Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-17 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó

L. Gály Olga TISZTA VÁSZON Szorítom o kezed. Tudod — mindig szerettem. Meghittnek, érzékenynek, értelmesnek neveztem. És most, hogy ily fehér lett, s kórházi takaródon ily tétlenül pihen, véred gyors lüktetését mint harangét a templom, visszhangozza szívem. Ki teremteni tud, megújul mago is. Bizsergő indulattal önteste fölé nőve próbálja szárnyúit. Ezt a mozgást, bizsergést érzem fehér kezedben. A vér keresőn dobban dombos, lágy ujjhegyedben, s én látom mór, hogy ott állsz, előtted tiszta vászon, tán megtorpan o kéz a szűz anyagot érő első ecsetvonáson. Aztán elfog a láz és születik a táj, és születnek és élnek a tájban megfogant s a fény felé törő gótikus figurák. Szorítom a kezed. Fehéren itt pihen, de finom remegése, mint hó alatt a rög, már új termés igenjét rejti sejtjeiben. ELSZÖKKENT PÁRHUZAMOSOK Mikor még szülők voltak a szülők és gyerekek a gyerekek, a percek mazsolák voltak, az órák almoszeletek, a napok vidámak és kerekek. A jelenben úgy ragoztunk, hogy: szeret, szeretnek, szeretek, s a jövő azt jelentette: veletek. Mostanában, hogy felnőttek a gyerekek, o szülő annyi, hogy: „Szia, anya, kész a kaja?" A hónuk alatt a legújabb gramofon lemezek. A szobájukbon bőg a magnó, hetes por ül a tárgyakon, a szekrényajtón beatles képek, s borzolt árnyak a falakon. A szőnyegen s a heverőn büvölten ül a társaság mind „állati klassz" öltözetben: jól „tejel" az öreg világ . . . Hallgatnak s élvezik a számot, az „állati klassz" énekest, s rendhagyó ritmusra ringva dobra verik az életet. S estére nem a lámpa teste — az elidegenedés hinti alá cseppköves fényét, fejtetőre állt képet festve: könyvek művészetekről, szexről, régi s új filozófusok, a bomlott rendet egyberázók, s mindent bomlasztó mágusok. Igy lett a szülő bölcsen balga s így lett a gyermek balgán bölcs. Taszítás - vonzás törvényéből így születik egy új erkölcs. Igy lettünk mi is egy testemből elszökkent párhuzamosok, s így áldozunk a végtelennek tegnapot, mát és holnapot. NAPHEGY, HOLDFÁK TÖVÉN Kedveseim, hót nézzetek rám. Tudjátok, ki vagyok? Ki az, ki olykor szárnyat bontott, s mégsem tudva feledni gondot, hozzátok meg-megtért, aki parányi létetekben a szivárványos képzeletben betöltött minden tért, akivel lélegzett tüdőtök, elalvástok volt s ébredéstek, s csóknyi közelben élt? Kedveseim, hát nézzetek rám. Tudtok szeretni így? Bocsássátok meg pőreségem, de lekaszáltak, mint e réten elszáradt dudvnövényt. S azóta önző, vad féltéssel, eget ostromló görcsös kézzel naphegy, holdfák tövén legeltetem én, gyenge pásztor, két tündérlenge, tiszta álmom, egy csodakert ölén. Kedveseim, most nézzetek rám. Halálra ébredek? Vagy csodakertnek csodairja hullik szememre s ajkaimra s én újra nevetek? Talán ti ketten, testem drágo kikönnyezett fehér gyöngypárjo, azért jöttetek, hogy rámtaláljatok a réten, s csillagostorral megsuhintva életre keltsetek. A VASAJTÓ az egész világon. Rozmárfogakból és ezüstből készült, csodálatos ékessége a borostyánkőből faragott Szent Katalin szobrocska. Minden múzeumnak neme van. Most nem éppen arra gondolok, hogy a szlovák nyelv semleges szóval jelöli ezt a fogalmat, hanem inkább a gyűjtemények hangulati kisugárzásaira. A néprajzi kiállítások anyaga általában nőnemű: népviseleti különlegességek, rokkák és szőttesek, fazekak, korsók, apró csecsebecsék árnyékában vonulnak képzeletünk asszonyai. Sohasem szomorúak, a fantáziával rendelkezők még énekeiket is hallják olykor-olykor. Én a dal szavunkat is nőneműnek érzem. Más a helyzet a történelmi jellegű kiállításokkal: ezek általában komorabbak, gyakran azonosak a csatatereken elhagyott fegyverek gúláival. Hangulataikban a történelmi múzeumok bizony erősen hímneműek. Egyebek között ez is eszembe jutott a Bratislavai Városi Múzeum megtekintésekor. Igaz, csak azután, amikor már kívülről ls megcsodáltam azt a három szépségesen kolosszális épületet, melyben berendezték a szlovák főváros állandó jellegű múzeumát. Sokáig ácsorogtam például az Unger-ház udvarán a falak gótikus portáléit csodálva (s évszazadok emberi magatartásait átívelő feszülésben a kerékbetörés és a szelíd önmegvalósítás görbületei között). Forogtam az Övárosháza későgőtikus oszlopai körül — s valamivel később — az Apponyl-palota pilaszter homlokzatú csodái alatt. A Bratislavai Városi Múzeumnak már az utcáról nézve múzeum jellege van. Százéves múzeum. Pontosabban száz és kettő, még 1868-ban alapította Könyöki József, dunamocsi származású tanár. A régiségek vegyes