Új Szó, 1971. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1971-02-21 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

Egri Viktor: NIKOSZ KAZANTZAKISZ KONFESSZIÔJA V

arázslatos, elbűvölő Nikosz Kazantzakisz könyve. Varázslatosnak találom ott ls, ahol túlhabzó lelkendezése, szüntelen viaskodása az Istennel larikasztja figyelmemet, s a világban harmóniát kereső misztikuma ellenkezésre ingerel. De tudomásai kell vennem, hogy ennek a nagyszerű görögnek vallomástétele lelkendezésében és túlzásaiban ls lenyűgöző, rokon a világirodalom más nagyjainak konfessziójával. Őszinte és természetes, s erre a szívből fakadó közvetlenségre szülőföldje, Kréta és Athén, a Földközi- és Égei tenger szigetvilága és partvidéke nevelte, ahol az európai kultúra bölcsője ringott, vallások és filozófiák indultak el világhódító útjukra. „Ez a könyvem nem önéletrajz; egyéni életemnek legföljebb ha önmagam számára van némi viszonylagos értéke, mások számára aligha —- ezekkel a szavakkal vezeti be Kazantzakisz konfesszióját. — Egyetlen értéke, amelyet elismerek, tálán abban van, hogy mindvégig küzdelemben telt el — abban a küzdelemben, hogy fokról fokra feljebb hágva eljussak olyan magasra, ameddig erőmből és makacsságomból telik, arra a csúcsra, amelyet önkényesen elneveztem krétai pillantásnak." Tehát Kréta: a szülőföld, az életút kezdete és krétai pillantás: az életút summázata, az úté, amely gyötrődések, szenvedések, eszmék közt a boldogság és üdvösség felé, végső stáción az ember felé vezette. Négy döntő stációja van felfelé vezető útjának, és mindegyik egy-egy szent nevét viseli: Krisztus, Buddha, Lenin, Odissszeusz. Lenint lángelmének, korunk legnagyobb fiának mondják; Kazantzakisz az első, aki a szent jelzőt illeszti nevéhez, és izgalmasan regényes, hogyan jut el Leninhez, anélkül, hogy önmagához hűtlenné válna, megtagadná a világról alkotott idealista eszméit. Könyvében leírja az utat, amely az egyik nagy szellemtől a másikig vezette, és jelentését az ősének érzett Domeníco Theotocopulinak, El Grécónak, a tizenhatodik század Madridban élő nagy festőjének teszi meg, mert őt ugyanabból a krétai földből gyúrták, mint őt. V

