Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-10 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó

Mozgalmas, eseménygazdag időszakban élünk. Világméretű küzdelem dúl az utolsó kizsákmányoló társadalom, a kapitalizmus és a kizsákmányolást örökre megszüntető társadalom, a szocializmus között. Az emberiség felemelkedéséért, a jólét társadalmának a megteremtéséért folyó világméretű Harcot a munkásosztály vezeti. Hogy e feladat miért csak a munkásosztály műve lehet, hogy e munkára egyedül miért csak a munkásosztály hivatott, hogy miért csak a munkásosztály vezetésével dönthető meg a kapitalizmus, szüntethető meg a kizsákmányolás, és építhető fél a szocializmus, majd a kommunizmus, azt Lenin határozta meg, öntötte sorokba. Ezt írta: „Az elnyomott osztályok közül csak az az osztály képes megszüntetni diktatúrájával az osztályokat, amely a töke elleni sztrájkok és politikai harcok évtizedei folyamán iskolázódott, tömörült, kinevelődött, megedződött - csak az az osztály, amely elsajátította az egész városi, ipari, nagy kapitalista kultúrát, amely el volt szánva és képes arra, hogy ezt a kultúrát megvédje, minden vívmányát megőrizze, továbbfejlessze és az egész nép, minden dolgozó számára hozzáférhetővé tegye - csak az az osztály, amely képes elviselni mindazokat a nehézségeket, megpróbáltatásokat, viszontagságokat és nagy áldozatokat, amelyeket a történelem elkerülhetetlenül ráró, aki szakit a múlttal, és merészen utat tör az új jövő felé..." Ez az osztály a dolgozó népet képviselő munkásosztály, amely — ahogy Marx és Engels A kommunista kiáltványban írta - a tőke és az elnyomás elleni küzdelemben csak a láncait veszítheti, cserébe viszont egy egész világot nyerhet. Ezt a világot az orosz munkások, a dolgozó parasztok, és a haladó értelmiségiek a Nagy Októberi Szocialista Forradalom következtében 53 évvel ezelőtt földünk egyhatodán megnyerték, és azóta is birtokukban tartják, sikerrel építik. Lenirj megállapításainak igazát történelmi tények bizonyítják. A szocializmus ellenségei mégis mindent elkövetnek, hogy tagadják és cáfolják a marxizmus -leninizmus igazságát. A tőkés rend védelmezői, a burzsoá ideológusok az egyértelmű rágalmazások mellett - hogy a munkásosztály elmaradott, műveletlen, képtelen a vezetésre stb. stb. — „új" elméleteket is gyártanak. Nézetük sokféle, lényege azonban e nézeteknek az, hogy a munkásosztály vezető szerepéről beszélni anakronizmus. Azzal „érvelnek", hogy a mai rendszerben a modern társadalomban mind a proletariátus, mindpedig a burzsoázia „feloldódik" a „növekvő" középosztály"-ban. Ebbe a „középosztályba" ők a szakképzett munkástól a vezérigazgatókon keresztül a miniszterekig és a magas rangú állami vezetőkig az összes alkalmazottat besorolják. Egy „osztályban" egyesítik a burzsoáziát a proletariátussal, a kizsákmányolókat a kizsákmályoltakkal. Szerintük ezt az „osztályt" illeti meg a társadalom vezetésének a joga. Más, hasonló tőről fakadt ideológusok azt hangoztatják, hogy a tudományos-technikai forradalom korában a társadalom vezető erejének csak az értelmiséget — elsősorban a technikai értelmiséget - tekinthetjük. Nézetüket arra alapozzák, hogy a termelőerők jelenlegi fejlettségi fokán, az atomenergia, a világűr meghódítása, az automatizálás korában csakis azok vezethetnek, akik „birtokukban tartják" és n megszelídítik" a technikát, akik uralkodnak a fejlett ipar, a fejlett termelési eszközök felett. Az utóbbi években olyan elméletek is szárnyra keltek, hogy a tőkésországokban - főleg a tudományos-technikai forradalom eredményeként - „új" munkásosztály született. A burzsoá szociológusok és híveik szerint ez az „új munkásosztály" helyzetében és célkitűzéseiben alapvetően