Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-10 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó
Megrendülve, némán ültem az ismeretlen férfi előtt. Az ő gyerekkora az enyém is. Minden teljesen azonos. Talán valami régi ismerős? De érthetetlen, amit előzőleg mondott mai életéről: munkanélküliség, ingyenkonyha, köpködő. Érdekelni kezdett a különös idegen. A múlt meganny láió emléke, mint a behegedt seb, ha újra feltép k sajogni kezdett. Szelíden biztattam: beszéljen, hallgatom, s ha tudok, segítek rajta. A férfi hangja azonban hirtelen megváltozott. Keményen, gúnyosan vetette oda a szavakat. — Beszéljek?!... Nem beszélgetni jöttem! Nekem nem diskurálás, nem sajnálkozás kell, önre van szükségem. — Rám? — Igen! Önre! — Hogyan lehetek segítségére? — Úgy, hogy eltűnik innen! — kiáltotta eszelősen, fenyegetően. Ijedten hőköltem hátra. — Hogy képzeli? ... Megőrült?! — kiáltottam s távolabb akartam húzódni tőle. Ö azonban vaskapocsként markolta át a vállamat, s visszanyomott a székre. Szeme lázasan fénylett, sápadt arca kipirult. Egészen közel hajolt hozzám, arcomba csapott lehelete. — Örült? ... Nem!. .. Még nem vagyok őrült. S azért jöttem ide, hogy ne is legyek az. — Kérem, én nem vagyok orvos. — Talán telefonáljunk orvosért — jeleltem rémülettől és iszonyattól remegő hangon. — Hohó! Szeretné, ugye? Nem, ilyen könnyen nem szabadul tőlem! Számomra maga az egyetlen orvos. Ön fog meggyógyítani, megmenteni az őrülettől, a nyomortól. — Mit akar? — Szerepet cserélünk!! — mondja kajánul. Majd fenyegetően felemelte a hangját. — Én itt maradok, maga pedig elmegy! Kétségbeesetten próbáltam szabadulni a szorításból, kem engedett. — Nékem a maga élete kell — kiáltotta. Rémületem egyre fokozódott. — No, azért ne ijedjen meg. Nem ölöm meg. Cserébe kapja az én életemet. Láttam, felesleges tovább vitatkoznom. Egyre csak az a gondolat foglalkoztatott, hogyan szabadulhatnék szorításából. Eszelősen folytatta. — Nekem a maga sorsa kell, a hivatása, a jöve delme. a lakása, a jogai, a ruhái, a pizsamája, papucsa! No persze a felesége, a gyereke is. Ez kell. Mind! Érti? — Értem — feleltem látszólagos megadással, de szemem a menekülés útját kereste. — No, látja, lehet magával okosan is beszélni! Most pedig ruhát cserélünk. Maga szépen elmegy, én pedig maradok. De figyelmeztetem! Ha megpróbál kijátszani, kénytelen leszek más eszközökhöz nyúlni. Végre elengedett. Felállt, nagy sietve ledobálta magáról a ruhadarabokat. Megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Időt akartam nyerni. — Rendben van. Nem ellenkezem. De legalább mondja meg, miért éppen engem szemelt ki erre a cél f a? Abbahagyta a vetkőzést és a tükörhöz lépett. — Jöjjön ide! — intett. Felálltam, melléléptem. — Látja?! — mutatott kettőnk tükörképére. Meredten bámultam a tükörbe. Megdöbbenve ismertem fel, hogy az idegen férfi arcvonásai kísértetiesen hasonlítanak az enyéimhez. Ugyanaz a szem, orr, száj, fül, ugyanaz a homlok, ugyanolyan csodálkozó, kissé fáradt tekintet. Csakhogy az én telt, egészséges arcom mellett az övé sápadt, beesett, megtört volt, néhány évvel idősebbnek látszott nálam. — Nos most már érti? —- Nem értek semmit — válszoltam a meglepetéstől elcsukló hangon. — Egy kissé hasonlítunk egymáshoz, de ez nem jelent