Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-31 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó

s megállapodott egyiknél. Jó nagy volt, zöld díszí- I t essek . ; -• ~ ..••••••. j-z jó lesz, bátyó? kérdezte, s újra legu®- b' gou a tűzhöz. 1 — Jo. . I — Te már ittál? — Ittam. — Nagyon jó? — Nagyon. I Miron csodálattal nézi Todort, nyel egyet, s 4 ' nyála olyan édes, mint a tea. fodor elkészült a pulis2Íkával, kiöntötte az asz- I talra, s tenyerével letörölte magáról az izzadsá- i got. Miron meg csak járkált, lötyögött ide-oda, s I egyre a teán járt az esze. Mire meghűlt a puliszka, s felvagdosták, be is n sötétedett. Falun igy van: mire az ember megfőzi g a puliszkát, este lesz. Mint a malacok, úgy falták |j be a testvérek a meleg ételt, s mindjárt be is búj- 9 tak a szalmaágyon a szúrós takaró alá. Todor a |l fejét is betakarta, s hamarosan horkolt, Miron meg ji sokáig elnézte, hogyan pislákolnak a parazsak, és m hallgatta, hogy Karaman szűköl odakinn a hideg- || tői, s lábaival időnként megkaparja az ajtót, s • arra gondolt, észrevenné-e Todor, ha egy kicsit be- S eresztené a kutyát, csak amíg megmelegszik. Vé- 1 gül ö is magára húzta a takarót, s lehunyta a szemét. Elaludt. S íme, Ljubcso jön és kiabál: „Miron, H kélj fel! A gyerekeknek is osztogatnak szerencsét, fl Kelj fel!" Miron felpattan, s gyorsan összetereli a gyermekeket az utcából. „Siessetek, siessetek, ' j szerencsét osztanak. Éljen a szerencsel" — kiabál, s élükre áll. Kiérnek a rétre a falu mellé. A Tufc j lakok nagy tölgyfája alatt ül a hosszú szakáll'á ,á Vando bácsi bozontos bekecsében. Csak ül, s a kezében tart egy véka nagyságú süveget, amelyik kJ telis-teli van szerencsével. Körülötte nyüzsögnek a* gyermekek. Miron utat tör magának és társainak, M s hopp, már ott is vannak Vando bácsi mellett. Először Ljubcso húz, sapkát nyer, aztán Mora, neki n egy piros szoknya jut. Nacsőnak meg térdig érő !3g csizma. Végre Miron is odalép. Megkeveri a sok M szerencsét, kihúz egyet az aljáról. Vando bácsi fel- 11 bontja a borítékot, szemüvegén át belenéz, elöl- ;J vassa: — Tea! ... Ide a bögrét! — kiált, s felemel egy teáskannát, de akkorát, mint egy vödör. — Elfelejtetem — bámul rá Miron ijedten. — Szaladj el érte! S Miron már szalad is. Mint a szél, átviharzik a rozoga fahídon, az ufr- 5 cákon, s neki az ajtónak. Be van zárva. Ököllel J| veri Senki sem válaszol. Erre vállával feszül ne- • ki. s Hangosan kiabál: H — fodor, Todor, hallod? ... Nyisd ki! A bátyja felébredt, s szinte megzavarodott, ami- 9 kor látta, hogy Miron egész testében reszket, sír M és kiabál. — Mit kiabálsz, mint az őrült? — kiáltott rá, és 9 megrázta. Miron felrezzent, kinyitotta a saemét, és ijedten mondta: — Add ide a bögrét! ... — Miket beszélsz itt össze! Milyen bögrét? Nem tudom, miért bújtak beléd az ördögök máma éjjel. • Aludj! Miron összegömbölyödött a takaró alatt, és áthallgatott, de a szíve gyorsan, izgatottan vett Kinn megszólaltak a kakasok, s a kutyák felugat- Éfl tak. Karaman is morogni kezdett öbiös hangján. Miron érezte, hogy a tea gondolatára egész testón 3| végigfut valami, bebújik a nyelve alá, s ott, mint H a kisegér, rágcsálni kezd. Nem bírta tovább, s hal- 9 kan megkérdezte: — Bátyó, felkelünk már? — Mondtam már, hogy aludj... — De