Új Szó, 1971. január (24. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-17 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó

GYURÁK EVA ILLUSZTRÁCIÓJA VIGASZTALÁS Amikor Annát megláttam, tüstént ész"revettem, hogy valami rendkívüli dologról van szó. Már a csengetése is más volt, mint rendesen, mintha bizonytalanabbul nyomta volna meg a gombot és rövidebbeket is csengetett, jmint máskor. És nem is tréfálkozott: bem változtatta el a hangját, amikor megkérdeztem, hogy ki csenget. Igaz, máskor meg-megesik vele, hogy elszomorodik, kétségbeesik valami miatt. Olyankor mindig hozzámjön megvigasztalódni. Meg is vigasztalódik. Még minden alkalommal sikerült bele lelket öntenem, ha valami érte. Legalábbis a válság mélypontján mindig átsegítettera^ És az a legnehezebb. Ha az ember azon" túljut, akkor már minden reménye megvan arra, hogy újból megtalálja régi önmagát, hogy újból erős legyen. Anna tudja mindezt, hiszen sokszor hálálkodott segítségemért. Azt mondja, kislánykorában mindig ilyennek képzelte el az édesanyját. Hogy tulajdonképpen felnőtt korára lelt megértő, s ha kell megvigasztaló édesanyára. Igen, anyját korán elvesztette, s mint árva gyermek nem sok biztató szót kapott. A biztatást, a vigasztalást csak nálam ismerte meg. Ezért ilyen őszinte és ragaszkodó hozzám. Nem is csalódtam benne még soha. Minden titkát, minden gondolatát ismerem. Én is nagyon kedvelem őt. Amióta ilyen szoros baráti kapcsolat alakult ki köztünk, szinte minden barátnőmet leépítette. Nem is nagyon hiányoznak, hiszen egyikük sem volt ilyen őszinte barátnő, mint Anna. Persze, neki sincsenek más barátnői. . Szerencsére mindkettőnk férje is nagyon jól kijön egymással. Az érdeklődési körük is hasonló: Dezső reprodukciókat gyűjt. Anna férje pedig valóságos bolondja a régi képeknek. És mindketten imádják a költészetet, de kivált Villon verseit. Anna ugyan nem túlságosan rajong a költészetért, s férjének ez nem is tetszik, de azért egész jól megértik egymást. Igaz ugyan, hogy egyszer félévre elhagyta őt a férje, de aztán minden rendbejött. Bár, Anna nagyon nehezen viselte el a megrázkódtatást. Ha én nem vigasztaltam volna, akkor talán nem is jutott volna ki a válságból. Igazán boldogok csak ti vagytok, mondogatta akkor. Dezső egy hétig sem tudna meglenni nélküled. Ű sohasem hagyna el téged. Anna tudja, milyen nagyon szeretjük egymást... A legnagyobb segítséget akkor nyújtottam neki, amikor meghalt egyetlen, nagy nehezen világrahozott gyermeke. Évekig azért kellett vigasztalnom, mert az orvosok megmondták neki, hogy nem lehet gyermeke. Amikor mégis állapotos lett, nagyon boldog volt. Sajnos, nem soká, hiszen a hét hónapra született gyermeke csak három napig élt. Akkor Anna öngyilkosságot akart elkövetni. Ha nem lettem volna mellette, el is követte volna. Ezt később be is ismerte. De mi érte őt ma? Vajon most miért látszik ilyen feldúltnak. Nem is néz a szemembe. Csak egy pillanatra ért öszsze a tekintetünk. Bizonyára majd bent mindent elmond. Persze, nem könnyen oldódik fel a nyelve. Többnyire csak sokára tárulkozik ki. De ez nem csoda, hiszen a bajokról senki sem beszél szívesen, mert annál jobban fájnak. Na meg Anna azért is hallgat ilyenkor, mert tudja, hogy az ő fájdalma egyben nekem is fájdalmat jelent. Mintegy engem is kímélni szeretne a hallgatásával. Olykor nem ís mondja meg, miért szomorú, s azzal is megelégszik, ha csakúgy általában vigasztalom. Amolyan örök érvényű, minden