Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-31 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó

SZTOJAN DASZKALÖV: M

ekkora hó esett reggelre! A kutyák nyakig merültek el benne, a tyúkok meg ott kárálnak az ól előtt a keresztfán, le sem mernek lépni. A kerítés mellett a fiatal fák meggörnyedtek a hó alatt, szinte megőszültek, az iskola teteje úgy fénylik, mint a kövér szalonna. A Maial lanítónö — csak néhány napja érkezett, hogy egyik beteg kollégáját helyettesítse — lépked az utcán, a selymes hó ropog a lába alatt, az arcát pirosra festi, marja a hideg. A gyermekek kiabálnak, lármáznak, felmarkolják a friss havat, és vörös nyelvükkel nyalogatják, mintha cukor lenne, tojásnyi kis golyókat gyúrnak és csatáznak, mások meg a hóban hemperegnek, birkóznak, s olyanok lesznek, mint a jegesmedvék. Csupán egy rongyos kisfiú áll a kapu mellett; csak nézelődik, s nagy ritkán csúszik egyet a havon. A tanítónő egészen elképedt, amikor látta, hogy a gyermek mezítláb van. Jól megnézte: Miron az, az ő osztályából. Olyan vörös a lába, mint a cserép. — Gyere ide, Miron! — bzólt neki. Mirou megigazította fején a félrecsapott, lyukas nyári .sapkát, dermedt kezét bedugta szakadt kis kabátja alá, visszaszippantotta az orrából kicsüngő csikólábat, s odament. — Miért jöttél mezítláb? Nincs bocskorod? Na, mondd már! — Nincs — felelte a gyermek. — De így nem leheti Miért nem vesznek a szüleid? Apád, anyád nincs? — A mama tavaly halt meg. — Hát apád? — Az meg a börtönben van. — Miért? — Mert lopott a vásáron egy ka-bátot meg egy pár papucsot. A bátyámnak meg nekem. A tanítónő összeharapta a száját. — Hát testvéreid? — Csak egy bátyám van, de az megver, ha szólok neki. — t's miért ver meg? — Hát... — von vállat Miron, s piszkálni kezdi a havat a lábával. — De hogy lehet, istenem! Hiszen megfázol, meg — Nem lesz semmi baja, tanító néni — kiabáltak az odasereglett gyerekek. — Miron minden télen így jár. — Igaz ez, Miron? — Igaz, tanító néni — bolmt a gyerek és nevet. — Nyáron meg — ugrott a tanítónő elé egy magas, vigyorgó gyerek —, nyáron meg pocsolyából ivott, aztán ruhás-tul beleugrott. Majdnem megfulladt.. . Tessék elképzelni: egy darab fehér kenyérért .. . — Nahát! Igaz ez, Miron? — Igaz, tanító néisi — válaszolja büszkén, és nevet. — Haza, minél előbb menj haza! indulj, s amíg nem húzol valamit a lábadra, ne is gyere. Értetted? Nahát! .. . Futás! — Gyere, Miron — lógja mog a kezét a magas ftú, s húzni kezdi a házuk leié —, gyere, én odaadom egyik szakadt bocskoromat. Az iskolacsengo megszólalt. Tiszta hangja betöltötte a hideg levegőt, de hamar el is halt, beleveszett a hóba A gyerekek zajongva szaladtak a bejárathoz, sorba álltak, s énekelve vonultak be a termekbe. A tanítóiio éppen egy mesét kezdett olvasni az elsősöknek — arról szólt, hogy a Jóisten kinek milyen szerencsét adott —, mikor Miron megjelent az ajtóban. — Va:i valami a lábún;' t£n|tó néni! — kiabáltak a gyerekek. • — Jól van. Mirun, na„ ülj, le! Miron meg csak nézegeti szakadt boeskorát, nézegeti u gyerekeket, és nevet. fii tanítónő lélegzetet vett^s tovább olvasott: — A szentjánosbogár egy apró kis csillagot hozott magával az égból, a béka meg tamburát. Miron hallgatta, s agyában hirtelen fellobbant a gondolat: „Hát a gyerekeknek mit adott az Isten?" Ez a gondolat annyira Jthevítette, hogy nem bírt magán uralkodni, s mint akit leforráztak, egyszerre leugrott a padból: — Hát a gyerekeknek, tanító néni? — Semmit! Ülj le — rivallt rá a tanítónő. Miron visszaült, de a gondolat, hogy a gyerekeknek vajon mi jutott, nem hagyta békén. Egész lelkét égette, mint a parázs. S egy ido múlva annyira izzásba jött, hogy megjelent előtte Vando bácsi, a szatócs, fehér szakállal, mint maga az Isten; egy asztal mellett ült, előtte meg egy nagy tábla, teli csokoládéból való szerencsével. A gyerekek szaladnak hozzá, pénz nélkül is húzhatnak, s mindenki nyer valamit. .. Hogy mit olvastak ezután, Miron már nem hallotta. Csak mikor a csengó megszólalt, s a tanítónő hangosan felkiáltott: .,E1 ne felejtsétek, gyerekek! Holnap korábban gyertek, bögrével! ", akkor rezzent fel, s nézett körül csodálkozva, mint aki az