Új Szó, 1971. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1971-02-12 / 36. szám, péntek

KULTURÁLIS HÍREK • Az idén márciusban ünnepli megalakulásának 20 évfordulóját a budapesti Csehszlovák Kultftra Ebből az alkalomból a bratislavai Nemzeti Színház operatársulatának szólistái műsort adnak az intézet színháztermében. Ünnepi műsorokat rendeznek Budapesten és vidéken Csehszlovákia Kommunista Pártja megalakulásának 50. évu fordulója alkalmából. • A szófiai Híradó és Dokumentum Filmstúdió filmet készít Nikola Graraovszkiról, a hős bolgár kommunistáról. GramovNZki az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság idején Magyarországon tevékenykedett: ő volt a Bolgár Kommunista Párt magyarországi szekciójának vezetője és a Vörös Zászló clmfi bolgár újság szerkesztője. • Rembrandt A turbános ember című, ma másfél millió dollárt érő festményét a leningrádi Ermitázsban őrizték a Nagy Októberi Forradalomig. Koulbars bárónő, egy cári tábornok özvegye 1917-ben „magával vitte" a képet Oroszországból. Húsz év múlva Louis Jour dan Gassinnak „ajándékozta" — aztán meghalt. A Koulbars-örökösök, akik Buenos Airesben élnek, most elhatározták, hogy a bárónő hibáját jóvátéve, a képet visszaadják tulajdonosának. a szovjet népnek. Ebbe viszont a Gassinoörökösök nem akarnak beleegyezni. Az ügyben most hirdetett ítéletet a nizzai bíróság, és úgy döntött, hogy Rembrandt remekének az Ermitázsban van a helye. • A szociológusokat s a filmesztétikusok egyre lobban foglalkoztatja az a körülmény, hogy az iparilag fejlett országokban egyre gyorsabban esik a mozilátogatók száma, míg az iparilag elmaradott országokban növekvőben van ez a szám. így 1960-ban 510 millió mozijegyet adtak el Angliában. 1968-ban viszont már csak 237 milliót; ugyanebben az időszakban 2165 millióról 1200 millióra esett a mozilátogntók száma az Egyesült Államokban, 326 millióról 210 millióra Franciaországban, 518 millióról 210 millióra a Német Szövetségi Köztársaságban, 1014 millióról 310 millióra Japánban, 238 millióról 100 millióra a Német Demokratikus Köztársaságban. Ez idő alatt Indiában 1400 millióról 1900 millióra, Egyiptomban 68 millióról 72 millióra, Portugáliában 26 millióról 38 millióra nőtt a mozilátogat£k száma. • Frederic Marton Rothschild családregényéből musicalt 'írtak és mutattak be a Brodway-n. A musical a Rothschildvagyon keletkezéséről szól, és ott kezdődik, amikor Mayer Rothschild öt fiával átjön a frankfurti gettóból Amerikába. Az öreg Rothschild alakját Hal Liliden személyesíti meg a színpadon. • Roman Polanski, a meggyilkolt Sharon Tate férje újra filmet forgat: Kenneth Thyan forgatókönyve alapján Shakespeare Macbethjének „meztelen" változatát készíti el. A „nudista Ladi Macbeth" megszemélyesítőjét azonban rnég nem választották kl 7

ulisnak ket boros-keszlete volt; egy zöld és egy fehér, egy-egy magas nyakú üveggel és hat-hat po. hárral. Az egyiket, a fehéret születésnapjára kapta még a házasságuk kezdetén, a másikat, a zöldet maga vette, igy érthető, hogy a magavette készletet jobban kedvelte. És egyébként is. Nem szerette az ajándékot. Valahogy úgy érezte, hogy az ajándék kényszeredett, mesterkélt törlesztése rosszaságaink és hibáink egy részének, mit naponta okozunk szeretteinknek. S ha az egé szet nem tudjuk törleszteni, akkor ne törlefszünk semmit. Ilyen elve volt. — Fiúk, csak borom van — mond la —, de kétféle: vörös és fehér. Milyet iszunk? A kérdés kihívóan nyílt tárgyilagossággal a konyhában hangzott el, és a férjének szólt, ki a szobában a heverőn feküdt, de a szemei a másik jérfit. Istvánt nézték, ki a konyhából nem volt látható. Most már igen. Most ránézett a férjére. A takaró megmozdult, és megmozdultak a lábak, és most - már az isten tudja hányadszor jutott eszéGyörgy Elek: a tüdeje tiszta, a gyomra a vasszöget is megemésztené. Csak a lábai.. Hát tudjátok mit? Sz ... t ér az ember egészsége, és az élet, ha egyet se tudok lépni! István zavarodottan, bárgyún bámult maga elé. a karját mozgatta a rítust celebráló papok hódolatba fagyott mozdulataival. Igaza van az aszszonynuk, gondolta a következő