semmit. — Nem baj, folytassuk. .Na, mi lez? Vetkőzni! Ide a zubbonyt! Levetettem a zubbonyomat, s átnyújtottam neki. Gyors mozdulattal magára öltötte, ismét a tükör felé fordult. Erre az alkalomra vártam. Villámgyors iramodással rávetettem magam s a földre rántottam. Dühösen ütni kezdtem. — Add meg magad! — kiáltottam. —- Nem! Inkább beledöglök! — ordította. Tovább püföltem. Megpróbált szabadulni. Egy pillanatra sikerült feltápászkodnia, de egy sikerült ökölcsapástól megtántorodott s a padlóra rogyott. Néhány pillanatig dermedten álltam. Az idegen nem mozdult. Tekintetem szétszórt ruhadarabjaira tévedt. Valami igazolvány f élét vettem észre a kabátja mellett. .Bizonyára a zsebéből csúszhatott ki. Lehajoltam érte. Megdöbbenten olvastam a kopott, szakadozott igazolványt. Az első oldalon a saját nevem és személyi adataim feketéitek. Anyja neve azonos az enyémmel, született ugyanott és ugyanakkor ahol, amikor én. Izgatottan továbblapoztam. Utolsó lakhelye: Salak utca 12. Hiszen én is a Salak utca 12. alatti nyomortelepen éltem le ifjúságomat. Emlékszem még e rozzant, szomorú épületre, amelynek minden helyiségében hatan-nyolcan laktak. 1946-ban költöztünk el onnan. Dehát azt a házat már régen lebontották. Azóta park, játszótér van a helyén. S az igazolványban az áll, hogy eszméletlenül fekvő támadómat, aki a nevemet viseli, egy hónapja kilakoltatták onnan. Mit jelent ez? Tovább lapoztam. Utolsó munkahelye: Wychanek és Társa Rt. Gépgyár. Megdöbbenésem fokozódott. 1943-tól 45-ig itt töltöttem inaséveimet. De hol van már az! A gyárat azóta már régen államosították, a nevét is elfelejtették az emberek. Ezt a férfit mégis két hónappal ezelőtt bocsátották el onnan. S a keltezések mindenütt ideiek, 1957-esek. A bélyegzőkön pedig ezt olvasom: Magyar Királyi Államrendőrség. Nem értettem. Lassan forogni kezdett velem a szoba. Tántorogva botorkáltam a cserépkályhához, visszaroskadtam a székbe. Minden elsötétült körülöttem. Amikor magamhoz tértem, puha kéz simogatta a homlokomat. — Gyere, szívem, kész a vacsora — hallottam feleségem jól Ismert, kedves hangját. Tompa zúgást éreztem a fejemben. — Elaludtál, édes. Már régen itthon vagyok — szólalt meg ismét a feleségem. Szótlanul ültem asztalhoz. Nem tudtam enni. Gondolatban ismét végigvonult előttem a különös látomás. Kezdtem megérteni... Nagyon szomorúnak és nagyon boldognak éreztem magam. III ingerült, tűnődő arccal ült a személyvonat egyik fülkéjének sarkában. A vonaton sokan voltak, és bűz uralkodot, ami még fokozta ingerültségét — Legalább azt elvárná az ember — gondolta mérgesen — ettől a rohadt XX. századtól, hogy a levegő, amit beszív né legyen állandó merénylet az orra ellen! De ki törődik ezzel manapság?! Az emberiség?! — egy fintort vágott, aztán szemeit körülhordozta a szakaszban elterpeszkedő utasokon. Csupa lottyadt, petyhüdt arc, közömbös, kifejezéstelen arc, akik jól érzik magukat a bűzben —, fűzte tovább gondolatait. — Pedig semmiből se állna lehúzni az ablakot! Aztán önmagára gondolt. Arra, ami alig két órája történt vele, mikor az egész kollekítva ott tolongott körülötte. Ma ő volt a központi alak, a huszonnégy tagú kollektíva központi alakja. Csak vele foglalkoztak. Ki ígvi ki úgy. Volt aki jótanáccsal látta el, volt aki tréfálkozott, volt aki