a tanító néni azt mondta, hogy korábban |S| menjünk. , — Miért? ' — Hát a teáért! — A fene a teádba, még meggebedsz érte. — B Azzal lerántotta róla a takarót, s meglökte. — Ak- S kor csak kelj fel, ha annyira odavagy. Tűnj el, de H gyorsan! Miron felugrott, átkepesztetett a bátyja fölött, U s lemászott a földre. Mint a vak, téblábolt a sötétben, felvett egy darab fát, s megpiszkálta vele 9 a tüzet. Apró parazsak villogtak a hamuban. Fe^ |j| vett egy lángra gyűlt üszköt, s a polcra világított. 9 A zöld bögre megcsillant. Miron levette, beletett egy nagy szelet puliszkát, az egészet bedugta a j| kabátja alá, begombolkozott, s kinyitotta az ajtót. H Karaman vakkantott egyet, s farkát csóválva hozzádörgölőzött. Az ég tiszta volt. A hegy egyik |H csúcsára szinte odaszegezték a holdat, mint egy 9 szelet birsalmát. Az utcákon sehol egy lélek. A M falu aludt. Miron elindult a göröngyös ösvényen, a hideg 9 levegő sziszeg, szakadozott bocskora ráragad a 9 jégre. Az elsősök tantermének világos az ablaka. Meggyorsítja lépteit. A teremben pirosan izzott a kályha. — Ó, anyám! — örült meg, s leült a kályha |S mellé, de valaki belökte az ajtót. Megijedt, de amikor meglátta az iskolaszolgát, aki fát cipelt az ölében, felkiáltott: — Tano bácsi?l — Ki vagy te? — Hát én. — Te vagy, Miron? — C ni — Nahát, én meg azt hittem, valaki... De mért Ejjgj jöttél ilyen korán? — A tea miatt. — Ahá! Lesz az is! Éppen most tettem fel, egy- igjfl kettőre felforr — mondta Tano bácsi, aztán lerakta a fát és kiment. Miron visszaült a kályhához, mely úgy hümmögött, mint a motor. Rátámaszkodott 'a fára, s vé- 9 kony, átfázott teste felmelegedett. Később kinyúj- H tózkodott, s fáradt fejét lehajtotta az egyik hasábra. A meleg szinte leragasztotta a szemét, s hama- 9 rosan el is szenderedett. Mikor megvirradt, s a gyermekek nagy zajjal fj szállingózni kezdtek, Tano bácsi gyengéden meg- s|| rázta Miront, safülébekiáltotta: 11| — Miron, ébredj! Kész a teal A szegénységnél csak a betegség ha rosszabb. Mi meg szegények voltunk, olyan szegények, hogy egyebünk sem volt, csak étvágyunk. S hiába, hogy „a szegénység nem szégyen" — mi szégyelltük biza, titkoltuk. Takartuk a világ szemét, hogy úgy mondjam, ha nem is volt háta az ingnek, nyakkendőt kötöttünk. Polgári sorsból estünk mi nagyot. Apám nem törődött már semmivel, megtört testben, lélekben, mi nőttünk burján módra, senki számára, anyánk ügyelgetett ránk csodálatos módon, hogy el ne essünk végképp. Brassó szélén laktunk akkor, s biza elég szűken. Hatan egy szobában. Kutya dolgunk volt. Tél, február közepe, hideg nagy, fánk semmi, csak ha a Cenk oldaláról hozogattunk lopva. Többnyire az ágyban ültünk állig betakarózva. A koszt is gyenge volt, azt sem tudtuk jóformán, miből élünk. Csak bátyám dolgozgatott valami gyárban, csip-csupért, de azt is kiszedegette előre, bónban.