Új Szó, 1971. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1971-02-21 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó

AZ AZ LÁTOM Az Állami Biztosító rozsnyói (Rož­ňava) kirendeltségének baleseti osz­tályán egy ember és egy csinos fiatal­asszony tárgyalt, amikor beléptem. Egy ideig hallgatom és jóleső érzés­sel nyugtázom, hogy itt az ügyfelek­kel udvariasan bánnak. Hogy mégis ne lopjam tétlenül az időt, a helyi­ségben tartózkodó másik munkatárs­tól megkérdeztem: hol találhatnám meg Németh Évát, a jnb képviselő­jét. — Ügyfele van — mondja az kur­tán, miközben a beszélgetők felé mu­tat. — Várjon egy kicsit... Mi mást is tehettem. Vártam és hallgattam az ügyintézést. Vagy tíz perc múlva aztán rám került a sor. — A képviselői munkájáról és éle­téről szeretnék egyet-mást megtud­ni ... Mosolyog. Arcáról a kíváncsiságot olvasom le. Leküzdeni lámpalázát s hangjában már nyoma sincs az izga lomnak, amikor megszólal. — Nem is tudom, mit is mondhat­nék magamról, képviselői ténykedé­semről. Egy év nem nagy idő ... — Kezdjük talán a legelején ... — A legelején? — Megpróbálhatom. Rozsnyói születésű vagyok... a vá­rost mással fel nem cserélném. Itt érettségiztem a magyar tannyelvű ti­zenegy éves iskolában . .. Az érettségi után az Állami Biztosí­tó járási kirendeltségén dolgozott mint adminisztrátor. Később bérelszá­moló lett, majd a baleseti osztály lik­vidátora. Nincs ebben csakugyan sem­mi különös, vagy mégis? — Nem könnyű a feladatköröm, de szeretettel látom el — mondja. — Ugyanis minden akta mögött az em bert látom s így is intézem. Ezért is vállalhattam nyugodt lelkiismerettel azt a kötelezettséget, hogy egy-egy ügyet 24 napon belül elintézek, va­lamint, hogy a nagyobb üzemekben a leHetőség szerint a helyszínen vég­zem el az ügyintézést. — Egy év óta azonban ön nemcsak a biztosító dolgozója, hanem a jnb képviselője is ... — Igen. Azelőtt csak a CSI^Z-ben volt néhány kisebb funkcióm, most meg ... Eleinte egy kicsit féltem is, különösen, amikor megtudtam, hogy a pénzügyi és tervezési szakbizottság­ba osztottak be. Huszonhat éves fejjel az ember tapasztalatlan ... Bízom ab­ban, hogy idővel ... Kétség ehhez nem férhet. Németh Éva előnye, hogy szereti az embere­ket, s bízik bennük. Gyakran mondo­gatják is neki, hogy ez bizony nem jó, mert egyszer csalódhat. De tud-e az olyan ember más lenni, akit gyer­mekkorában a családi környezetben is erre tanítottak, így neveltek. — Szertném, ha a választókörzetem lakói felkeresnének ügyes-bajos dol gaikkal, javaslataikkal, vagyis ha ki­alakulna közöttünk a kölcsönös ba­rátság és bizalom — mondja. Ha ez sikerül, akkor a képviselői munkám is eredményesebb lesz. Azt is mondja, hogy a társadalmi munka keretében is arra szeretne tö­rekedni, hogy az 5. választókörzet ben, illetve a városban minél több olyan létesítmény épüljön, amely öregbítené a nagymúltú bányaváros hírnevét és a lakosság jólétét, szóra­kozását szolgálná. Talán ezért is tett ígéretet arra, hogy a szabadtéri szín­ház építésénél akár fizikai, akár szellemi, munkát készségesen vállal. Mennyit? Amennyire szükség lesz! — Az igazat megvallva — mondja — néha a gyűlések miatt az ügyinté­zés a munkahelyemen összegyülem­lik. Ilyenkor odahaza dolgozom. Itt lakom az épületben, eddig tehát min­den rendben van ... — Szabad idejében mivel foglal­kozik? ... — Egy férjes asszonynak mindig akad tennivalója. Játszom a három­éves kislányommal, s ha mégis telik az időmből, olvasok. Regényt, újságot. Az utóbbival kapcsolatban, még van