csak azt mondta: „Jé, hát megteszed?!" — és ömlöttek belőlük a szavak, mint sérült artériából a vér. Ili hallgatta őket és igyekezett szellemesen, csattanósan válaszolni a kérdésekre, pedig szomorú volt, nagyon szomorú, mint most itt —, a pályatest mellett álló bakterházak. Valahogy minden természetellenes GYÖRGY ELEK Hát igen. így volt. S Ili megérezte, hogy ezzel a jelenettel a romantika és az általa történő felüdülés lehetőségét veszíti el. S az út, amelyen elindul — a hétköznapokba viszi, az egyhangú hétköznapok prózai világába, hol nincs többé „állati klassz ez a dobos", hanem darástészta és zokni mosás, meg gondok, sokkal nagyobb gondok, mint eddig voltak. Nem, nem a házasságtól félt, csak önmagát és eddigi szabadságát sajnálta, s ebben a sajnálatban benne volt a romantika virágaival díszített ifjúság temetése" is. Erzsit, Vilmát, Icát sajnálta —, a műhelyt, a parkot s azt az örök mozgást, mely állandóan ott hullámzott körülötte, mely már a vérébe ivódott és megszabta tetteit. Még néhány búcsúszó, és viháncolva, tipegve sodródtak a kijárat felé. Azután a vonat, a sípoló kalauzok, a piros sapkás forgalmista, és az indulás, és mindenkinek integetnek, csak neki nem. Mindez skalpéiként hatolt az agyá ba, s most még jobban érezte, hogy egyedül van érzéseivel, hogy ez a beszállás valóság, kegyetlen, durva valóság pucérra vetkőztetve. Érezte, hogy ezzel a vonattal elindul, kihogy aztán egy másodpercen belül kigyulladjanak a neonok, s vad kékszínű mozgásba kezdjen minden: az arcok, a járművek, az utcák, jelezve, hogy újjászületett minden, amit az est a szem számára megölt. Ez egy új életet, új feltámadást jelentett, mely részben saját sorsát is szimbolizálta. Most úgy érezte, hogy szabad. Hogy rajta, csakis rajta múlik, mit tesz. Nincs művezető, nincsenek lányok, és nincsen: „No, gyere már, mi lesz veled!" Most önálló volt, amilyen még életében soha. örülni azonban nem örült neki. Pedig sokszor vágyott ilyen szabadságra. Most vehetett volna amit csak akar. Megállhatott volna Nellinél. Megbámulhatta volna a kirakatokat, nem sürgette senki. De nem szállt le a vonatról, hogy megszakítsa útját, most mindez hidegen hagyta. Valami sablonosságot és nyomasztó kényszert érzett. Valami olyasmit, hogy élete hosszú évekre, talán örökre meg van határozva, s ő csak az apróságokban, a jelentéktelen részletkérdésekben dönthet. A keserűség újra megsűrűsödött szájában. Hát Ilyen az élet? Ilyen megváltoztathatatlanul sablonos?! Elgondolkozott ezen. Analizálta és összehasonlította élete egyes mozzanatait, s köztük valóban sok volt a hasonlatosság. Már belenyugodott a megváltoztathavolt; valahogy távoli, valahogy idegen. Már nem érezte magát úgy, ebben a vidám, zajos közösségben, mint azelőtt. S tudta, hogy ez a végét jelenti valami mesével telített szépségnek, mely örökre visszavon hatatlanul elmúlik. S bántó volt az is, hogy a lányok ezt nem érzékelik, nem tudják ő mit érez, csak tréfálkoznak és viháncolnak ugyanúgy, mint máskor. Hat évet töltött közöttük, s most haza megy. Haza kell mennie. Az ugratást Éva kezdte: — Férjhez menni, isteni dolog — mondta fennkölt szónoki pátosszal, s míg ő a megfelelő válaszon gondolkodott, Éva felkészülten folytatta: — Kivetni a hálót, mosolyogni, fényes vágyakozó szemekkel