Új Szó, 1971. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1971-02-12 / 36. szám, péntek

Georgi Misev: CO ÜO oo M indenki ördögnek képzeli magát — mond­ta a fiatalabbik munkás, miközben a kát­rányt kevergette a kazánban. — S mostanában nagyon elszaporodtak az ördögök, Kono bátyó... — Majd rendbe jön minden — felelte a társa, aztán lehajolt, kinyitotta a vasajtót, s bedobott egy hasábot. A lángok egy pillanatra kiszökken­tek, mintha megijedtek volna, majd visszahúzód­tak, körülnyaldosták a fát, s vidám, vad táncba kezdtek. A kazán oldalára szerelt, csúcsos bádog­sapkában végződő görbe kéményből szürkés füst gomolygott. — Na, már füstöl a mozdony — nevetett a fia­talabb, s kitörölte a könnyet füstmarta szeméből. — Már csak egy síp hiányzik erről a szörnyeteg­ről, s az egész mező visszhangozna ... A kazán a maga hengerszerű, csupa kátrány pocakjával, a kerekekkel meg a görbe kéménnyel valóban olyan volt, mint Stephenson első mozdo­nya, amely valamilyen csoda folytán került ide a kopár, egyenetlen országútra. — Várjunlí még, hadd forrjon — jegyezte meg Kono, s leült az árok szélén a puha fűbe. A má­sik a kabátját terítette le, s arra telepedett. Har­mincéves lehetett, vékony, inas testű férfi, arca, mint az igazi útkaparóké, száraz volt és tiszta, akár a szélsöpörte országút. A széles vállú és ráncos nyakú Kono húsz évvel öregebbnek lát­szott, a szeme nyersvászon zubbonya fakó szí­nére emlékeztetett. Mindketten ma reggel érkeztek erre az útsza­kaszra, hogy a kikopott úttestet megfoltozzák. Már korábban ismerték egymást, a városban ta­lálkoztak is néha a gyűléseken, de a nevükön és körzetükön kívül többet nemigen tudtak egy­másról. Ahogy a gödröket nézegették az úton, arra gon­doltak, hogy itt bizony sok a dolog, s egész nyá­ron füstölni fog a mozdonyuk kéménye. „Remélem, jő gyereik — pislantott Kono fiata­labb társára, s igyekezett leolvasni arcáról, mi­lyen ember lehet. — Beszélni, látom, szeret, csak ne legyen iszákos, mert akkor cipelhetem majd a hátamon ..." Hosszú útkaparó gyakorlatában sokféle nép­séggel akadt dolga, és tudta, hogy minden attól függ: ha rendesek, meg sem kottyan a munka, de ha összeférhetetlenek, csak kínlódik velük az ember. A fiatalabbnak egészen máson járt az esze. — Nézd csak, Kono bátyó — mutatott a göd­rökre. — Ki merné állítani, hogy ezt a utat két évvel ezelőtt csinálták! S rövid hallgatás után hozzátette: — A tönk szélére juttatjuk az államot! — Nagy a forgalom — állapította meg Kono. — Jó, jó — egyezett bele a másik. — De nem­csak erről van szó. Az állam egy kerek milliót utalt ki egy jó országútra. De a mi ördögeink, fenn a hivatalban, elhatározták, hogy valamit megtakarítanak. Mert a takarékosságért prémium jár. Vékonyan bántak az aszfalttal, jelentették a megtakarítást, s két-három ezrest zsebre vágtak. Aztán jöttek a teherautók, s egykettőre kikoptat­ták; annyi rajta a gödör, mintha lomil módra ka­pálták volna fel... Kono nevetett a tréfán, de amikor elgondolko­dott, arca újra hallgataggá, mozdulatlanná me­revedett. „Ebből csak baj lehet — gondolta. — Ez a kölyök tűi sokat beszél Vagy az esze nincs rendben, vagy valaki áll a háta mögött. Jó lesz vigyázni..." — Az állam tudja, mit csinál, Szotir — vála­szolta. — Az ő gondja az aszfalt meg a gödrök, meg minden... Nem a mi dolgunk ez! — Már hogyne lenne a miénk! — nézett rá a társa csodálkozva. — Mi isszuk meg a le­vét! . . . Gondolj csak a lomi gödrökre. S még azt mondod, nem a mi dolgunk. Mennyi munkát fel­emésztettek, és semmi sem lett belőle. De