allomásait az ősökkel, a sivatag homokját taposó beduin ükapával, és az 1878-as felkelésben késő vénségében fegyvert ragadó nagyapával kezdi, aki évente kétszer, húsvétkor és karácsonykor ünneplőben, fején kékpöttyös fehér kendőben falujából bejön Megalo Kasztróba, és citromlevélbe takart, kemencében sült szopós malacot hoz ajándékba. A Mihálisz kapitánynak szólított feketeszakállas, komor apa merőben más ennél az örökké mosolygó nagyapánál; az anyja arcáról jóságos fényt lát sugározni késő öregségében is, s az akácillatban fürdő ház emléke haláláig hü kísérője. Gyermekkora idején Kréta harcban állt Törökországgal, és az örök harc ültette lelkébe a szabadság vágyát. Ahogy szülőföldjének a gyújtogató és gyilkoló török bandáktól kell megszabadulnia, úgy kell megszabadulnia a benne élő töröktől: a tudatlanságtól, a gonoszságtól, irigységtől, gyávaságtól, fantasztikus képzelgésektől. Később, ahogy értelme kitágul, kitágul a harc is, túlnő Krétán, Görögországon, kiterjed térben és időben, és a Jő, a Világosság harca a Rossz és a Sötétség ellen folyik. A krétai mészárlás elől a család Naxosz szigetére menekül és ott, a paradicsomi szépségű szigeten, ahol az embereknek nem kell rettegniük töröktől és földrengésektől, először dereng fel benne a nagy titok, hogy a költészet a szenvedést, a küzdelmet álommá tudja lényegesíteni, és midőn dallá alakítja, halhatatlanná teszi a mulandót. „Serdülőkorom az ifjúság szokásos nehézségei közt telt el. Két hatalmas vadállat ébredt fel bennem: a test éhes leopárdja és a kielégíthetetlen, mohó saskeselyű, amely az ember belsejét marcangolja, és minél többet fal, annál éhesebb lesz: a szellem" — folytatódik a vallomás. A test éhsége könnyebben csillapítható, a szellem éhsége hatalmasabb és bármerre veti a sorsa, a szíve utolsó dobbanásáig gyötri. Az ifjú titkos összejöveteleket tart barátaival, szent fogadalmakat tesznek egymásnak, hogy szüntelenül harcolni fognak a hazugság, a rabság, az igazságtalanság ellen. A világot hazugnak, gonosznak, becstelennek látják, és elhatározzák, hogy megváltoztatják. Az évek során szétszóródnak társai, a barátságok elmúlnak, de benne olthatatlanul tovább ég a harc és a lázadás tüze. Az apa politikust ákar faragni belőle, Athénben jogot hallgat, ám az ügyvédeskedés helyett terhesebb hivatás vár rá. Első vándorlása Attika földjén emberségre, nemességre, erőre tanítja, s mikor hazatérve Krétára írni kezd, büszkén úgy érzi, hogy istenként átalakítja a valóságot, olyanná formálja, amilyennek szeretné, s amilyennek lennie kellene. SWMmMMImšmmíi

mmmx-mmmii» mm^iíM: . .Ä

1

1;; 116 „Isten sárból formálta meg a világot — frja —, én szavakból, ő olyannak formálta az embert, amilyennek látjuk: földön kúszónak; én a levegőből és fantáziámból fogom megalkotni, az álmok anyagából, és ezek másféle emberek lesznek, nagyobb lelkek és időállóbbak: az Isten emberei meghálnak, de az enyémek élnek." Fiatalságának ezt a nagyratörő álmát később sátáni felfuvalkodásnak tartja, és éveknek kell eltelnie, míg az a merész fogadkozás, hogy újat, jobbat