nézni, s aztán betekerni az atyustl — fűzte még hozzá, balszemével kacsintott egyet, s olyan mozdulatot tett, mint a méteráruslány, mikor a szőnyeget csavarja fel. Mindenki nevetett, és nevetett ő is. Aztán valaki prózai hangon megjegyezte: — És Jön a zokni stoppolás, no meg a darástészta, amit az urad az istennek se akar lennyelni ... Egy pillanat csönd. Most nem nevettek. De Éva újrakezdte: — Pedig kár érted! — mondta gyorsan. — Nem lett volna jobb szűzen megöregedni?! — Aztán újra az a fennkölt szónoki pátosz: — Öh, micsoda helyes magános öregasszony lett volna belőled! — mondta 1 és mosolygott. Nem rosszindulatúlag,, hanen; úgy, ahogy a kabaré-színészek szoktak a poén végén, és nevetett mindenki. lép, távolodik, kiszakad valamiből, ami szép volt és nélkülözhetetlen, ami nélkül nem lett volna az, ami most. Vagy talán nem így van?l Vagy talán Juli néninek volt igaza, mikor azt mondta az öltözőnél: — Ne félj kislányom, mindenki ilyen kétségek között kezdi! — Lehet, nem tudta eldönteni. Hirtelen úgy érezte, hogy megcsúnyúlt, és nagyon megöregedett az alatt a két óra alatt. S Juli néni szava távolinak, nagyon távolinak tűnt. Tudta, hogy amit tesz, meg kell tenniel Ez alól kibúvó nincs. Ez az élet parancsa. S ő maga is készült erre, születése óta csak erre a küldetésre készült. Lassan, saját tudata alatt. Vágyott a házasságra, s most mégis félelmet érzett, valami titokzatos félelmet. Vagy csak az ifjúságát sajnálta?! Aztán mégegyszer átgondolt .mindent. Újra felrémlik előtte minden arc; a művezető arca, a lányok, a gépek, Juli néni arca, és köztük látta önmagát is, pucéran és nagyon szomorúan, mint a lombjaiktól megfosztott téli fák. Aztán hirtelen az alkony jutott eszébe, mit annyiszor megcsodált. A megszokott alkony, ahogy lassan aláereszkedik és szürkeséggel borltja be a várost, tatlanba, mikor agyában hirtelen világosság gyűlt, s ez a felfedezés gyermekies örömmel töltötte el. Mintha egy főnyereményt nyert volna. Nem, nem egészen sablonos csak bizonyos mértékig! Ez a szakítás is, az, — hogy kiszakadt abból a környezetből, mely egyéniségét formálta, mely megszülte és kialakította — nem a sablonhoz tartozik! De ez csak egy pillanatig tartott, s rájött, hogy ez csak bárgyú önámftás. Elmosolyodott. Fanyar, keserű mosoly volt. — Hát a lányok? — tette fel a kérdést önmagának, aztán lemondóan legyintett. — Elfelednek. Csinálják azt, mit eddig. Oj emberek jönnek, új pletyka, új fiúk, új divat, szóval minden új. És ő, ő lassan feledésbe merül. Csak ritkán, egyre ritkábban akad fenn a múlt mindent áteresztő nagylyukú hálóján: a gépek között, vagy éppen vacsora közben, és egy mondattal elintézik. Megtörölte a szemét. Sírni szeretett volna. Jól kisírni magát, akkor talán könnyebb lenne. De a sírás váratott magára. Torkát szorongatta, de könnyek nem jöttek. így ment ez egy Ideig. Aztán a feszültség lassan felengedett, s helyette gyengéd mélabú szállta meg. Vérkeringése meggyorsult, felvetette fejét, egy sóhaj, és teleszívta tüdejét levegővel. így már más. Most már másképpen látta a világot. Aztán csomagjait megsimogatva halkan mormolta maga elé: — Hát igen. Ilyen az élet. És egyéb dolgunk ls van, mint koszos kis szentimentális ügyekkel foglalkozni. Egyéb dolgunk ls — és rámosolygott a szemben ülő utasra.