körülmények közt igaz vigasztaló szavakat keresek számára. Lehet, hogy most is így lesz. Persze, ha kitalálom szomorúsága okát, tovább nem hallgat róla. — Rosszkedvűnek látszol — szólok még kint az előszobában. Észreveszem, hogy sírt is. — Ági! — mondja, amikor belépünk, de nyomban elhallgat. — Mí történt? — kérdem. Nem felel. Gondolatban kombinálok, de nem találom ki, mi lehet levertsége oka? — Megvan! — villant át agyamon. — Holnapután lesz öt éve annak, hogy meghalt a gyereke. Nyilván az évforduló, az első kerek évforduló... Az évforduló napja minden esztendőben nagy gyászt jelent Annáéknál. És ez a gyász sohasem kisebb, mint az előző évben volt. Sőt, egyre nagyobb. Érthető, hiszen ma már egész biztosra vehetik, hogy több gyerekük nem lehet. — Igyál egy konyakotl — mondom, s már hozom is az italt. Ö azonban csak néz, s az ajkát harapdálja. Tudom, hogy sírni fog. Most már egész biztos vagyok benne. Abban is, hogy amíg teljesen ki nem sírja magát, addig nem szólal meg. Talán nem ls fontos, hogy megszólaljon. Beszélnie annak kell, aki vigasztalni akar. — Nem szeretem, ha szomorú vagy — igyekszem feloldani a hangulatot. — Mostanában már azt hittem, hogy örökre elfelejtetted, mi a szomorúság. Magad is mondtad, hogy mindenki buta, aki szomorú. Nem is hallja szavaimat. Azért mégis folytatom. Bölcset, valami nagyon bölcset akarok mondani, hogy minél nagyobb hatást érjek el. — Sohsem szabad, hogy az ember életében a múlt nagyobb szerepet kapjon, mint a jelen és a jövő. Ami pedig megtörtént, az már a múlté. A megváltoztathatatlan múlt, melyet sem a jelen, sem a jövő nem befolyásolhat Tudom, erre azt mondhatná valaki, hogy. a jelen és a jövő a múltat nem befolyásolja, de a múlt annál inkább a jelerrt. Meg a jövőt. Ez valóban igaz, de csak akkor áll fenn, ha nem vagyunk elég bölcsek. A megtörtént dolgokba bele kell törődnünk. Túl kell jutnunk rajtuk. Túl kell tennünk magunkat még a legszörnyűbb dolgokon is. Minél hamarább, annál jobb. Előbbutóbb úgyis mindenen túltesszük magunkat. Ami megmásíthatatlan, abba bele kell törődni. Hogy ez nem'könnyü? Persze, hogy nem. Ám, az igaz barátság ebben is segítségünkre van. Te magad is azt szoktad mondani, hogy ez az egyedül elfogadható életfilozófia. A borúlátás bűn, a lemondás öngyilkosság. Még akkor is, ha kilátástalannak látszik pillanatnyi helyzetünk. A kilátástalannak tűnő helyzetből csak akkor lesz igazán kilátástalanság, ha azt el is fogadjuk. Tehát a kilátástalanságot kiki saját maga írja alá. Még mindig nem nézett a szemembe. Láttam, hogy egyre fehérebb lett. Az ájulás kerülgette, s olybá tűnt, mintha megesküdött volna, hogy nem fog sírni. Mintha nem merne előttem zokogni. Mintha attól félne, hogy kitörő zokogásával nekem okozna csillapíthatatlan fájdalmat. — Erősnek kell lenni! — szegeztem le mintegy örök igazságként. Aztán odaléptem hozzá, megsimogattam az arcát, s ezt mondtam: — Fel a fejjel! Nem bírta tovább: görcsös zokogásban tört ki. Zokogott, egyre csak zokogott. És görcsösen ölelt, csókolt, mintha bocsánatot kérne. Mintha csak ő sajnálna engem. Nem tudom, meddig tarthatott ez a kínos jelenet. Csak azt vettem észre, hogy lassan már zokogni sem tud. Hogy kiapadtak a könnyei. S hogy szólni szeretne, de nincs hozzá ereje. Pedig, ha kimondhatná, mi gyötri, talán jót tenne neki. Ismét levegő után kapkodott, talán szólni akart. A szája is mozgott, de hang nem jött ki a torkán. — Na, mondd meg szépen, mi bántl — szólaltam