Új Szó, 1971. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1971-02-12 / 36. szám, péntek

Illllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllll A TŐKÉS VILÁGGAZDASÁG GONDJAI 1970-BEN A tőkés világgazdaság 1970-es helyzetét több ol­dalról közelítve ls íel lehet vázolni. Azért érde­mes alkalmazni a többoldalú megközelítés módsze­rét, mert az elmúlt évekkel szemben a nyers­anyagpiacok mozgása 1970-ben különleges, ellen­tétes tendenciákat mutatott. Ezek a tendenciák ugyanakkor szoros összefüggésben voltak a fejlett tőkésországok termelési és pénzügyi helyzetével. A NYERSANYAGPIAC A nyersanyagpiac helyzetét úgy lehet összefog­lalni, hogy 1970-ben a mezőgazdasági termékek és nyersanyagok ára emelkedett, az ipari nyersanya­goké pedig erőteljesen csökkent. A londoni Eco­nomist év végén közzétett nyersanyagindexe kimu­tatta, hogy a mezőgazdasági termékek és élelmi­szerek ára 10,8 százalékkal nőtt az 1970-es eszten­dőben. A fémeké viszont (az ón kivételével) 34 százalékkal zuhant. A mezőgazdasági árak szilárdságát részben az amerikai és kanadai kukorica- és takarmánygabo­na-termés csökkenése, részben a nemzetközi búza­egyezinény megújításának elmaradása, a cukor és a kávé esetében pedig a nemzetközi kvótaegyez­mények hatása biztosította. Ami az Ipari nyers­anyagokat és "^mindenekelőtt a fémeket illeti — ott már erőteljesen érvényesültek a tőkés világ konjunkturális problémái: 1. Az amerikai konjunktúra lelassulása, illetve a stagnálás csökkentette az ipari nyersanyagok iránti keresletet. Ezt a tendenciát megerősítette a nyugat-európai, sőt á japán konjunktúra lany­hulása. 2. A termelők általában tartósnak érzik az árak süllyedő irányzatát, ezért nincs készlethalmozás, söt törekvés mutatkozik a felhalmozott készletek CSj k .telítésére. Meg kell említeni, hogy 1970-ben a tőkés nyers­anyagpiacon sajátos kivételt jelentett az olaj. A fi­nomabb fűtőolajok, a gázolaj és a petróleum ár­emelkedése az előrejelzések szerint ebben az év­ben meghaladja a 7 százalékot. A szuperbenzin ára Nyugat-Európában több mint 30 százalékkal nótt, míg az Egyesült Államokban esett. Ebből azt az általános következtetést lehet levonni, hogy 1970-ben a Nyugat-Európa ellátásában döntő sze­repet játszó Közel- és Közép-Kelet olajhelyzetének különleges szerepe volt az árak emelkedésében. HARMADIK VILÁG 0 A fejlődő országok helyzete 1970-ben sem javult és továbbra is a világgazdaság alapvető feszült­séggócai közé tartozik. Az ENSZ világkereskedel­mi és fejlesztési konferenciájának titkársága ez év őszén egész sor jelentést terjesztett be. Ezek­ből kiderül, hogy 1969-hez hasonlóan idén is mintegy 5—7 százalékkal nő a fejlődő országok reálértékben számított társadalmi összterméke, ki­vitelük pedig 9—11 százalékkal. Miután azonban a világkereskedelem növekedése már évek óta ennél is gyorsabb (13—14 százalék), a fejlődő országoknak a nemzetközi kereskedelemben elfog­lalt aránya tovább csökken. Az Ismert negatív fo­lyamat ily módon nem szakadt meg. Az általános statisztikai kép mellett magába foglalja az előbb említett olajexportőr országokat, amelyek külön­leges helyzetben vannak. A többségben levő nem olajexportőr országok helyzete tehát ennél lénye­gesen rosszabb. L970 folyamán nem csökkent a feszültség a fej­lesztési segély politikájával kapcsolatban sem. Is­meretes, hogy 1960 óta a legfejlettebb tőkésorszá­gok nemzeti jövedelmének 0,96 százalékáról ez a segélyösszeg mintegy 0,7 százalékra csökkent. A tendencia tehát éppen ellentétes a fejlődő orszá­goknak azzal az általánosan hangoztatott és az UNCTAD áttal elfogadott követelésével, hogy az arány érje el a nemzeti jövedelem 1 százalékát. 