egy hobbym: a hírek javítása. Szere­tem a magyar nyelvtant. Bizonyára egykori tanáraimnak az érdeme. Szeret utazni is. Járt Lengyelország­ban, Romániában és Magyarországon. Amint mondja, idehaza azonban Brnó­tól messzebb még nem jutott el. Ha a gyerek megnő — akkorra már talán autójuk is lesz — bejárják az egész országot. — Ha a legközelebbi választáskor ismét jelölnék? ... kérdezem. — Ne vegye szerénytelenségnek tő­lem, amit mondok: ha jelölnek és meg is választanak, vállalom. Az ember ne csak várjon valamit a társadalomtól, hanem adjon is. Megbízatásomat haza­fias és pártos feladatnak, kötelesség­nek tekintem. Ennyi életkedvet, akaraterőt, vi­dámságot, kötelességérzetet, emberek iránti bizalmat egy fiatalban már ré­gen nem láttam. Igaz, azt szokták mondani, hogy a látszat néha csal. Ebben az esetben azonban meg va­gyok győződve arról, hogy ha az idő­sebb képviselők, az elvtársak oktatni, támogatni és biztatni fogják, akkor Németh Éva — a képviselő, a feleség és az anya — a jövőben is minóen téren helyt fog állni. N. J. MM ^^ jes SE * m 4 ü • AZ ÖNKISZOLGÁLÁSRÓL Nyomatékosan kell szólni arról, hogy nálunk az önkiszolgálás már nemcsak üzleti célokat szolgál. Célunk a szükségletek ésszerűbb kielégítése épp­úgy, mint a nevelés. A kereskedelem szakemberei jól tudják, hogy az áru eladásának nem az a leg­hatékonyabb módja, ha az elárusító módja el, hogy „miből, milyen nagyszerűt lehet vásárolni", ha­nem ha az áru önmagát kínálja. Persze a mi önkiszolgáló módszereink nemcsak a fogyasztást segitík elő. hanem a dolgozók gon­dolkozásának, magatartásának megváltoztatását is. Utazni szükségből szoktunk. A villamos- és az autó­buszjegyek megvételét tehát nem kell reklámozni. Amikor ezeknek önkiszolgáló módszerrel történő árusítását vezettük be, nem reklám céljából tettük, hanem azért, hogy egyrészt egyszerűsítsük a jegyek árusítását, másrészt pedig hogy magatartásbeli változásokat érjünk el az utazók körében. A sofőr, vagy a villamos vezetőjének szeme lát­tára dobjuk a jegy árát a perselybe. Feltételezik, hogy nagyon becsületesen járunk el. A szomszé­dos Magyarországon, Budapesten az utasok előre megvásárolják ezeket a jegyeket és egy készülék segítségével saját maguk kezelik. Ebben az eset­ben már csak a hivatásos ellenőrök és az utazótár­sak végzik a társadalmi ellenőrzést. Az NDK-ban, Lipcsében járva figyeltünk fel egy másfajta Jegy­árusításra. A lipcsei vajszínű villamosokon a jegy a pénzesdoboz mellé készítve várja az utasokat. Tíz, vagy húsz pfenniget kell bedobni a perselybe és csak a jegyváltó karjának megtekerése után sza­kíthatja le az utas a jegyét. A bedobott pénzt csak két-három felszálló ellenőrizheti, ha akarja, mert a jegyváltő karjának megtekerése nyomán a pénz a persely mélyére hull. Ebben az esetben a társa­dalmi ellenőrzés valóban minimális. Ugyancsak Lipcsében tapasztaltuk, hogy a War­renhaus önkiszolgáló módszere egészen barátsá­gos. Léván (Levice) szinte lesik a vásárlók kéz­mozdulatát. A Warrenhaus vásárlóját esetleg csak rejtett tv-kamerák figyelik, de ugyebár,ez sokkal tűrhetőbb ellenőrzés, mint amikor közvetlen pil­lantások követik az ember mozdulatát. Persze így is, úgy is előfordulhat, hogy bűnös ke­zek nyúlnak a kirakott áru után. Tudnunk kell azonban, hogy a bűnöző személyiségét abból kiin­dulva jellemezzük, hogy milyenek a külső okok, a feltételek, a helyzetek hatása. Van olyan egyén is, akinek a számára elegendő az, hogy tudja: létezik valamilyen formájú társadalmi ellenőrzés, és már ez