzet igazgatja. A ház előtt is pislog még a tábormécs. Felszítjuk, kiülünk melléje. Ott is elkel már a melegebb kabát. Az öreg mesélni kezd, én meg olyan figyelemmel hallgatom, hogy még a hidegről is megfeledkezem. Reggel. Kemény hideg van. Tölgyessi bácsi még az ágyban fekszik. Teát főzök, és kiöntök két kupica jjálinkát. Fél öt. Indulni készülök, de ülőbb még kimegyek a ház elé. Amint kilépek az ajtón, rám sippant egy muflon, de olyan váratlan, élesen, hogy majdnem megijedek. Mire visszajövök, már az öreg is felöltözködött, s szájában ott füstölög az elmaradhatatlan cigaretta. Lehajtjuk a pálinkát. Megbizsergeti testem és az öreg is megrázkódik. — Ez bizony jól esett így reggeli előtt. Látom, már szedelődzköd.sz. Csak menj, fiatal vagy, jó a lábad. Én is kimegyek később, de csak ide a Kisrétre. — Én megnézem a Hársasbércet, hátha vonul arra disznó. Mást egyelőre nem lövök, majd, mielőtt megyünk haza. — Tényleg, mikor akarsz hazamenni? — Hát, úgy gondoltam, hogy vasárnap délután, addig lesz mit csinálnunk. — Jól van, menj, mert kivilágosodik, es maga is elfordul a puskáért, kalapért. Nekivágok az oldalnak, nagyon meredek. Tudom, mire felérek, megizzadok. Kigombolom a kabátomat, felhúzom a puskát, bebiztosítom. Kalapomat lerantja egy ág, lehajolok érte. Hirtelen, görnyed temben négy láb mozgása kapja meg a szememet. Disznó! — bizsereg végig bennem a vadászizgalom. Felfelé vonul a szálasban, felém jön. A puska arcomnál, a távcső hajszálkeresztje türelmesen kíséri minden mozdulatát. A lövés belemorajlik a reggeli csendbe, és mire elhal, az állat sem mozdul többet. Megállok előtte, leveszem a kalapomat. Ez kijár minden vadnak. A puskát lefektetem a földre, kalapot, kabátot melléje. Mire kizsigerelem, morogva-fújva az öreg is felér hozzám. — Nem hagyod az embert nyugodni, — mondja nevetve, de a kezét már felém nyújtja. Összevillan a szemünk, pajkosan, szinte gyerekesen. Megfogjuk az alig nyolcvankilós disznó két első lábát és csendesen lehúzzuk a vadászházig. Megreggelizünk, és megisszuk rá az áldomást. A húst jégverembe rakjuk, ott nem romolhat meg. — Megyünk a fenyőért, vagy pihenünk egyet? — Pihenhetünk egy kicsit, válaszoltam. A kis pihenés vége az lelt, hogy délig iilliink a haz előtt. Beszélgettünk, meg-meghúztuk az üveget, de főleg nagyokat hallgattunk. Mintha a természet is megunta volna már a tétlenségünket, megmozdul, de olyan hideg széllehelettel, hogy megborzongunk tőle. — ideje lenne valamit mozdítani fiam, inert így sehova sem jutunk. Én is gondoltam már rá, de most valahogy nagyon jól esett a pihenés. Begyújtjuk a traktort, felrakodunk rá, láncot, fejszét dobunk a ládába. Megyünk fát vágni. Szórakoztató munka, el is telik vele a délután. Ma este már nem megyünk vadászni. Fáradlak vagyunk hozzá, meg aztán már késő is van. Lehordjuk a fenyőt a völgybe. Éppen elkészülünk, amikor megérkezik Tibor, Tölgyessi bácsi idősebbik fia. Jó barátom, szenvedélyes és jó vadász. Nem szól sokat, csak éppen annyit, hogy az apja tudja, mi, hogyan van otthon. Ma este én főzök: savanyúlevest a vaddisznó belsőrészeiből, második fogásnak pedig tojásrántottát, sok paprikával, sok hagymával, de főleg sok tojással. Mellé sör és cigaretta. Nem is olyan rossz összeállítás. Aztán elővesszük a kártyát és Tiborral ketten snapszlizunk. Az öreg megvetően néz minket, de nem szól érte. Lefekszik, nagyon elíáradt ma délután. Mi még egy darabig elmorgunk egymással. Megbeszéltük, merre megyünk holnap, és hogy hogyan rendezzük majd meg a hajtásokat. Eloltom a lámpát, a kis szobára rádöbben a sötétség. Mire felébredek, már virrad. A másik két ágyból is mocorgást, morgást hallok. Ledobjuk magunkról a takarót, jó reggelt kívánunk egymásnak, felöltözködünk. Az öreg a tüzet hozza rendbe, mi pedig Tiborral felületes mosakodást mímelünk. Ma nincs idő reggelire, magunkkal visszük és valahol útközben majd megesszük. Én megyek elsőnek hajtani, a két Tölgyessi együtt marad. Megkerülöm a dombot, átvágok a nagy réteken. Most az úton megyek, de visszafelé nehezebb dolgom lesz a sűrűben. Lekapcsolom a puskáról a távcsövet, csak akadályozna a lövésben. Elindulok. Lábam alatt zörög a száradó avar. Nagyot reccsenve valami megugrik előtem, hallom vágtató menekülését, de lövés nem esik. Kiérek a ritkásba, meglátom az öreget és Tibort is. — Szarvast ugrasztottál. Bejött szépen, de nem akartam bántani, olyan szép volt, fogad Tölgyessi bácsi. A disznókkal nem volt szerencsénk egész nap. Egyet sem sikerült kihajtanunk, mást pedig nem akartunk lőni. Három órára jár, mire megunjuk és hazafelé vesszük az utunkat. Az öreg valahogy nagyon nyugtalannak látszik. Siet is, valami bánija őt. A katlan fölé érünk és egyikünk sem tud szólni, csak nézünk a völgybe, ahol az utolsó üszkös gerendák égnek. Az öregre nézek, de elfordítja a fejét. — No, fiaim, mehetünk. Csak annyit szol, de látom rajta, hogy még mást is tudna mondani. Tóth pól Gyula fevétele