1970-ben a harmadik világ országainak pénzügyi problémáit különösen kiélezte, hogy az Egyesült Államok, amely eddig a hivatalos állami források­ból származó tőkés fejlesztési segélyek mintegy 50 százalékát folyósította, az 1969—70-es pénzügyi évre a korábbi 3,5 milliárd dollárról 1,8 milliárd­ra szállította le a folyósított összeget (ennek a fele is Délkelet-Ázsiába irányult, tehát csak for­málisan nevezhető gazdasági segélynek.) Mind a nyersanyagpiac, mind a fejlődő országok helyzetének alakulásában nagy szerepet játszott tehát a vezető tőkésországok, s ezek sorában min­denekelőtt az Egyesült Államok gazdasági problé­máinak súlyosbodása. GÓC: AZ USA Az 1970-es esztendő minden eddiginél világosab­ban bebizonyította, hogy a problémák gyökere az Egyesült Államokban van. A lényeget abban le­hetne összefoglalni, hogy az 1970 folyamán meg­lehetős következetességgel végigvitt deflációs po­litika ellenére nem sikerült megakadályozni az amerikai infláció kibontakozását. Az év elején Nixon által meghirdetett úgynevezett stabilizálási terv alapvető elgondolása szerint az inflációt le kellett volna lassítani, mégpedig a termelés és a munkanélküliség színvonalának mérsékelt emelke­dése mellett. Ehelyett a következő történt: az ipari termelés indexe 1969 júliusában még mindig 170 volt (1957 —59 = 100 alapon). Ebben a következő történt: az ipari termelés indexe szeptemberig'lóe-ra csök­„ kent ős az előrejelzések szerint az év végéig sem lógja elérni a 168-at. Még drasztikusabb volt a különbség a tervek és a valóság között a munkanélküliség esetében. 1970 januárjában 2,8 millió volt a munkanélküliek száma, év végére elérte a 4,6 milliót. Ez azt je­lentette, hogy arányuk a dolgozó lakosság 3f5 szá­zalékáról 5,8 százalékra emelkedett. Ez 1963 óta a legmagasabb arány. Az U. S. News és más, az amerikai monopoltőkés körökkel szoros kapcsolat­ban levő hetilapok emellett olyan törekvésekről is beszámoltak, hogy bankkörök szerint a munka­nélküliség még nagyobb arányú elterjedése lenne szükséges az infláció lelassításához. A helyzet ugyanis az, hogy a termelés zsugorodása és a munkanélküliség radikális emelkedése ellenére 1970-ben az infláció üteme évnegyedről évnegyed­re erősödött és az előrejelzések szerint egész esztendőre számítva el fogja érni az 5 százalékot. Az Egyesült Államokban ily módon 1970-ben különleges helyzet állt elő. Ennek a helyzetnek az élességét fokozta, hogy a decemberben közre­bocsátott hivatalos adatok szerint nemzetközi pénz­ügyi kapcsolataik feszültsége is növekedett. A kró­nikus költségvetési deficit (2,8 milliárd dollár) mellett az amerikai arany- és devizatartalékok az év folyamán 17,3 milliárd dollárról 15 milliárdra csökkentek — miközben a rövidlejáratú külföldi kötelezettségek 41 milliárdról 44 milliárdra nőt­tek. Az Egyesült Államok modern történelmében i még sohasem volt ilyen nagyszabású eltolódás a pénzügyi tartalékok és a rövid lejáratú külföldi kötelezettségek szintje között. NYUGAT-EURÓPA HELYZETE Az 1970-es esztendő egyebek között rendkívüli erővel bizonyította, hogy az amerikai gazdaságnak a tőkés világ helyzetének alakulására mennyire meghatározó