különbözik a régitől. Lényegét tekintve teljesen más, mint Marx idejében volt, helyzetében és törekvésében nem folytatója a régi, forradalmi munkásosztálynak. E nézetek képviselői azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy a munkásosztályt és a parasztságot a mi korunkban számos vonatkozásban valóban új vonások is jellemzik, kiforgatják, eltúlozzák és arra használják fel, hogy tagadják a - marxi értelembe vett — munkásosztály létét. Állításaik azonban csak hipotézisekre épülnek, nem tudományosan megalapozottak. A polgári szociológusok azt sem akarják tudomásul venni, hogy a szocialista országokban a munkásosztályé a vezető szerep. A hatalom - mondják gyakran - a pártbürokrácia, valami sajátos, új uralkodó réteg, „új osztály" kezében van. Nézeteik sok tekintetben megegyeznek az ultrabaloldali trockista és egyes revizionista nézetekkel. A társadalom vezető szerepét illetőleg az említettek mellett még számos téves felfogás kering, többek között a szocialista tárasdalmakban is. Ezeket általában két csoportba sorolhatjuk. Az egyik a jobboldali, a másik a szektás baloldali felfogás, A jobboldali nézetek közül a leggyakoribb az értelmiség vezető szerepét hirdető úgynevezett „elit"-elmélet. A zavaros időszakban, 1968-ban és 1969 elején nálunk is ez volt az egyik legfelkapottabb teória. A revizionisták és a jobboldali opportunisták nagy hangon hirdették, hogy a munkásosztály vezető szerepe lejárt, hogy ma már Csehszlovákiában is az értelmiséget, az „elitet" illeti meg a vezetés, az irányítás. És ami a legfurcsább, ezt az elméletet nemcsak hirdették, hanem az akkori pártvezetés segédletével a gyakorlatban is érvényesítették. Támadásokat intéztek a munkásszármazású káderek ellen, és a tényleges szocialistákat és marxistákat igyekeztek a vezető helyekről leváltani, eltávolítani. A jobboldali nézetek tagadják a pártvezetés szükségességét, tagadják, hogy a munkásosztály pártja az egész dolgozó nép érdekeinek a megfogalmazója és a kifejezője. Tagadják azt is, hogy a munkásosztály vezető szerepe kizárólag csak a forradalmi, párt, a kommunista párt vezetésével valósulhat meg. Emellett lebecsülik, semmibe veszik a politikai megbízhatóságot. Szerintük nincs szükség elkötelezettségre és „csak a pártonkívüli lehet jó szakember". A jobboldal táborában bőven találkozni olyan nézettel is, hogy a „nemzeti egység" erősödése, a kizsákmányoló osztályok felszámolásának a befejezése, a dolgozó osztályok és rétegek egymáshoz való közeledése, feleslegessé teszi a munkásosztály vezető szerepét. A jobboldaliak azonban mindezt csak azért hirdetik, hogy erősítsék saját pozíciójukat. A szektás baloldali nézetek szerint a munkásosztály vezető szerepe csak akkor valósul meg, ha azt közvetlenül a fizikai, illetve a kétkezi munkások gyakorolják. A szektások a szakértelem szükségességét becsülik le. Nem értik meg, hogy nem tart örökké az az állapot, amikor a munkásosztály kivívja a hatalmat, amikor a politikai megbízhatóság minden mást háttérbe szorító szempont. A baloldali szektások körében olyan nézetek is előfordulnak, hogy a szocialista országokban az életszínvonal emelkedése „gyengíti a munkásosztály forradalmiságát". E merev, dogmatikus nézetek szerint a szocialista országok többségében a munkásosztály vezető szerepe nem érvényesül és — szerintük - „a párt lemondott a munkásosztály vezető szerepéről". Hogy ez mennyire nincs így, és hogy ez mennyire konstruált, a valóságot figyelmen kívül hagyó állítás, azt a mi pártunk példája is bizonyítja, amely e témáról nemcsak pártoktatást szervez, hanem a munkásosztály vezető szerepét — az elmúlt évek nagy megrázkódtatása után - a gyakorlatban is egyre jobban igyekszik érvényesíteni. A jobboldali és a