-A fogaink belebódultak már a sok szigorkodásba. Kesereghettünk dologra erősen, mert munka az nem akadt. Egyebet sem csináltunk hát, csak kajtattunk étel után, mint a téli egér. Csupa önvédelem volt az életünk, nem nagyon válogathattunk, hogy hogyan éljünk. Már karácsonyig is furcsán éltünk: novemberben öcsém kicseppent a lemezgyárból. Ö bánta legkevésbé: Gyerek volt, gyenge, s az a sok munka kegyetlenül nehéz. De anyám sírt-rítt, jajgattot. Az öcskös végre is nagyot gondolt. Mért fizette ő azt a sok betegsegélyzőt? Legalább annyi haszna legyen ... BeVétt egy csomó kinint, s beteget szimulált. Izgult aztán nagy sápadtan az ágyban, mikor a szigorú, gyanakvó orvos kopogtatta, vizsgálgatta. De hát amúgy is olyan sovány, vékony fülű fiú volt, s úgy tudott köhögni, de úgy... Az orvos végre is receptet írt, pihenőt rendelt, s elment. Mi meg kacagtunk, örvendtünk bolondul. Egy hét múlva mehetett anyám a táppénzért. Kikapta rendesen. Es kikapta rendesen hétről hétre, majdnem karácsonyig. Akkor egyik nap a kiküldött betegellenőrző csicsonkázva kapta öcsémet az utcán. De hát tud egy gyerek mind csak ágyban vagy csak házban ülni, ha egyéb baja nincs, csak hogy éhes? ... Gsicsonkázott az utcán. Nagy dolog lett belőle. A betegsegélyzó megvizsgálta a dolgot, hogy még az orvosnak is baja lett. (Képzelem, milyen gyanakvó doktor lett még csak azután belőle.) Öcsémre akkora büntetést róttak, hogy csak lett volna miből fízetgetni. Már börtönt is emlegettek. Anyám éjfel-nappal siratta, féltette a fiát. Mi meg szégyelltük a csalást: de hogy szégyelltük ... Elmaradt hát az orvos, s el a táppénz is. Pedig azután még inkább szükség lett volna rá. Öcsém, nem Asztalos István: tudom, a csicsonkázásban, vagy a falopásban, de olyan hűlést szerzett, hogy csak fetrengett a láztól, és tavaszig köhögött belé. De hát ki merte volna még egyszer a betegsegélyzőt hívni; igaz, a könyvét is elvették. Kikoptunk hát a táppénzből, s januártól csak az a két liter tej tartotta bennünk a lelket, amit egy tükrösi csángó hozott hitelbe mindennap. Anyám szerezte ezt az embert, ő tudja, milyen nehezen. Gyanakvó volt. és szegény is. Kondérokban cipelte be a tejet mindennap. Két tehénkéje volt, azokból élt. Tele volt adóval és sunyisággal. Szinte gyűlölködve nézte, mikor kilenc óra felé minket még mindig az ágyban kapott. Látszott rajta, hogy irigyli a nagy uraságunk. Mit tudta ő, mi hogy van. Mi meg, ahogy elment, ittuk meg a tejet hidegen, nyakig takarózva, s mégis dideregve. Ügy vártuk minden reggel, mint gyermek az anyját. Az első hetet anyám, máig sem tudom miből, talán párnát adott el, de kifizette. De már a második héten elmaradtunk a fizetéssel. — Majd a jövő szombaton... — biztattuk nagy Igyekezettel. Meghökkent, de hallgatott. A harmadik héten már a karimájáig sem mérte a lábast, s alig köszönt, mikor kiment. És amikor szombaton újra csak nem fizettünk, már nem tágított. Kérte hangosan, hogy csak fizessünk biza, sze' drága a széna, aztán sok az adó. Csak lett volna miből. n- fövő szombaton most már biztosan megadjuk ... ígérte rábeszélően anyám. Morgott, morgott, de valahogy belenyugodott, s hordta még egy hétig a tejet. Mi már visszautasítani sem mertük. De mikor aztán a másik héten sem tudtunk fizetni, hát elkezdett káromkodni, hogy mit gondolunk mi, mért eteti ő a marhát, koptatja a lábbelit, ha meg tudtuk enni, fizessük is ki. Mi szégyelltük eleget, de nem volt mit csinálnunk, minthogy a másik hétre ígértük megint a pénzadást. Valahogy újra elment, de tejet nem hozott töltet. És eltelt az a hét is. És jött a szombat. Tőlünk reggel korán már ment, ki merre látott, csak hogy otthon ne kapjon a csángó. A másik héten aztán minden reggel