szerepe van. A termelési ciklus idén egészen különleges formában jelentkező torzulá­sai lényegéber az összes vezető tőkésországok­ban hasonló torzulásokat hoztak létre. Ezek az or­szágok gazdasági helyzetüket és erejüket tekintve egymástól rendkívül eltérő helyzetben vannak. Ez az elmúlt években szinte drámaian mutatkozott meg például a márka felértékeléséhez vezető nyu­gatnémet fejlemények, valamint a frank és a font leértékelését eredményező folyamat során. Termé­szetesen 1970-ben is megmaradtak a különbségek — mégis olyan helyzet alakult ki, hogy gyakorla­tilag minden vezető tőkésországban egyszerre je­lentkezett az infláció a konjunktúra lassulásával. Az arányok természetesen különböztek, ľovább­• ra is a legalacsonyabb a bruttó nemzeti összter­mék növekedése Nagy-Britanniában s ugyanakkor itt a legerősebb az infláció: az előrejelzések sze­rint 1970-ben 7—8 százalék. Olaszorszagban az ipa­ri termelés 4, Franciaországban 7 szazaiékos nö­vekedéssel áll szemben egy 5—6 százalékos inflá­ciós ráta. Ebben az esetben együtt jelentkezik a termelésnövekedés lanyhulása az infláció fokozó dásával. A legfeltűnőbb természetesen az NSZK helyzetében bekövetkezett változás, ahol a becslé­sek szerint 1970 folyamán 5 százalékos ipari ter­melésnövekedéssel szemben 5 százalékos inflációs ráta áll. Ez utóbbi kétszerese az 1965—68-as évek átlagának. A vázolt irányzat az év folyamán ínég a különleges tényezők által befolyásolt rendkívül expenzív japán gazdaságra is kiterjedt. A bruttó nemzeti össztermék növekedése a tavalyi 13 szá­zalékról a jelek szerint körülbelül 11 százalékra csúszik vissza — viszont az infláció felgyorsul és valószínűleg eléri a 9 százalékot. Hasonló terjedést mutat a munkanélküliség arányszáma. Az év végi adatok szerint Nagy-Bri­tanniában harminc év óta a legnagyobb arányú a munkanélküliség: jelenleg 638 000 a munkanél­küli, ami a munkaképes lakosság 2,6 százaléka. Míg Francia- és Nyugat-Németországban egyelőre nem akut, Franciaországban már a növekedés rendkívül gyors ütemét kell figyelni. Természetesen a tőkés gazdasági szakértők is felismerték, hogy az említett okok miatt „elméle­tileg" is különleges helyzet alakult ki ebben az esztendőben. Az Economist erről a következőket írta: „Az infláció, vagy a gazdasági növekedés lassulása rendszerint jelen van egy adott időpont­ban egy vagy több iparilag fejlett országban. A helyzet új vonása az, hogy most mindkét jellegze­tesség egyszerre terjed ki valamennyi iparilag fejlett országban." Az év folyamán igen komoly különbségek bon­takoztak ki az infláció okainak megítélésében. A tőkés álláspontot legjellegzetesebben a Közös Piac egyik bizottságának év végi jelentése fejezte ki, amely egyértelműen a bérkövetelésekre hárította a felelősséget. A KÖZÖS PIAC­TÁRGYALÁSOK A tőkés világgazdaság fentebb vázolt feszültsé­gei messzemenően kihatnak a vezető tökésorszá­gok egymás közötti kapcsolataira ls. E kapcsolatok történetében az 1970-es esztendő bizonyos értelemben fordulat kezdetét jelezte. En­nek az évnek a közepén kezdődtek meg a Közös Piac kiterjesztésével kapcsolatos tárgyalások Nagy-Britannia, Írország, Dánia és Norvégia kép­viselőivel. Az őszi hónapokban érdemben is meg­indultak a részletes megbeszélések. Az év végéig lényegbevágó megállapodás nem történt. Már a nyári tájékozódó megbeszélések során kirajzoló­dott azonban az a nézet, hogy legfeljebb 1973 ele­jére lehet