elken­tük, nem mertük beismerni, hogy tévedtünk. — Te nős vagy? — kérdezte az idősebb. A fiatalember azt felelte, hogy még nem, de azon az úton jár. — Majd meglátom, hogyan beszélsz azután — mondta Kono. — Most nagy lábon élsz. Ha kidob­nak innen, elmész máshová. De nekem családom van, azt is vinni kellene ... Ezért hallgatok. Szotir felállt, s fogta a keverőt. A sűrű, fekete massza már bugyborékolt, s nagy hólyagok kép­ződtek a felszínén. Körös-körül, ahol eddig csak a poros fű meg füst szagát lehetett érezni, szét­áradt az olvadt kátrány Illata. — Ki tudja, lehet, hogy igazad van — vetette oda Szotir. — Már sok embertől hallottam Ilyes­mit. Az öreg akácfához ment, ahol a ruháikat és szerszámaikat hagyták, a taligába tette a bádog­ból készült nagy merőkanalat, és a kazánhoz tolta. Kono közben a csákánnyal elegyengette az első gödör szélét, s egy fűzfaseprővel kitisztí­totta az alját. Anélkül, hogy külön megbeszélték volna, megosztották a munkát. Míg egyik a kát­rányt meregette a taligába, a másik előkészítette a gödröt, aztán beleöntötték a forró masszát, az 6t mentén álló kőkupacból rádobtak egy-két la­páttal, s ledöngölték a nehéz sulykolókkal. Egy óra múlva, amikor szusszanásnyi időre felemel­kedtek és hátranéztek, a szürke úttesten már kerek, fekete foltok virítottak. — Bolond dolog ez — húzta föl az orrát Szo­tir. — Avíttból újat csinálni! Az állam, ha jó utat akar, nyúljon mélyebbre a zsebébe, küldjön gépeket meg embereket. Garantálom, hogy leg­alább tíz évig nem lesz gondja. Sem a javításra, sem a felújításra. — Állítólag nem volt több pénz erre a félévre — vágta rá Kono. — Ezek vagyunk mi. Három műútra való pénzt is kiszórtunk, most meg azt mondják, nem volt... Negyedévekre meg félévekre osztjuk el, s ha kell valami, hol ez nincs, hol az. Valami mindig sán­tít. Mint a pokolban, tudod, ahol a vicc szerint két részleg van: egy bolgár meg egy amerikai. Amikor Dulles meghalt, Szent Péter megkérdezte tőle, melyikbe akar menni. „A bolgárba — mond­ta Dulles —, mert hallottam, hogy ott, ha éppen van kazán, akkor nincs tüzelőfa. Ha meg fa van, biztosan a szurkot felejtették el betervezni a ne­gyedévre . . . Egyszóval ott könnyebben elviselem a poklot." Kono a sulykolóra támaszkodott, és sokáig hu­nyorogva kacarászott, gyöngyöző nevetéssel. Ar­cán hosszú ráncok képződtek, szinte összenőttek a nyakán levő barázdákkal, s tekintete megélén­kült, mint a tó felszíne, ha végigvág rajta a szél. — Ez ugyan vicc — magyarázta Szotir —, de nem zörög a haraszt... — Látom, mesélni tudsz — felelte Kono, mo­sollyal az arcán. — Csak vigyázz, nehogy Kin­csev előtt is járasd a szád, mert a nyakadra lép. — Ismer az már engem — nyugtatta meg a fiatalabb. — Azóta, hogy összekülönböztünk a havi jelentések miatt, jó barátok vagyunk. Kono nem értette, miről beszél, s kérdően né­zett rá. — Hiszen emlékszel, nem is olyan régen, min­den hónapban jelentést akartak velünk Íratni — mesélte Szotir. — Tudod, végül is miért állítottak le? Kérdezd meg Kincsevet, a te barátod. Kono erre azt válaszolta, hogy Kincsevvel ugyan jó viszonyban van, dehát mégiscsak a fe­lettese, nem beszélgethet vele mindenről. — Nagy hecc volt — szögezte le a fiatal út­kaparó. — Még akkor történt, amikor kinevez­tek. A főnök magához hívatott, és elrendelte, hogy minden harmincadikán írjak jelentést az abban a hónapban végzett munkámról. No jó. Ne­kiültem, írtam, táblázatokat és grafikonokat raj­zoltam, javasoltam, bíráltam. Egy egész hetem ráment a jelentésre. — Az igaz — hagyta rá Kono. — A munka nem olyan