lestük, mikor fön, és búftunk, amerre tudtunk, vagy bezártuk az ajtót, hogy nem vagyunk otthon. Különösen szegény anyámnak volt már nagy gyakorlata az efféle bujkálásban. Ahogy zörrent a kapu, hogy valaki jön, ő már a sifonban volt. Még annyit odasúgott nekünk: Mondjátok, hogy nem vagyok itthon — azzal már húzta is magára a sifonajtót. Apám, ő inkább kimenekült, ha tehette, a házigazda, fűszeres vagy más ilyen elöl. Na, egyik nap úgy délfelé ülünk bent négyen a szobában. Apám, anyám, én és a húgom. Anyám éppen azzal próbálkozott, mit lehetne főzni babérlevélből meg köménymagból. Egyéb semmi sem volt, csak még egy kis fa. Hát egyszer csak bukik be öcsém az ajtón, hogy — jön a tejes! .. • Anyám rögtön a sifónnál termett. — Mondjátok, hogy nem vagyok itthon — súgta nekem, s már el is tűnt a silány ruhadarabok között. Apám már nem tehetett egyebet, elfeküdt az ágyon, mint aki alszik. Mi meg néztük az ajtót. Az biza kinyílt, s jött bé a csángó, de olyan dühösen, hogy csak nem is köszönt. — Hát mondja az úr, mi vagyok én, a kutya istenit! ... — kezdett kiabálni az ágy felé. Apám rögtön felült nagy pirosan. Láttam, szégyenkezik nagyon. — Izé, na, kifizetjük kérem, csak ... — Mi csak?!... — vadult meg az ember. — Nyakkendőt tud kötni, de a tejemet nem tudja kifizetni!.., Miféle urak maguk? — kiabálta. — Kifizetjük, jó ember — csendesítette apám -—, csak a... csak a feleségem izé, a piacra ment, nála van a pénz ... Majd holnap ... — s mép jobban elpirult a hazugságban. faj, dehogy csendesedett a csángó. Ordított, hogy öt ne bolondítsuk, nem lopta ő a szénát, ha nincs itt a nagysága, hát vár ő estig is, ha kell. Avval megállt az ajtó előtt nagy dühösen, s nézett minket szinte gyűlölettel. Apám csak ült az ágyon, mi hallgattunk az asztal mellett, anyám a sifonban. Jó darabig csend lett, kínos, lassú csend. Öcsém nem is bírta kt. Szépen felkelt az asztaltól, s lassan kiment. Az ember zörögve vette félre a kondérjait. Hát az ajtócsikorgás utáni csendben csak látom, megmozdul a sifonajtó, kinyílik, kidugja anyám a fejét, s kérdi nagy örömmel: — Na, elment? Aztán csak meglátta az embert, aki állt nagy csodálkozva s egy kicsit bambán. De a csodálkozás után rögtön kétfelé szakadt a szája, s elkezdett nevetni. — Hát megjött a nagysága? ... — kérdezte, s zötyögött a kacagástól. Én sem bírtam komolysággal, kacagtam. És nevetett apám is az ágyon. Anyám is mosolygott kényszeredetten, zavartan. ; Lassan kijött a sif ónból: — Izé, na... — motyogott, maga sem tudva, mit mondjon. Mosolygott hol az emberre, hol ránk. Aztán csak leült a székre, ráborult az asztalra, s elkezdett sírni csendesen. Mi elhallgattunk s néztük. Néztük sokáig. Egyszer aztán megszólalh a csángó: — Ne tessék, na ... Izé, nincs baj... A fene tudta:, hbgy maguk se urak... tört ki hirtelen. Aztán állingált zavartan. — Eljövök majd a jövő héten — szólalt meg végül. — De aztán megadják, ugye? — kérdezte komolyan. De csak elakadt a hangja, ahogy síró anyámat nézte. — ... Rossz a nyomorúság biza .'. i Jaj mert... — változott hirtelen haragosra a hangja, de csak elnyelte, amit mondani akart. — Hoznék egy kis pityókát, ha nem restellnék — nézett még egyszer anyámra. Azzal összeszedte kondérjait, és lassan és nagyon komolyan kiment. SÍPOS ISTVÁN FORDÍTÁSA TEMMHE