Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-10 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó

A japánok szeretik a szimbólumokat. Ezt bizonyította az osakai világkiállítás központjában emelkedő naptorony is. Aszerint, hogy melyik stilizált csillagkép felől közelítette meg a látogató, mutatta sok arcának egyikét, egyszer a vidámat, jóságosat, adakozót, máskor a haragosat, a rosszakaratút. E Janus-arcú napszimbólum bizonyos mértékig egész Japánra érvényes, mert Nipponnak is több arca van. Az egyik csodálatot, szimpátiát ébreszt, a másik megdöbbent, eltaszít. Ha elegendő pénzzel érkezel a tenger közelében épült korszerű hamadai repülőtérre, minden különösebb várakozás nélkül intézik el a formalitásokat és máris ott ülsz a taxiban — egy elegáns Toyota légkondicionált belsejében — ami a több nyomtávú országúton száguld veled a város központja felé. Már néhány perc elteltével megállapítható, hogy gépkocsik többsége japán gyártmányú, ugyanis a védővámok kiszorították a külföldi gyártmányokat. A régi leírások szerint Tokió, Japán fővárosa a többnyire földszintes, legfeljebb kétemeletes házak tengere. Azonban a második világháború poklában hatalmas kerületek váltak a lángok martalékává. Ezek helyén épültek fel acélból, cementből, üvegből és alumíniumból az egyre nagyobb „dobozok", a konszernek, pénzintézetek és biztosító társaságok hatalmas irodaépületei és a húszemeletes szállodák. Boldog vagy, hogy sikerült szállodai szobát kapnod, ahol kb. napi 250 koronáért kipihenheted magad, boldog vagy, mert ez még nagyon olcsó szálloda, ugyanis a „New Otani"-ban egy kétágyas szobáért napi 4900 koronát számláznak. A szobádban ugyan nincs színes tévé, de a szálloda halljában válogathatsz a hét csatornán sugárzott műsorok között, amire néhány perc múlva ráúnsz, mert a „reklámokkal dúsított" műsor nem érdekel. A szoba sarkában levő hűtőszekrény hiába kínálja a válogatott italkülönlegességeket, mert az árjegyzékből megtudod, hogy egy pohár szódavíz ára ebben a „szoba-bárban" kb. 8 korona. Viszont a fogason tiszta, vasalt házikabátot, az ágy alatt műanyag-papucsot, a fiókban papírzsebkendőt találsz. Este pedig a pompásan kivilágított Ginzán sétálsz, ami talán fényesebb, mint a Brodway, vagy a Champs-Elysées, ahol tízemeletes áruházak kirakataiban láthatod a japán ipar valóban elismerést érdemlő gyártmánvait. Ha elfáradsz, befordulsz a számtalan kis mellékutca egyikébe, ahol még nyeregtetős házak állnak, a klmonó a divat és ahol a kis étteremben könnyen összeállíthatod vacsorádat, mert egy keskeny üvegszekrényben láthatod az egyes fogások színes viaszból készített mását. Éjfél előtt Tokióban is nehezen kapsz taxit. Legjobb ha két ujjadat emeled a magasba, amikor egy szabad kocsit látsz közeledni, akkor megáll. A két ujj ugyanis azt jelenti, hogy kétszeres borravalót adsz. Másnap reggel kipróbálod a japán gyorsvasutat, a közismert Green Gars-t. Óránként 200 kilométeres sebességgel száguld a szerelvény, de a vagonok tiszták, a légkondicionáló berendezés kifogástalanul működik, az ajtók automatikusan záródnak és az útvonalról a vonat rádiója tájékoztat. A „műsor-szórást" mindenkor kellemes harangjáték vezeti be. Természetesen a száguldó vonatból bárkinek telefonálhatsz, aki bekapcsoltatta állomását a különleges hálózatba. A turista azonban nemcsak a pompás templomokat, csodálatos hegységeket és cédruserdőket keresi fel, hanem az olyan világhírű ipartelepeket is, mint például a tranzisztoros készülékeket gyártó Sony üzem, vagy a jokohamai hajógyár. A kikötőben láthatod a 250 000 bruttoregisztertonnás tartályhajót, egy vizén járó felhőkarcolót és senki sem tiltja meg, hogy az épülő óriás minden sarkát bejárd. Utána csodálkozva állapítod meg, hogy világos öltönyödön egyetlen porszem sincs. Tisztaság, rend, munkaszervezés és zavartalan nyersanyagszállítás: a japán hajóépítő ipar nemzetközi sikerének legfőbb tényezői. De eddig csak Nippon jóságos, ragyogó, mosolygó arcát láttad, nézd meg a másikat isi Illetőleg •nézni sem kell. Minden