pillanatban, lehetetlen vele kibírni. Néha minden ok nélkül mar, de öt perc múlva vígkedélyű. hogy aztán hangja megint bántó, véresen sértő és gyalázó legyen. — Azért igazán elmehetnél orvoshoz — mondta az asszony —, rólad van szó elsősorban és nem passzióból mondta, hogy minden hónapban keresd jel. .. Hátha nincs veszve még minden . . . A válasz a megszokott bántó volt. — Tényleg? —kérdezte gúnyosan. Hát ilyen volt. Magábazárkózott és önző. Az asszony először még át akarta nevelni. Azt hitte, hogy ez csak depresszió hatása, hogy ez elmúlik, hogy majd az idő mindent helyrehoz, hogy beletörődik a megváltozhatatlanba. Érzéssel, tapintatosan közeledett hozzá. Vigasztalta, leste minden mozbe — ha igazi béna volna, nem tudná a lábait mozgatni. Aztán megjött a válasz is. — Vöröset, a fehér poharakból. 'Fudta, hogy így lesz, ismerte férjét Csak azt nem tudta, hogy miért csak vöröset iszik. Ezért megjegyezte. — Fehér nem lehetne?! A férje mintha elmélázott volna. —. Először is vöröset ittunk — mondta aztán. — Tudod .. . amikor elhatároztuk, hogy egybekelünk . .. Vöröset ittunk — és fehér poharakból. A fordulat váratlan volt. lulis egy pillanatra megállt, s úgy érezte, hogy megáll a szívverése is. Soha nem gondolt erre. És soha nem gondolta ool na, hogy férje emlékszik ilyesmire, hogy így ápolja közös emlékeiket. Aztán elindult, hogy behozza a bort és eszébe futott minden. Már régen volt. És most úgy túrit, hogy nagyon régen, pedig csak tíz év telt el azóta. Józsi akkor még egészséges volt és fiatal. Romantikus fiatal. Ekkor határozták el, hogy egybekelnek. Egy kies kávéházban vacsoráztak és vörös bort ittak. Az egész olyan kedves, elbűvölő volt. Az úton, hazafelé menet átölelte, és nevettek. Mindenen jókat nevettek. Aztán a kapuban megcsókolta. Egy hosszú, egészen másízü csókot nyomott a szájára. Aztán mindent elmondtak a szülőknek. Nem lepődtek meg. Sejtették ezt. Tudták, hogy előbb-utóbb meg kell történnie. Beleegyeztek. S ekkor úgy érezték, hogy övék a világ. Hát igen. Így volt dióhéjban. De most már más. Most már egészen más minden. Most már valahogy mindez értelmetlen. Emlékeiből István zökkentette ki. — Józsi — szólalt meg a szobaajtó felé fordulva —, ugye megint nem voltál orvosnál? — Nem, nem voltam —, mondta a férfi és mélyet sóhajtott. Aztán fogait összeharapta és kitört: — Én már fütyülök az egészre! Én már unom: „Hm, hm, egészséges. A szíve pumpa, dulatát. S mi volt a válasz? Dühroham minden semmiségért, vagy gőgös hallgatás. Pedig segíteni akart, őszintén, tiszta szívből. Ez azonban mar regen volt. Ma más a helyzet. A változás lassan ment végbe, anélkül, hogy önmagán megfigyelhette volna. A férje nem szerette szívből soha, sót talán utálta is. És egyébként jellem- és erkölcsben fogyatékosságai is voltak. Meggondolatlan volt, mint egy gyerek. Nehéz volt vele. És különösen most, a baleset óta, kétszeresen nehéz. Az asszonyból először a gyöngédség tun fel. A férjéről való gondoskodási valami rutinszerűség és kötelességszerűség váltotta fel. Tovább gondoskodott róla, de már nem érzett semmi örömet, ligy újságtól is tanácsot kért. A válasz megjött. Emberi kötelességről, írott és íratlan törvényekről és erkölcsökről beszéltek, és ekkor még igazat is adott nekik. De később, hetek és hónapok múlva ismét felvetődött benne a kérdés: „Hát nincs fogom élni?! Nekem csak szennedni és túrni szabad? Nincs jogom a boldogsághoz?! Nem, ez lehetetlen. Nekem is fogom vari, mint annyi más embernek, mint bárki másnak. — Kellemes idő van kint — szólalt meg István. — Igazi sétára való idö. Nem várt rá választ, csak úgy megfegyezte, de a válasz megjött: — Sétálj helyettem is. Az asszony elmosolyodott. De ahogy mosolygott, szája sarkában bánatárnyak gyűltek. És az egész mosoly megkeseredett arcán. Istvánt nézte, és az élet csöndes örömeire gondolt. Nem akart mást, csak csendes örömöt, de mindennap. Kettesben ülni a félhomályban. a kályha, vagy az asztal mellett. A rádiót lehalkítanl és teázni vagy kávézni, és nem gondolni semmire. Csak nyugalmat akart. Nyugalmat és semmi mást Sokáig bírták egymás tekintetét. Az asszony