szektás baloldali nézetek - távolról sem teljes — felsorolásából is látható, hogy milyen fontos a kérdéssel foglalkozni, a vezetés szerepét vizsgálni, tisztázni. A munkásosztály vezető szerepe szükségességének a megértéséhez és meghatározásához mindenekelőtt azt kell megvizsgálni, hogy tulajdonképpen mit értünk a munkásosztály fogalmán. Annál is inkább, mert az utóbbi években ebben a kérdésben is rengeteg vita folyt és folyik még ma is. A viták azt bizonyítják, hogy helytelen a munkásosztály fogalmát túlságosan szűken, vagy túlságosan tágan értelmezni. Felhívták a figyelmet arra is, hogy elemezni kell a társadalmi fejlődés változásait és az adott állapotot, mert helyes következtetésre csak a tények sokrétű ismeretében juthatunk. A munkásosztály, fogalmának tartalmát a lenini osztálymeghatározásból kiindulva kell és lehet csak helyesen vizsgálni és megérteni. Lenin A nagy kezdeményezés című művében az osztály fogalmát így határozta meg: „Osztályoknak az emberek olyan nagy csoportjait nevezik, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük következtében a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól. Az osztályok az emberek olyan csoportjai, amelyek közül az egyik eltulajdonítja a másik munkáját, annak következtében, hogy a társadalmi gazdaság adott rendszerében különböző a helyzetük." Nyilvánvaló, hogy a munkásosztály fogalma a proletárdiktatúra kivívásával a szocializmus építésének időszakában gyökeresen átalakul. A forradalom teremtette viszonyok, az új feltételek utón már nem kizsákmányolt osztály, rendelkezik termelési eszközökkel (a társadalmi tulajdonon keresztül), a termelésben nincs alárendelve a tőkésnek. Ellenkezőleg, a saját állama által tervszerűen szervezett termelés résztvevője és munkája szerint részesült a megtermett javak egyéni fogyasztásra kerülő részéből. Végül sem az ő munkáját, nem sajátítja el más osztály, sem ő nem sajátítja el más osztály munkáját. Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy a lenini osztálymeghatározás változatlanul érvényes. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a lenini tételt a szocializmusban vagy a szocializmus építése időszakában is úgy kell értelmezni és alkalmazni, mint az elnyomatás körülményei között, a kapitalizmusban. A lenini osztálymeghatározás utolsó eleme kifejezetten a kizsákmányolásra utal, ez pedig már nem vonatkozhat a szocializmus osztályaira. Ugyanakkor a szocializmusban levő osztályok között nincsenek antagonisztikus ellentétek, ezek baráti osztályok, vagyis a szocializmusban sajátos helyzet alakul ki. A lenini osztályismérvek nélkül nem lehet az osztályokban és az osztályviszonyokban bekövetkezett változásokat elemezni, megérteni. Nem lehet kimutatni a különbségeket a kapitalizmus és a szocializmus osztályai és osztályviszonyai között sem. Rengeteg vitát vált ki ezzel kapcsolatban az is, hogy helyes-e a kérdés elemzésénél a tulajdonviszonyokból kiindulni. A válasz e kérdésre csak az lehet, hogy helyes és szükséges, mert csak a tulajdonviszonyokból kiindulva lehet megmagyarázni és megérteni az osztályszerkezetben bekövetkezett változásokat is. Ez természetesen nem jelentheti sem a kérdés leszűkítését, sem azt, hogy a változásokat kizárólag a tulajdonviszony változásából vezessük le. Annál is inkább, mert az osztály fogalmának nemcsak közgazdasági, hanem filozófiai, szociológiai és történelmi oldala is van. Az osztálymeghatározás egyedül helyes eszköze a lenini ismérvek komplex alkalmazása. Megbízhatóan csak ennek segítségével érthetjük és határozhatjuk meg a mai életben bekövetkezett változásokat. Napjainkban az egyik legnehezebben megoldható probléma az, hogy gazdasági téren hol húzzuk meg a határt a munkásosztály