lélegzetvétellel érzed, a mérges-sárga smog szinte fojtogat. A figyelő szem azt is meglátja, hogy a lapostetejű házóriások még mindig földszintes faházikók ezreit takarják el és a tévéantennák százezrei sem tudják feledtetni, hogy száműzték a természetet azok életéből akik a japán gazdasági csodát munkájukkal megvalósítják. Különösen szembetűnő ez a Kavasakl-negyedben, ahol a végtelenül pontos, lelkiismeretes, ügyes, kitartó és rendkívül szakképzett japán munkások laknak. Kísérőid természetesen azonnal felhívják a figyelmedet, hogy a háztartások itt is gépesítve vannak, hogy úgyszólván egyetlen lakásból sem hiányzik a televíziós készülék, a mosógép, vagy a hűtőszekrény. De: hiányzik a jó levegő, a szabad térség, a játszótér. A hagyományos japán kert szinte teljesen eltűnt és ahol még van, ott legfeljebb két lépésnyi és egy csenevész fa már kincsnek számít. Vannak, akik „hagyományszeretetnek" minősítik, hogy sok japán még ma is pálcikával eszik, szék helyett a földön ül és ágy helyett gyékényen alszik. Ez nem hagyománytisztelet, hanem anyagi kérdés. Ahol anyagilag megengedhetik maguknak, szakítanak a hagyományokkal. A japán tömegek viszonyaira nem a pálcika a jellemző, ahogy azt egyes kultúrfilozófusok elképzelik. A munkásnegyed túlzsúfoltsága, (ahol a csatornázás és igen gyakran a vízvezeték is hiányzik) nem magyarázható azzal, hogy ez az „igény", hanem azzal hogy a japán munkás képtelen egy 30 négyzetméternyi lakásért kb. 2800 koronának megfelelő havi bért fizetni. Ezért lakik Tokió lakosságának 75 százaléka — a hivatalos statisztikai adatok szerint — egyetlen, 7—10 négyzetméteres szobában. Nem a japán „igénytelenség" következménye, hogy a lakosság fejenként és évenként 414 kg rizst, 81 kilo halat de csak 1,25 kg vajat fogyaszt! A kényszerű „szerénység" az oka, a nagy tápértékü élelmiszerek drágák és az árak egyre emelkednek. A takarékbetétek összege sem azért jelentős, mert a japán „takarékos faj", hanem azért, mert hiányzik a dolgozók szociális biztonságérzete, mert nincs díjtalan egészségvédelem, nyugdíjbiztosítás és az iskoláztatás aránylag magas költségeihez az állam egy fillérrel sem járul hozzá. A korszerű iparnak is vannak kulisszatitkai. A jokohamai hajógyárban a munkások valóban sokat keresnek, de Nikóban például láthatsz egy üzemet, ahol 26 fiatal lány — orsózónők — még 22 óra után is dolgoznak és halálosan kimerült arcukat soha nem tudod elfelejteni. Szakvélemények szerint japanban felhalmozódott ugyan a -szociális robbanóanyag, de a közeljövőben aligha kerülhet sor a robbanásra. Az ország vezető rétege pillanatnyilag szilárdan kezében tartja a hatalmat. Egyesek azt remélik, hogy a gazdasági csodát, most majd a „szociális csoda" követi. De más tényezők is közrejátszanak. A szakszervezetek tevékenysége az utóbbi évtizedben jelentősen nőtt, de a munkásoknak csak egyharmada tagja a szakszervezeteknek és ezeket is szakadék választja el egymástól. Csak négy országos jellegű szakszervezet van,, a többi 50 000 (nem sajtóhiba) inkább csak egyes gyárakban, vagy műhelyekben tevékenykedő egyesület. A nagytőke természetesen mindent elkövet, hogy még jobban elmélyítse a munkásokat egymástól elválasztó szakadékokat és fegyvertárából nem hiányzik a tömegek szellemi befolyásolásának olyan hangzatos eszköze sem, mint a „hagyományok tisztelete", a hivatkozás a „nemzeti tényezőkre", de véleményünk szerint a társadalmi fejlődést nem lehet örök időkre megakadályozni, még , Japánban sem. A JÖVŐ VÁROSAI A szocialista társadalom, tervszerűen építve a^kommunizmust, minden cselekedetében a jövőt tartja szem előtt. A XX. század egyik legfontosabb feladata a jövőnek tudományos megjósolása, amivel ma a Szovjetnióban számos kutatóközpont kiváló szakemberei foglalkoznak. A városok morálisan sokkal előbb „elkopnak, megöregszenek", mint fizikailag. Ez a probléma foglalkoztatja jelenleg az egész világ műépítészeit. Az idő ugyanis gyorsan változtatja a tervezéssel, az építkezéssel, a csatornahálózat építésével, az épületek típusainak meghatározásával