kell teremtenie, már nem nyilatkozik meg benne ilyen szertelen nagyzolással. Itt szülőföldjén, Krétán, világosodik meg előtte, hogy ez a sziget volt az első híd Európa, Ázsia és Afrika között, itt támadt fel az első fény az akkor még vaksötét Európában. „Hellész szelleme itt hajtotta végre sorsrendelte küldetését: az istent az ember léptékére szállította le." Három hónapig tartó újabb vándorlása a görög földön rengeteg örömmel és lelki gazdagodással jár, megismerteti vele a görög művészet szépségeit, rávezeti a test és a szellem harmóniájából fakadó eszményre, az olimpiai játékoknak az egymással harcban álló görög törzsek egyesítő hatalmára. A kultúra ott kezdődik, ahol a játék, ismeri fel a szelektől védett völgyben Olympia békítő erejét, először veti el a művészet öncélúságának elvét, és élete további fordulásán kísérőül a Szépség helyébe a Felelősség lép, és ezzel átlépi a teremtő férfikor küszöbét. I^önyve Itália című fejezetét olvasva eszembe jut, hogy huszonhat éves koromban én is metafizikai problémák, szerelmi gondok, nélkül élveztem első olaszországi utamat. Assisiben, ahol Kazantzakisz 3 évet élt egy öreg oiófnő palotájában, én ajánlólevél és grófi ismeretség híján mindössze egy délelőttöt tölthettem, s így keveset érezhettem „Isten szegénykéjének" jelenlétéből. Görögország Athosz hegyét és klastromait is csak leírásokból ismerem, Kazantzakiszé a legszemélyesebb, hiszen oly zarándokként járt ott, aki nyugtalan szívének nyugvást keresett, és egy nagy barátot, nem emberszabásút, hanem óriást, hogy vele együtt induljon harcba. Jár Jeruzsálemben és a sivatagban is, hátha az Úr égő parazsat, egy szót, egy egyszerű szót tesz a szájába, amely a megváltást hozná, hátha négy eszményképének egyike, Krisztus tud egy új szót, amellyel a világ meggyógyítja az új sebeket, amellyel új férfiasabb arcot ád a szeretetnek. Vándorútja során eljut a Sínai-hegyre, meghál abban a kolostorban, amelyet Jusztiniánusz_császár emeltetett a kút köré, ahová Jehtro leányai jártak juhaikat itatni, felmegy a Szent Csúcsra is, ahol a legenda szerint Mózes szemtől szembe látta Istent és beszélt vele; keresi itt is a küzdő ember szenvedésének értelmét, a gyermekkora óta benne égő tűztől hevítve keresi Krisztusban a példaképet, aki küzdelmeiben bátorítaná, akinek segítségével legyőzhetné a kísértéseket. Nyugtalan vérét a remeték életének lassúbb ritmusára próbálja szoktatni, ám végül ráébred arra, hogy nem vághatja el a kötelet, amely a világhoz fűzi, s minden emberfeletti misztikus sóvárgása, hogy eljusson istenéhez és eggyé váljon vele, csak régi nagy sebeit szakítja fel. Athosz, Jeruzsálem, Galilea, a sivatag, a Sínaihegy, a sok vita, amelyeket a kalugyerekkel, a világtól elfordult remetékkel, szent atyákkal folytat, nem vezetik át a szakadékon, nem talál átvezető hidat, mint Krisztus, Buddha és Mohamed vetettek és általmentek rajta. A legbölcsebb vitát Ioakim páterrel folytatja, és a sínai kolostor főnöke megérteti vele, hogji sorsa nem a remeteélet, hanem a további útkeresést és küzdést rendelte el számára. P