ilyenkor megnyugodott. és azt ' érezte hogy újra szép, hogy újra kell valakinek. Maya sem vette észre, hogy ez az érzés hogyan alakult ki benne. Apránként történt. Lassan, nagyon lassan. Csupa-vágy, csupa-szív asszony volt. Csak egy kissé fáradt. Nem! Talán tavaly, tavaly történt. Borongós téli este volt. A férje akkor is a kisebbségi érzés pszihés rohamával küzdött. Kiabált, ordítozott és fertelmes dolgokat mondott. István is ott volt, és az asszonyt meglepte türelmével, félelmetes önuralmával amelyet minden percben, minden helyzetben ki tudott mutatni. István nem szólt, csak nézte őt, s úgy érezte, hogy megérti, úgy érezte, hogy bízhat benne. Annyit jelentett ekkor számára, mint áramütöttnek az elsősegély, erőt és önbizalmat öntött belé, és visszaadta az életnek. — Már az elvtársi látogatás is esedékes — kezdte az asszony. — Hm. Nem bánnám, ha soha nem jönnének. Az asszony megfordult és anyáskodva folytatta: — De tehet, hoi/y tóhiszemüleg, őszintén teszik! A reagálás az előbbi folytatása volt. — Nekem mondod?! Nem is úgy utaltak ... fis különben is... nyolc évig köztük voltam és tudom, hogy miiyen előzményei vannak az úgynevezett elvtársi látogatásnak! — mondta, az elvtársi szót kissé megnyomva, mintegy idézőjelbe téve. — Elölte csapdlecsacsit játszanak, s aki a leg többször a csacsi fennkölt pofájával és két üveg borral megjelenik nálam, s közben azt gondolja: rothadtál volna meg már az anyádban! Sűrűsödött az alkony, és elhomályosodtak a tárgyak körvonalai. Hallgattak. Nem volt téma, nem volt miről beszélni. A konyhában az asszony közelebb ült Istvánhoz és megtalálta azt, umit keresett. Kissé hátradőlt, s nyakszirtjét érintette a férfi kitárt, simogatásra kész meleg tenyere. Aztán megmozdult a kéz. Először a hajába túrt, majd a jülkagylójához ért, aztán lecsúszott a vállára, majd a ruha kivágásán át a melleihez. Már várta ezt, tudta, hogy így lesz, így volt ez mindennap. Az egész valami szertartásszerű volt, s talán ha nem így történt volna, hiányérzete tenne, valahogy üresnek találná a napot, az egész életet. Most egy pillanatra feltűnik férje arca, távoli, elmosódott, aztán az epés megjegyzések, a szavak: szúrnak, vágnak, égetnek és az elevenbe marnak. És most megint Istvánra gondolt; arra. amikor először megfogta a kezét, amikor először megsimogatta a haját. A férjével akkor is veszekedtek. Durva, vad veszekedés volt, több mint az átlagos veszekedések. Utána a halálra gondolt, a megváltó halálra, az öngyilkosságra; a találgatásokra, az emberek pletyka-éhségére. Lesznek bizonyára, akik sajnálják, de lesznek olyanok is, akik azt mondják: megérdemelte sorsát! És akkor... ekkor lépett be István. Nem kérdezett semmit, de a levegő feszült dermedt csendje mindent elárult. Tudta, hogy mi vart. Mindennapos vendég volt, és most is olyan volt, mint máskor. Vagy talán mégse?! Nem, ezt nem tudta, s úgy érzi, hogy soha nem is tudja eldönteni. Csak azt tudta, hogy odalépett hozzá és megsimogatta a haját. Rögtön nem vette észre, csak később jutott el a tudatáig, s ez rettenetes volt. Soha nem gondolt ilyesmire. Azt hitte, hogy tűz üt ki nyomban, vagy özönvíz lesz, hogy rászakad a teteje, az egész épület csak őrá, csak őrá egymagára. Izmai a feszültségtől megmerevedtek, fájó, kínzó érzés fogta el, milyet még nem ismert. Aztán valami kegyetlen, megsemmisítő szomjúságot érzett, kegyetlen, émelyítő szomjúságot. De nem történt semmi. Tűz se lett, és a tető se szakadt rá. Aztán hirtelen úgy érezte, mintha megpattant volna valami benne, s a feszültség lágyabb és melegebb lett. Most már más. Most már kívánta a férfit, kívánta a simogatást. Nem tudott nélküle élni. Életelemévé vált, mint halnak a víz, mint újszülöttnek az anyatej: s az egész úgy tűnt, mint valami megmagyarázhatatlan kellemes zsongás. A szobából zaj hallatszott. Egészen halk, óvatos nesz. Nem tulajdonított jelentőséget neki. Lekötötte önmaga, a múlt, saját érzésvilága. Aztán hirtelen villanyfény, nem, ez lehetetlen, hiszen nem tud járni! És mégis ő, a férje! Aztán ironikus mosoly és gőgös fölény: — Azért egy pohár bort nekem is tölthetnétek!