fárasztó, mint az írás. Még a gyerekek kek is megszenvedték, mert őket is befogtam. — Elküldtem a jelentést, s azt gondoltam, ott fönn el is olvassák, s lesz valami foganatja, tjp elmúlt egy év, elmúlt kettő, senki aem keresett. Se jót, se rosszat nem mondtak. Ha ti így, gon­doltam, nem foglalkozom többet irodai munká­val. De Kincsev már az első hónapban berobo­gott a kocsijával. — Miért nem küldted el a jelentést? Megmondtam neki a véleményemet. — Micsoda? — kiabált. — Azt akarod mondani, hogy mi ott nem végezzük a magunk dolgát? Elbocsátalak, tudd meg. — S mérgesen elment. Várj csak, gondoltam, ha te tudod a magadét, én is tudom. Nekiültem a júniusi jelentésnek. Kinn sütött a nap, fényben ragyogott a világ, én meg írtam: „Havat lapátoltam Razklon és Felső­rét között". Elküldtem. Elmúlt egy hónap — semmi. Júliusban újabb jelentést küldtem: „Havat szórtam Felsőrét és Brataiv-csúcs között. Jeget vágtam a vashíd alatt..." Három hónapon át csak a hóról meg a jégről írtam, de senki az égvilágon nem vett tudomást róla. Akkor aztán felkerekedtem, s elmentem a főnökhöz. — Ugye, igazam volt, Kincsev elvtárs? —• kér­deztem tőle, az asztalán tornyosuló jelentésekre mutatva. — Most aztán mentsen fel ettől a mun­kától. Erre átfutotta az iratokat, nagyot nevetett, de rendes volt: utasítást adott, hogy ne pazaroljunk több papírt ilyesmire! — Bravó! — kiáltott fel Kono. 3rdögős fickó vag!y! — Most az ördögök ideje van — szólt a fiata­labb. — Mindenki sütögeti a maga pecsenyéjét... Nálunk a faluban van egy tsz-elnök, a Colo, biz­tosan ismered. Az mindig szárazon ússza meg. Bepanaszolják, erre lejön valaki megnézni, mi a helyzet, de ő tudja, hogy a vendégnek mi du kál. Először is a gazdaság picéjébe viszi el őket. Szép nagy a pincénk! Hogy ott mit mesél nekik, nem tudom, de amikor kijönnek az ellenőrök, ne­vetve paroláznak vele, s mámr csak az érdekli őket, hány órakor indul vissza a vonat a városba. „Jó szeme van a gyereknek — gondolta Kono, s a fiatalember sima, barna arcát rokonszenves­nek látta. — A keze is ügyes. . . Kijövünk egy­mással." Elhatározta, hogy viszonzásképpen ó is elmond valamilyen történetet. — Olyanok, mint a te Colód, mindenfelé van­nak — mesélte. — Ott van például a mi falunk­ban a párttitkár. Nagyon szeret nyüzsögni. Min­den konferencián felszólal, felajánlást tesz, ki­gondol valamilyen új módszert. S nagyon jól esik neki, ha dicsérik. Ősszel az egyik egyéni gazdál­kodó udvarában, a trágyadomb mellett látott egy nagy, fehér tököt. „Add el ezt nekem — kérte —. Amennyit akarsz, annyit adok érte." A gazda hú­zódzkodott, dehát nem tanácsos az ilyen ember­től valamit megtagadni! Eladta a tököt hatvanöt leváért. Tíz nap múlva, amikor a városban jár­tunk, ott díszeleg ám a tök a kiállításon. Rajta felirat: „Magas a terméshozam az ilyen és ilyen téeszben". Az egész falu nevetett rajta ... A kanál egyre gyakrabban nekikoccant a kazán fenekének. A két munkás .csillogó, fekete kátrány­darabokat szórt bele, aj tüzet is felélesztették. A mozdony újra pöfékelte a füstöt. Délfelé járt az idő. A nap fehéren izzott, s a két férfi levetette ingét. 3vig meztelen, barnára pirult testükön csillogott a veríték. A kéményből egyre tisztább füst szállt elő, a sűrű kátránykeverék bugyborékolt, az útkaparók pedig beszélgettek, s forgatták a keverőt. Füstös, kormos arcukon a felismerés nyugalma tündökölt, mintha a kazánban nemcsak a fekete szurok főtt volna, hanem mindaz, ami eddig a lelkükre nehe­zedett. .. Sípos István fordítása O u c to

Next

/
Thumbnails
Contents