árizsban Nietsche válik eszményévé. Megrémül gőgéjétől, felfuvalkodottságától, fölényes eszétől, romboló dühétől, gúnyjától és cinizmusától, tiszteletlen kacagásától, de lendülete, büszkesége meghódítja, és tudatában a két alak, Krisztus és Antikrisztus egybeolvad, ahogy a benne utódját kereső Ioakim atya titkos vallomásában az angyal nem volt más, mint a „kifinomult" ördög. Elképzelhető-e, hogy Lucifer nem ellenlábasa Istennek, hogy a Rossz a Jó szolgálatában áll? Borzongva döbben meg, hátha az istenkáromló Nietsche istenkáromlásba viszi. Kazantzakisz fellengős, pátosszal teli filozófiája sodró folyamában sok ballasztot görget, s a hordalék számunkra olykor zavaros. Türelmetlenül tisztulást várunk, arra, hogy az Übermensch, a Felsőbrendű Ember ábrándjától, az embertől, aki túllép önmagán, Nietsche vad prófétaságától eljusson ahhoz az eszményéhez, akit könyve prológusában megnevezett: Leninhez. De ez az út Leninhez még kitérőkkel és kanyarokkal van teli. Testileg kimerülten érkezik Bécsbe, betegsége lázas álmaiban Buddhával perel, majd tollat ragad és egy párbeszédet költ, amelyet Buddha kedvenc tanítványával, Anandával folytat. Anada replikáiban nem nehéz Kazantzakisznak a megváltásról, az élet céljáról és értelméről vallott nézeteit felismerni. Sok itt ls a ballaszt, de Kazantzakisz őszinte: egyetlen törekvése, hogy megmu tassa a vérrel jelzett utat, amely az egyik nagy szellemtől a másikig vezette, és vallomásának szándéka: rögzíteni útleírásában, „hogyan hág fel egu ember ziháló lélegzettel sorsa meredek csúcsára'. Felgyógyulva Bécsből Berlinbe csöppen, megismerkedik ott egy Sára nevű zsidólánnyal, s egy nap a lány szemébe vágja: „. ..te csak bolyongsz városról városra, bújod a múzeumokat, a régi templomokat, és könnyezel, ha a csillagokat nézed, mert olyan szépek, vagy olyan félelmetesek. Ne a csillagokat nézd, te szerencsétlen, nézz inkább a lábad elé, lásd meg a gyermeket, aki haldoklik. Verseket, írsz, van merszed szegénységről, jogtalanságról papolni, szép szavakba öltözteted a szenvedést, és ettől megnyugszol. Átkozott a szép szó, ha elfeledteti az emberrel mások szenvedését". A lány elhagyja, de a búcsúnál először szólítja elvtársnak. Aztán jön a távirat, amely Moszkvába hívja, hogy az októberi forradalom tizedik évfordulóján a görög értelmiséget képviselje. Rövid levél érkezik Itka-Sárától is, és ez a levél megérteti vele, miért esett éppen rá a választás. Csúfondáros, kihívó szavakkal ugratja a lány: „Üdvözöllek, arisztokrata álbuddhista, a teli hasaddal, szenvedés amatőrjeI Mostanáig kerested isten arcát, és egyik hamis istentől a másikhoz szédelegtél; gyere most ide, hogy lásd az igazi Isten arcát: az ember arcát. Gyere, ha üdvözülni akafsz. A világ, amelyet építünk, még alaktalan tömeg, gyürkőzzél te is neki, ragadj követ, segíts építeni. Szép és jó a te Buddhád, de csak az öregeknek". Így jut el Moszkvába, hogy ott filozófiai kérdésekkel ostromolja Oroszország új vezetőit. És ott van a Vörös téren a vendégek közt az évforduló ünnepén; szemét elhomályosítja a könny, a mellette ülő kis kínai tábornok vállára borul sírva és nevetve, s mindkettőjüket hatalmas karjaiban kapja, magára nyalábolja egy nagydarab néger. Nevek, országok, fajták eltűnnek ebben az ölelésben, ember az emberrel egyesül. Szemközt Lenin mauzóleumával fogadja meg, hogy nem tűr többé igazságtalanságot, harcolni fog azért, hogy a földkeregség valamennyi gyermekének jusson friss levegő, játékszer és iskola, a nőknek szabadság és gyengédség... A nagy román proletáríróval, Panait Istratival találkozik és Istrati a forradalmár rendszeres, fegyelmezett tevékenységére, következetességre inti. „Te örökké lázadsz, képtelen vagy hü maradni egyetlen eszméhez — vágja a szemébe. — De most, hogy idejöttél Oroszországba, föltétlenül rendet kell teremteni magadban, döntened kell; felelősség nyugszik rajtad". Oroszországi zarándoklása végére érve egy látomást rögzít: egy örök Harcost lát emelkedni az anyagból, amely minden válságos korszakban új alakot ölt, s ma ez az új alak — a feltörő proletárság vezére. |/onfessziója további fejezeteiben már nem áll hadban a szelleme. A tékozló fiú hazatér, leszáll élete eddigi elefántcsonttornyából, és együtt dolgozik az emberekkel. Megismerkedik egy volt bányásszal, Alexis Zorbásszal, akinek aggságában írott vallomásaiban egy fejezetet szentel, de korábban regényben megörökítette. Regényeket ír, köztük a legmaradandóbbat, a magyarul is megjelent az Akinek meg kell halnia címűt, de erről a munkásságáról nem vall; az írással kapcsolatban csupán egy kérdést tesz fel: van-e valami, ami valóságosabb a valóságnál? Van — feleli — a mese, mert az értelmet lehel a mulandó valóságba. Varázslatos, elbűvölő Kazantzakisz könyve. A végére érve — úgy érzem —, hogy nem csupán egy istenével, és emberekkel szívósan perelő nagy lélek tárulkozik fel benne, hanem helyenkét fényt vet századunk első három évtizedének történelmi és társadalmi eseményeire is. Szőllősy Klára ihletett, költőén szép fordítása nagyon élvezetessé teszi ennek az ódákkal, versekkel, apró történetekkel tarkított vallomásnak az olvasását. (Gondolat, 1970).