megakadályozza abban, hogy méltatlan mozdu­lattal nyúljon az áru után. Egyébként tudjuk jól, hogy a bűnözés komplex társadalmi jelenség, me­lyet gazdasági-kulturális, szociológiai és részben biológiai tényezők együttesen határoznak meg. A munkanélküli és az éhező ember lopni fog, ez csak természetes. Szocialista társadalmunkban már kiküszöböltük ezt a jelenséget. Ha valaki lop, azt nem a társadalom kényszeríti ki. Annak oka egé­szen más. Persze az önkiszolgáló módszer és a lopás össze­függő problémák. Ezért kérdeztük meg Bahorecz István elvtársat, a szenei (Senec) önkiszolgáló élel­miszerüzlet vezetőjét, hogy milyenek a tapasztala­tai. Elmondta, hogy az utóbbi időben nem észlel­nek lopásokat. Ha néhanapján elő ls fordul, rend­szerint gyermekek a tettesek, akik meggondolatla­nul lopnak. Leleplezni ls könnyű őket. A múlt év­ben mindössze öt lopás fordult elő. A lopott áruk értéke sem volt jelentős. Az egyik tétel 225 koro­nás értékű, a másik 115 koronás értékű volt, míg a többi három esetben igazán csak fillérekről volt szó. Tapasztalata, hogy 1965 óta évről évre csök­ken a lopások száma. Eszünkre, leleményességünkre mindnyájan büsz­kék, sőt kényesek vagyunk. Szocialista kereskedel­münk joggal büszke az önkiszolgáló módszerre. Az említett példa is bizonyítja jogosultságát. Nézzük meg azonban más szempontokból is az önkiszolgálást! Az áru csomagolva, kikészítve várja a vásárlót. Tehát önmagát kínálja. Hogyan? Éz az a szempont, melyből érdemes szemügyre vennünk az önkiszolgáló módszert. Bahorecz István elvtárs találóan mondta: „Csomagolni nem tudunk, ké­rem". Az osztrákok Manner elnevezésű nápolyiszeletje semmivel sem jobb, mint a hazai Tatranky elne­vezésű. Sőt, talán minőségileg még jobb is a mienk. De tessék szemügyre venni egyiknek is, másiknak is a csomagolását. A jó minőségű, hazai áru csomagolása szegényes. Az osztrákoké? Szinte kínálja önmagát. Zselízen (Želiezovce) vettük szemügyre a Cinza­no-borok üvegét. Halmai józsefné kétfajta üveget rakott elénk. Az egyikbe nálunk töltötték a bort. A másikba Olaszországban. Vitathatatlan, hogy me­lyik üvegben csábítóbb ugyanaz a bor. Ideje volna, ha az önkiszolgáló módszer tökéle­tesítése érdekében javítanánk az áruk csomagolá­sát. Ha célszerű csomagolásban, megfelelő színnel ajánlja majd magát a hazai áru, talán keresettebb lesz, mint a külföldi. Másik szempont: a vásárlók érdeklődésének irá­nyítása. A kereskedelem szempontjából ez sem ha­nyagolható el. Az érdeklődéskeltésnek nemcsak di­rekt útjai vannak. Egy-egy árut jó neve is nép­szerűvé tehet. Példa rá az „Arany fácán" sör. Harmadik szempont: az áru helye. Miután a já­rókelő ember elsősorban lefelé néz, ezért az önki­szolgáló üzletekben legtöbb vásárlója annak az árunak akad, mely „lefelé nézéskor" tűnik fel. Csak ha valamit messziről akarunk feltűnővé ten­ni, akkor tesszük magasabbra. Régi szabály ez, hisz tapasztalat szerint az újságolvasók is a jobb felső sorokat nézik elsősorban. Ha igaz az, hogy Jól árulni csak az tud, aki nemcsak a maga célkitűzéseit, szándékait ismeri, hanem arra is gondol, aki az árut megvásárolja, akkor sok-sok szempontból javítanunk kell az ön­kiszolgálást. Erre azért is szükség van, mert nálunk az önki­szolgálás nemcsak az áru egyszerű, gyors és olcsó elosztását jelenti, hanem társadalmi nevelést is. Űj és magasabb színvonalú felfogást várunk tehát azoktól, akikre népgazdaságunk rábízta az áruk elosztásának ezt az érdekes módszerét, az önki­szolgálást. BENYAK MARIA

Next

/
Thumbnails
Contents