szemben támasztott követelményeket. Megjósolhatók-e ezek a követelmények? Számolni lehet-e velük? Más szavakkal élve, reálisak-e a városok rendezését illető jóslatok? Erre csak egy a válasz. A városok fejlesztésére vonatkozó előrelátások teljesen nélkülözhetetlenek, sőt az állami tervezés keretén belül még megbízhatók ls lehetnek. Bolygónk lakosságának száma az ENSZ adatai szerint 2000-ig 5,5—6 milliárd lesz. Egy nemzedék életében a nagy városok gigantikussá, a kisebb városok óriásokká, a falvak városokká válnak. A kapitalista városok tervszerűtlensége válságot hoz a városfejlesztésben. Ezt annak tulajdonítják, hogy az építészek „nem vették tekintetbe a városok növekedésének dinamikáját". A Szovjetunióban mindig is foglalkoztak a települések és városok fejlődési dinamikájával. A városok gyors fejlődése azonban eddig nem ismert előrelátást igényel. A városok terveinek kidolgozásához 25—30 évi távlat, előrelátás szükséges, ami az idő során már nem is lesz elegendő. Ugyanakkor a tervnek megfelelő legyen a lakóházak és középületek életképessége is. Az érvényben levő normák, elvek szerint az épületek amortizálódása 80—100 év. Ilyen hosszú időszakra még nem dolgozták ki a városok építésének komplex tervelt. E munkálatokban ma már az építészeken kívül a tudományos-kutatóintézetek, a szociális intézetek, az orvosok, közgazdászok és demográfusok is részt vesznek. Mit hoz a jövő? Mit eredményeznek majd a XX. század felfedezései? Mennyire változtatnak a felfedezések a termelőerők szerkezetében, a munka jellegén? Mennyire befolyásolják majd a dolgozók szabadidejét? A fizikusok jóslatai szerint a XXI. század az atomenergia százada lesz, mint ahogyan a XX. század a villanyenergia, a XIX. század pedig a gőz százada volt. A Szovjetunióban a városok építésének távlati terveiben számítottak a következő népesedési feltevésekkel is: az előzetes adatok szerint a Szovjetunió lakosainak száma 2000-ig eléri a 340—350 milliót. A városlakók száma 68—70 százalékot ér el. Száz év múlva, tehát 2070-ig a Szovjetunió lakosainak száma eléri az 500—550 milliót. Eddig nagy az aránytalanság az ország nyugati és keleti részeinek benépesítésése terén. 2000 évben ezen a területen főleg Nyugat- és Kelet-Szibériában épülnek majd ki az ipari ágazatok, a nagy iparvárosok. Az egyes szovjet közgazdászok és műépítészek az utóbbi években elsősorban a nagy, az óriási városok létesítése mellett foglaltak állást. Hogy miből indultak ki? Véleményük szerint csak a nagyvárosokban lehet sokrétű a munkatevékenység, és egyben sikeres a tudomány fejlődése. Ez a nézet aligha meggyőző, ugyanis a Szovjetunióban és külföldön Is éppen a csendes, aránylag kis városokban vannak meg a feltételek a nyugodt, gyümölcsöző tudományos munka számára. Csak az a város a jó, amelyben a tervezés, az építkezés és csatornahálózat megfelel majd az ember mindennapi münkáiauuK eo cg,oen pihenésének, energija felújításának. Még sokáig érvényben marad Lenin megállapítása, amely szerint ki kell küszöbölni a nagyvárosok sürűnlakottságát, s ugyancsak érvényben marad a XXIII. pártkongresszus határozata a nagyvárosok fejlesztésének korlátozásáról. A városok közti gazdasági kapcsolatok idővel nem gyengülni, hanem inkább szilárdulni fognak. Néhány építész úgy vélekedik, hogy a jövő városa a több városcsoportból álló,-nyílt térségeken elosztott város. Ezzel a magyarázattal nem érthetünk egyet, hiszen az ilyen város óriási területen épülne. Mennyi Időt veszítenének az emberek csak a közlekedéssel? A külföldi és hazai példák azt mutatják, hogy a városok közötti, vagy a városok egyes részei közötti térségeket már beépítették. A 18. és a 19. században a kisebb városokat a fővárostól mintegy 25—30 kilométernyi távolságra építették. Itt a távolságot a lóvasút lehetőségeihez mérték. A mai városépítési tempó mellett még a 40 kilométernyire eső városok is gyorsan egybeolvadhatnak a fővárossal, és ezt az eggyéolvadást kell megakadályozni. Az új városokat ezért a fővárostól legalább 80—100 kilométernyire kell építeni.