égből esett le. — Nacso, miféle bögréről beszelt a ianito néni? fordult oda pajtásához. — Hát a teásbügréról. Holnap teát adnak. — Nekem is? — Neked is, nekem is, mindenkinek. Tano főzi. Korábban jövünk be és kapunk. Kenyeret aprítunk bele, megkóstoljuk . . . A második óra számtan volt. A tanítónő néhány számot írt a táblára, de Miron, aki a kályha mellett ült, valahová a mennyezetre bámult, s azt gondolta: ,,Tea? Milyen lehet az a tea? Talán még azoknál a csokoládé-szerencséknél is édesebb, amiket Vando bácsi árul egy tojásért." Miron csak a csokoládé és a tea édességéről hallott.. Mikor délben hazament ebédelni, bátyja, Todor, dühösen fogadta az ajtóban. — Itasd meg a borjúkat! — Jó! — mondta Miron. a heverőre dobta ronggyá szakadt ábécéskönyvét, kivett a tarisznyából egy darab kukoricakenyeret, s elszaladt a karám felé. A borjak nekifeszüllek, s gyors lépésekkel végigkopogtak a nedves, sáros köveken. Miron eloldotta őket, mire azok kergetőzni, ugrándozni kezdtek, mint a gyermekek a folyó mellett. Miron elnézte, milyen szomjasan isszák a friss vizet, melyből fehér, ködszerű pára szállt, bámulta a csillogó havat, közben a kenyeret rágta, és gondolkodott: „Hej, ha most ez a víz mind tea lenne, a hó meg cukor, lehetne lakmározni. Megmeríteném a -bögrét, kiiszom, megmerítem, kiiszom . Ameddig meg nem unom". Látta egyszer Dankót, a barátját, mikor fájt a torka, és édes teát szürcsölt. S mennél többet gondolt a teára, annál jobban szerette volna ő is inni. Visszavezette a borjakat a hideg, nedves karámba, kihúzott a kazalból egy kosárra való szalmát, és eléjük szórta. Az állatoknak nem nagyon tetszett, aztán mégis rágcsálni kezdték, olyan lassan, ahogy Miron a kenyeret rágcsálta. — Miron, vágj egy kis fát a puliszkához! — vágódott be az ajtón egy éles, durva hang. Miron megremegett, mikor ezt a hangot meghallotta. Hányszor dörgött, pattogott már felette . — Hol vagy, te állat? — rivallt rá újra a bátyja, mivel Miron nem ugrott azonnal, csak vánszorgott, s a szalmaszálakat szedegette le a lejéről. — Ne mássz úgy, mint a tetű, fogd meg gyorsan a szekercét, mert ha én odamegyek . . Miron bűnösként lehajtotta a fejét, s lassan felvette a vásott szekercét. Előhúzott a farakásból néhány ágat, leguggolt, s aprította a nagy tuskón. Levelek és ágak hullottak körülötte. A verebek csiripeltek az ágakon. Mintha neki szólnának: —-Miért vagy olyan bolond, Miron? Gyere vetünk, szép kis cinege lenne belőled! tavasszal oda lepfmmk, ahová akarunk." gondtalanul élünk . . . Most meg egyik udvarból a másikba tartunk: itt is van valami, ott ls van valami . — És hol alszunk? — Mitar bácsi szalmájában. Tudod, milyen meleg van ott? Még kl is izzadsz a forróságtól. — Jól van — egyezett bele Miron —, de várjatok holnapig, szeretnék Inni az édes teából, amit az iskolában adnak . . Miron újabb ágat húzott ki a rakásból. A verebek elreppentek, s mintha dühösen kiabáltak volna: — Viszontlátásra, Miron, viszontlátásra! Te rossz gyerek vagy. Nem is akarunk téged cinegének. Inkább Ljubcsót választjuk . Miron a verebek után nézett; csakugyan, a Ljubcsóék udvarába szálltak. — Azt a nemjóját! — Miron, mii bámulsz? Hozd már a fát, mert összetörlek! Miron összeszedte a leveles ágakat, sietve bevitte az alacsony, szalmával és kukoricaszárral borított, sötét házba, és tett a tűzre. A vékony galylyak fellobbantak, megvilágították a két árva szenvedő arcát. Todor puliszkát lózött. Merges, rosszkedvű volt, arca kipirult a forróságtól, a haja égnek állt, lángoló szemének a tekintete metszett, mint a kés. Miron odaguggolt testvére mellé. Arca száraz volt és sárga, mint a behozott gallyakon a levél — Todor — szólalt meg Miron bátortalanul. Az meg csak keveri a puliszkát, és közben nyögdécsel. Mirou félénken újra próbálkozik. — Todor, mért nem sütöttél tiszta kenyeret? Testvére az üstre tette a fedőt, leszorította, s dühösen válaszolt: — Várj csak, míg felemelem a fedőt, aztán majd adok) — De a tanító néni mondta — Mit mondott? — Hogy vigyünk bögrét és kenyeret, teát adnak. — Bögrénk az van, amennyit akarsz, kenyeret meg, ha azt is mondott, adjon ő. Miron a polchoz lépett, végignézte a bögréket, 1 S 10