számítani Nagy-Britannia belépésére, s ezt azután gyakorlatilag automatikusan követné a másik három jelentkező belépése is. Az év végi helyzet mindenesetre azt mutatta, hogy a tárgya­lások első néhány hónapja során nem sikerült megoldást találni az ismert nézeteltérésekben. Ezeket tömören a következőkben lehetne összefog­lalni: 1. A Közös Piac mezőgazdasági árpolitikájának és finanszírozási rendszarének elfogadása egymás­tól eltérő brit szakértői vélemények szerint rend­kívül erőteljesen megterhelné az angol fizetési mérleget. A becslések középarányosát véve ala­pul, ezt a terhet mintegy évi 500 millió fontra le­, het becsülni. Az ár- és finanszírozási rendszer körül éppen ezért tovább folynak a viták: Nagy­Britannia érdeke természetesen a terhek lehető legnagyobb csökkentése. 2. Ezzel összefügg, hogy a mezőgazdasági prob­lémák miatt a brit tárgyalófél eredetileg viszony­lag hosszú, hét-nyolcéves átmeneti Időszakot igé­nyel. December elejére ezt 5 évre csökkentette. A Közös Piac tagállamai ezzel szemben mindösz­sze 3—4 éves átmenetre mutatnak hajlandóságot. 3. Nagy-Britanniának továbbra is gondokat okoz a nemzetközösségi kapcsolatok és a közös piaci belépés konfliktusa. Az első néhány hónap tárgya­lásai azt mutatták, hogy legérzékenyebb problémát az új-zélandi mezőgazdasági export jelenti, amely természetesen beleütközik a Közös Piac mezőgaz­dasági politikájába és protekcionista rendszerébe, s ezen belül Franciaország, valamint a többi me­zőgazdasági exportőr-országok konkurrenseként lépne fel. Emellett azonban megoldatlan kérdés a külop nemzetközösségi cukoregyezménnyel sza­bályozott és a nemzetközösség számos, kisebb tag­államát érintő angol cukorimport, valamint Hong­kong és a Közös Piac problémája is. Az év végén benyújtott angol javaslatok a Közös Piac országait bonyolult helyzetbe hozták. Az egységes ötéves átmeneti időszakkal párhuzamo­san ugyanis Nagy-Britannia felvetette: ez az idő­szak ne vonatkozzék Új-Zélandra, valamint a cu­koregyezményre. London azt is igényli, hogy a mezőgazdasági Közös Piac finanszírozásához tör­ténő hozzájárulását külön egyezmény szabályozza. Az angol képviselő Brüsszelben azzal érvelt: a Közös Piac tagállamai is 16 évet (1962—1978) irá­nyoztak elő a közös pénzügyi rendszer teljes lét­rehozására. Az elmúlt év végére erőteljesen kibontakozott az amerikai gazdasagpolitikában a protekcionista irányzat előretörése. A protekcionisták egész év folyamán héves harcban állottak az amerikai gaz­daságpolitika eddig uralkodó, alapvetően liberali­záló irányvonalával. A protekcionisták pozícióit a vállalati profitvolumen növekedési rátájának csök­kenése erősítette. Ez a termelés zsugorodása miatt következett be. Az amerikai fizetési mérleg, vala­mint a pénzügyi tartalék fentebb vázolt problé­mája is a protekcionisták helyzetét szilárdította. A liberalizálási pozíciók fenntartásának hívei részben külpolitikai jellegű érvekre támaszkod­hatnak. Gazdasági szempontból legfontosabb ütő­kártyájuk az, hogy a protekcionista irányzat győ­zelme esetén az olcsóbb importcikkek kiesése miatt az áremelkedés üteme még jobban meggyor­sul. A protekcionizmus tehát éppen az inflációt stimulálja, amely pedig 1970-ben az amerikai gazdaság legfőbb gondjává lett. Elmondható, hogy 1970 a nehézségek és a foko­zódó feszültség éve volt a tőkés világgazdaság­ban. (le)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents