Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-10 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó

Akkor este már az álmok íze terjengett a szobában. Páradtan ültem a cserépkályha melleit. Bár még csak november eleje volt, jólesett a meleg. Künn hűvös szél terelgette a jelhőket, s vékony esőlepel fátyolozta be a várost. Aznap sokat dolgoztam, kimerülten érkeztem haza. Egyedül voltam otthon. Már-már elszenderedtem, amikor csengettek. — Ejl Ki az ördög háborgat ilyenkor? Ajtót nyitottam. Kopott zakójú, agyonázott férfi állt előttem — ló estét! — köszönt s szerényen, de határozottan átlépte a küszöböt. — Kit keres, kérem? — néztem rá meglepetten? — Önhöz jöttem — hangzott a kurta válasz, s a jövevény magabiztos léptekkel ment a szobába. — Hová megy? — kérdeztem bosszúsan. Nem válaszolt. Betettem az ajtót, s bosszankodva siettem utána. Az idegen már ott ült a kályhánál, az én helyemen. Mereven bámult a lángokba s a kezét dörzsölgette. — Kicsoda ön? Mit akar? Felemelte a fejét és rámmeresztette karikás szemét. Sápadt, beesett, több napos szakállal borított arca ijesztő volt a félhomályban. Néhány percig szótlanul nézett rám, majd lassú, rekedtes hangon megszólalt: — Fél tőlem? — Nem vagyok ijedős! De maga csak úgy ... — Csak úgy berontottam és be sem mutatkoztam —

1 vágott szavamba. — Ezt akarja mondani, ugye? — Gondolatolvasó? — vetettem oda gúnyosan. — Meglehet. Az ember idővel sok mindent megtanul — válaszolt elgondolkozva. — Egyébként hiába mutatkoznék be, nem hinné el ki vagyok. — Miért ne hinném? Semmi rosszat sem jeltételezek magáról. De mégis csak különös, hogy csak úgy egyszerűen besétál a lakásomba, mintha otthon lenne. Az idegen fáradtan intett. — Talán egy kicsit otthon is vagyok — Hogy érti ezt? Arcát a fény felé fordította. — Nézzen meg jól. — Mit nézzek magán? — Csak nézzen. Alaposan szemügyre vettem. Szeme barna volt, zöldes árnyalatú. Orra vékony, hegyes, elég hosszú. Füle kissé nagy, s a cserépkályha lángjának fényénél egész áttetszőnek tűnt. Magas homlokán mély ráncok árkolták a sárgás bőrt. Ritka, kopott haja is barna volt. Széles arcccsontja kiugrott petyhüdt, beesett arcából. Vértelen ajkát körömnyi sebhely éktelenítette. Széles válla volt, de kockás, elütő színű foltokkal megjavított inge nem annyira izmokat, inkább erős csontokat takart. Háta kissé görnyedt volt, vörös, durva kezén vastag, repedezett körmök. Harmincöt év körülinek látszott. Minél tovább néztem a kopott, szürke embert, annál ismerősebbnek tűntek a vonásai. Mintha már láttam volna valamikor, talán jiatalabb korában és nem ilyen rossz bőrben ... — Nos, nem vagyok ismerős? — szakította félbe vizsgálódásomat. — Nézze, nincs kedvem találgatni. Mondja meg, hogy kicsoda és miért jött. Ha nem hajlandó erre, jobb, ha megkímél a társaságától. Egyébként is fáradt vagyok, pihenni szeretnék. — Pihenni? Még pihenhet, amennyit akar. Amint látom, minden feltétele megvan hozzá. Ottthonos, tűrhetően berendezett lakás. Fürdőszba, rádió, kényelmes heverő, papucs, pizsama. Ha akar, feketét főz magának, ha úgy tetszik, teát forral. Éjszaka tiszta, fehér ágyban alszik, elalvás előtt olvas valamit. — Mi köze mindehhez? Ha valamit kíván, meghallgatom, de a fecsegéseire nem vagyok kíváncsi. Különben is, nemsokára megjön a feleségem a gyerekkel. Nem szeretném, ha itt találnák magát. — Ne aggódjék. A felesége nem jön addig, amíg én itt vagyok. Azért lőttem most. Kezdtem elveszteni a türelmemet. Az ismeretlen férfit valami alvilági alaknak gyanítottam. Lump kocsmatölteléknek, munkakerülőnek. „Szélhámos" — gondoltam. Dühösen ráförmedtem. — Mondja meg végre kicsoda és mit akar! Az idegen fáradt mosollyal, de változatlan nyugalommal folytatta: — Megkínálna cigarettával? Feléje nyújtottam a tárcámat. — Ezüst? — Feleségemtől kaptam a születésnapomra. Repedezett ajka közé vette a cigarettát s a nyitott kályhából puszta kézzel kivett egy féldiónyi