és a többi osztály, illetve réteg között. Általában e-kérdésnek is van egy szűkebb és egy tágabb értelmezése. A szűk értelmezés szerint: a munkásosztály tagjának csak a fizikai munkát végző dolgozók tekinthetők. A tág értelmezés szerint: mindenki a munkásosztály tagja, aki dolgozik és maga keresi kenyerét. Talán bizonygatni sem szükséges, hogy mindkét álláspont szélsőséges, helytelen, egyik sem az említett lenini ismérvek komplex alkalmazása révén született. Az tagadhatatlan, hogy a mi társadalmunkban, a szocialista társadalomban is érvényesül mind a horizontális, mind a vertikális mozgás. Ennek következtében - és még sok más körülmény hatására - a munkásosztály fogalma szélesedik, az osztályhatár kiterjed, viszonylagossá válik. A munkásosztály fogalmát, szerepét és történelmi küldetését meghatározó tényezők azonban változatlanok. Azt például, hogy a termelés legfőbb tényezője - ma és a jövőben is - csak a dolgozó ember lehet, nem változtatja meg sem a szocialista építés során elkövetett hiba, sem a technika ugrásszerű fejlődése, sem más. Ennek következtében nem változhat az a szerep sem, amelyet a munkásosztály a társadalomban betöltött és amire a történelemben hivatott. A munkásosztálynak a társadalomban eddig létezett valamennyi többi osztállyal szemben nem az a feladata, hogy az egyik kizsákmányoló társadalmi rendet másfajta kizsákmányolásra váltsa fel, mint például a burzsoázia tette a polgári forradalmak idején, sem pedig azt, hogy visszafelé forgassa az idő kerekét. A munkásosztály történelmi hivatása az utolsó kizsákmányoló osztály - a burzsoázia — hatalmának megdöntése, mindenfajta kizsákmányolás megszüntetése, a kizsákmányolástól mentes osztály nélküli társadalom, a szocializmus és a kommunizmus megteremtése. A történelem eddigi tapasztalata azt bizonyítja, hogy a munkásosztály a hatalmat csak élcsapatának: a forradalmi pártnak, a kommunista pártnak a vezetésével vívhatja ki és tarthatja meg. Szerepe a társadalmi fejlődés, az osztályharc feladataiból és feltételeitől függően tartalmában is, formájában is változik. A szocialista társadalomban, ahol az államhatalom kizárólagos birtokosa, a munkásosztály vezető szerepe a párt irányításával a proletárdiktatúrán keresztül érvényesül, jut kifejezésre. A proletárdiktatúra feladata a szocializmusért vívott harc követelményeiből ered. Általában arra irányul, hogy megtörje a forradalom által megdöntött uralkodó osztály ellenállását, megsemmisítse a tőke hatalmának visszaállítására irányuló kísérleteket, az egész dolgozó riépet a munkásosztály köré tömörítve szervezze a gazdasági és kulturális munkát, erősítse a forradalom hadseregét, valamint egyéb szerveit a külső és belső ellenség, az imperializmus elleni harcra, a proletárinternacionalizmus szellemében támogassa a nemzetközi forradalmi mozgalmat és biztosítsa a szocialista országok sokoldalú együttműködését. Az általános teendők mellett a proletárdiktatúrának nálunk jelenleg speciális feladata is van. Ez pillanatnyilag leginkább a konszolidáció elsősegítésére, a szocialista építés gyorsítására, a jobboldali opportunizmus elleni következetes harcra irányul. Társadalmunkban - sajnos - 1968 és 1969-ben, sőt több vonatkozásban már jóval előbb a jobboldal amellett, hogy teóriákat gyártott a munkásosztály vezető szerepének az időszerűtlenségéről, a párt vezető szerepét és a proletárdiktatúra funkcióját igyekezett a gyakorlatban is megbénítani. A belső bomlásztásért, a jobboldal igazi arcának késői felismeréséért drágán fizettünk. Ám a nagy lecke újra bebizonyította, Hogy heroikus küzdelem vár elvégzésre. A vezető osztály egy pillanatra sem mondhat le szerepéről és történelmi küldetéséről. BALÁZS BÉLA A *> VEZETŐ OSZTÁLY