gyűjteményéből tulajdonképpen csak most, az 1970-es évtized-fordulón vált koncepciózus kiállítássá. Restaurál-' ták úgy a belső térségeket, mint az arra rászoruló bútorzatot, s tárgykörök szerint csoportosították a múzeum gazdag gyűjteményét. Az újonnan átadott történelmi részleg 1848-ig illusztrálja a város változatos történelmét. • • • Utazásunk kacskaringóval kezdődik. TÚLOLDALÁN Egy kicsit szimbolikus is az első terem: órák gyűjteménye. Kétszáznál több antik óracsoda. A mutatók serényen keverik az időt: év, hó, nap, óra itt igazán nem fontos. Más időt mutatnak a muzsikáló barokk órák, mást a laterna magica-szerű őraszerkezetek. A figurás órák gongütéseit néhány tétlen napóra hallgatja. A toronyórán nem csüng ugyan aranylánc, de ettől függetlenül impozáns alkotás. A kis nyergesórákról nem ls beszélve (lónyergekre voltak szerelve, innen a nevük). Tisztelettel állok Fadrusz János órakeretfaragványa előtt, híres Krisztus-szobrának legendája jár eszembe. (Keresztrefeszítési imitációk útján akarta elérni az azonosságot, modelljei után maga is kipróbálta a tortúra összes kínját). Még egy lépés, s kezdődhet a városnézés — ezúttal az idő dimenzióiban. Kattogtatom a 14 zárral nyíló-csukódó reneszánsz vasajtót. Ez ellenkezik ugyan a múzeumok rendszabályzatával, dehát én még sohasem láttam ilyet, no meg egyedül is vagyok. Illetve már nem: „kopogtatásomra" kinéznek a háziak, egy mosolygó kislány invitál beljebb, vendégszeretően, minthacsak vacsorára. A geológiai osztály afféle előszoba: időformálta kövek ember előtti csendje. Aztán a lakottság első jele, egy 9. századbeli szláv sir csontváza kopott emberével. Megérkeztünk. Nézegetem az írásos dokumentumokat. Zsigmond király 1430-ból származó levele pénzverés! joggal ruházta fel a várost. Odább Mátyás király két irata, az egyik az Academia Istropolitana (az első magyar egyetem) alapító okmánya 1469-ből® Egy szobával beljebb középkori mű- " vészek alkotásai a Városi Múzeum különleges értékeivel: egy Iá. században formált gótikus Madonnával, s azzal a rendkívüli lámpávalj mely a maga nemében talán egyedülálló A kazettás mennyezetű egykori tanácsteremben a városi tanács tevékenységét dokumentáló tárgyakat gyűjtötték össze a múzeum történészei. Itt láthatók a város szimbolikus kulcsai, a városbíró jelvényei és stőlája, s néhány fegyver a törökhódoltság és a huszita harcok idejéből. Az ítélőterembe, szekrényajtón át jutunk, filmekben, regényekben gyakori az ilyen titkos átjáró, most legalább magam is részesévé válok ennek a bújőcska-játéknak. Csodálatos, dongaboltozatú terem egy augsburgi mester festményeivel. Nem is nagyon illik össze ez a szép keret a kiállított tárgyakkal, azok ugyanis a feudális igazságszolgáltatás durva kínzóeszközei — hóhér-kellékek. A hatalmas nyakazó pallos szomszédságában régi törvények cikkelyei: okulásképpen nem árt, ha beleolvasunk. Ezek szerint: felakasztották mindazon személyt, akit lopás közben értek tetten, vagy erőszakot követett el. Lefejezték a bigámiában élőket, de még azokat is, akik megszegték a házassági hűséget. Ugyanilyen eljárásban részesültek azok is, akik halállal fenyegettek meg valakit. Gyilkosságért különös büntetés járt: lófarokra kötötték a merénylőt, hogy fenékig üríthesse a kínok poharát. Rablógyilkosságért kerékbetöréssel számolhatott a bűnózó. A gyújtogatókat természetesen máglyahalálra ítélték, uganígy a pénzhamisítókat, kuruzslókat, boszorkányokat, de még a „vérfertőzés" szerelmeseit ís. A fenti igazságszolgáltatások alól csupán a hölgyek mentesültek, bűnösségük esetében őket vízbe fullasztották — a finomabb eljárás céljából. Átmenekülök a következő terembe. Antik pompeji motívumokat utánzó festés, boltíves mennyezet. Korabeli ipari kellékek — a céhmesterség jegyei. Cégérek, céh-ládák, pecsételők, mérlegek és mérőeszközök, ónkupák. Egy kezdetleges, nagy hajtókerekü gép, cinedényeket csiszoltak vele. Lépcsőn megyek lefelé, megcsap az új terem új hangulata. íme: Szent István elveszett koronája — fényképen persze. Egy kis fülszöveg: 19 ki rály vagy királyné fejére tettek Pozsonyban koronát. Ruhák regélnek a ceremóniákról, díszes palástok, főúri „népviseletek". Odább egy vitrinnel drágakővel kivert nemesi fegyverek. Ezüst tálcák szomszédságában komplett párbajkészlet. Hát ezen, hálistennek, túl vagyunk. Még elácsorgok a művészet kis termében: hárfa húrjai nem zengenek többé, a harmónium is csak nyöszörög. Jegyzeteim utolsó sorai újságcímek: Pressburg Zeitung 1764, Magyar Hírmondó 1780, Prešpurské noviny 1783. Mint újságíró, lejegyzésükkel tartoztam elődeimnek. BÁRCZI ISTVÁN