parazsat. Barna, bőrkeményedéses tenyerébe vette, onnan gyújtott rá Szótlanul mélyet szippantott, élvezettel szívta le a füstöt. — Nagyon jó cigaretta — bólintott felém. — Közönséges Kossuth — válaszoltam. — Még sohasem szívtam ilyent. — Ne tréfáljon. Magyarországon nincs olyan dohányos. akt ne ismerné ezt a cigarettát. Félig lehasadt zsebébe nyúlt, félmarék csikket emelt ki. — Látja, ezt szoktam szívni. — Mire költi a keresetét? — A keresetemet? Három hete egy fillért sem kerestem. — Miért? Nem dolgozik? — Dolgozni — legyintett keserűen. — Hol? Számomra nincs munka ebben az országban. Nincs! Érti? Nincs munka! Hiszen ezrek, tízezrek lődörögnek munka nélkül. — Ugyan kérem! — feleltem szinte magamból kikelve. — Ezt akarja elhitetni velem? A mi társadal< (SJ < 0£ < > >UJ < oí D > O munkban nincs olyan ember, aki ne dolgozhatna, ha akar. — Igen, az önök társadalmában ... De a miénkben sajnos más a helyzet, — jelelte csendesen és nagyon szomorúan. Értelmetlenül néztem a különös vendégre. Mit jelentsen ez? Ki ez a szánalmas alak? Miket fecseg össze-vissza? ... Megdöbbentő gyanúm támadt. Talán őrült, aki éppen hozzám tévedt be ezen az utálatos estén. Aggodalmasan vizsgáltam tétova, lázas tekin letét. Folytatta. — Könnyű magának. Katonatiszt. A maguk rendszere csinált tisztet magából. Van otthona, hivatása, rendes jövedelme, családja. Elmehet moziba, s ha úgy tetszik, színházba. Persze, tudom, hogy mégsem túlságosan elégedett a sorsával. A lakását kicsinek tartja, nagyobbat szeretne. Sőt, már arról álmodozik, hogy idővel majd kocsit vásárol, mert egy tiszt, az egykori munkásgyerek, ugyebár hogyan is lehetne meg gépkocsi nélkül? Nekem? Betevő falatom sincs, hetek óta az utcákon lődörgök, munkát nem kapok ... Csak az a fél liter lötty tartja bennem a lelket, amit az ingyenkonyhán osztanak... Azért is órákig kell sorbaállnl... Már a reményt is kezdem elveszteni, hogy valaha emberi módon élhetek . . . Közelebb húzta a széket, megragadta a karomat, eszelősen felordított. — Nézzen rám! Látja, hogyan nézek ki? Két hete nem mosakodtam, egy hónapja az utcán alszom, a szemétládákból halászgatom ki az ételmaradékokat. Három hónapja nem dolgozom. Kirúgtak! Érti? Kirúgtak! ... Nemcsak engem! SzázakatI Ezreket! Csak látná a köpködőket, hányan lézengenek ott reménytvesztve. végsőkig elkeseredve. — ÖrültI — vált bizonyossá bennem a felismerés, s azon kezdtem töprengeni, hogyan szabadulhatnék meg tőle. — Magának felesége vari! Egészséges, szép fiatal asszony... Nekem is volt feleségem! Gyerekem is! Tudja, most hol vannak? A föld alatt! Elvitte őket a tüdővész ... Érti? A tüdővész!... Száraz, rikácsoló köhögés rázta meg. Arca eltorzult, zsebéből piszkos rongyot vett elő, a szájához szorította. — Megyek utánuk!... Már nem sok van hátra!.. . Kiköpöm a tüdőmet, megdöglök . .. Űfabb köhögési roham gyötörte meg a sovány testet. Riadtan húzódtam távolabb. Hideg borzongás futott végig rajtam. Lihegve folytatta: — Szegény apám ... Öt is a tüdővész vitte el... Ötéves voltam akkor ... Anyám négy gyerekkel maradt özvegyen ... Én voltam a legnagyobb ... Tudja, mennyit éheztünk? ... A sültkrumpli ünnepi ebédnek számított... Mindig azt reméltük, hogy egyszer majd iobbra fordul a sorsunk ... Megdöbbenten hallgatttam a férfit. Hiszen az én gyerekkoromról beszélt. Az *én apám halt meg tüdővészben, özvegy anyám négyünket nevelt. Keserű emlékek elevenedtek fel bennem. De hát miként lehet séges, hogy ez az ember ezt mind tudja. Vagyis, hogy az ö gyerekkora azonos volt az enyémmel? A férfi csendesen idézte tovább az emlékeket. — Anyám nappal a szövőgyárban dolgozott, éjszakánként a mosóteknő mellett görnyedezett. Egyszer aztán elkapta a kezét a gép... Félkezű szövőnő nem kellett a gyárosnak ... Kitették az utcára ... Ezután már csak mosott... Fél kézzel, meg a csonkkal.. Nagy keservesen felnevelt bennünket, azután meghalt. „Csak nektek legyen jobb sorotok" — ezt mondta utoljára ...