meg hosszú szünet után. — Mi bánti Még mindig nem tudott szólni, pedig egyre jobban szeretett volna mondani valamit. — Tudod, hogy nem állom ki a kétségbeesést — váltottam át kissé más hangnemre. — Az érzelgősség undorítói dolog. Ebben már régen megegyeztünk. Az érzelgősségre soha sincs szükség. Kivált akkor, ha valami baj ér bennünket. Vagy már megfeledkeztél arról, hogy a válságos pillanatokban kell a legerősebbeknek lennünk?! Rámnézett. Most nézett rám először igazán, amióta megérkezett. Már-már szólni akart, de a szavába vágtam: — Na ugye, hogy erős leszel?! —• mondtam, s szentül hittem, hogy megtört a jég. — Látod — folytattam —, ezért is szeretlek ennyire. Mert vasszívű lettél, akárcsak én. Mert mindig volt hozzá erőd, hogy a végén felemeld a fejed. Mint most is. Kisírt szeme szegletében bizakodást pillantottam meg. Még várt egy kicsit, aztán kiegyenesedett, mint aki a legrosszabbra ls elszánta magát. Amikor megszólalt, mégis elborult, majd teljesen elcsuklott a hangja. De azért valahogy kimondta, amit mostanáig nem tudott kimondani: — Meghalt a férjed. A szoba ismét megtelt könnyekkel. FÜLÖP IMRE A vőlegény Barátaim Dromer és Mütyürke boldog családi életet élnek. Mondogatják is mindig. Győzőkém, olyan árva vagy, úgy rádférne egy takaros feleség. Hiába védekezem, hogy a házasság nagy dolog, nem hamarkodhatja el az ember, nem segít. A társaságunkból is eltanácsoltak, úgymond egy Ilyen mamlasszal nem szívják együtt a füstöt, aki még asszonyt sem tud magának szerezni. Elkeseredésemben már majdnem hirdetést küldtem be az újságba, mikor végül is utolért a szerencse. Igen, kérem, boldog vagyok. Megtaláltam az tgaztt. Férj leszek, s Gabika a feleségem. Olyan szép lányt még nem láttak kérem. Csupa mosoly, csupa leleményesség. De majdnem elfelejtettem, Gabikával egy búcsubálon Ismerkedtem meg. És képzeljék, velem még ilyen sohasem történt. Gabika hozzámsimult, rámmosolygott, és azt suttogta: Győző, maga egy megtestesült férfi, olyan jó magával táncolni. A meghatottságtól szó nélkül álltam, de mindjárt tudtam, igen ő, Gabika, lesz a feleségem. Azt mondta, egy hónap múlva hazalátogat, ugyanis akkor tudatom vele, hogy legyen a feleségem. Igen ám, de annak valami rendkívülinek kell lennie. Először is szép fekete ruhát csináltatok. ha Gabika kimondja az igent, kéznél legyen. Az ünnepélyesség kedvéért rózsacsokrot is szerzek valahol. Az egyik tollforgató barátommal alkalmi szöveget állítatok össze, had lássa Gabika, milyen okos ember ts ez a Győző. Végre elérkezett a találka várva várt napja. Magamra öltöttem újdonsült öltönyömet, kezembe a rózsacsokrot, s indultam Gabikáékhoz• Es képzeljék, mit láttaai, amikor benyitottam. Gabika egy negyven év körüli kopaszodó férfi térdén ült. Nagyon el voltak egymással foglalva. Vagy harmad-szor köszöntem a „kezét csókolom, . Gabikát" mire észrevett. — Maga az Győző? És milyen elegáns... Már értem. Valaki megmondta, hogy ma lesz az esküvőnk. Sajnos csak holnap lesz, de így is kedves magától. A rózsát nekem hozta ugye? Köszönöm. Alfréd engedd meg, hogy bemutassam.. Élhihetik, mennyire elkeseredtem a történtek után. Aztán lassan kezdtem megnyugodni, ugyanis az egyik folyóiratban azt olvastam, a házasság akkor a legideálisabb, ha a férj tíztizenöt évvel Idősebb. Köztünk a korkülönbség csak két év lett volna. Tessék: Hogy mi lesz ezután? Mi lenne, megnősülök. Óriási ötletem támadt• Megkérem a szőke kis angyal Marika kezét. Marika Gabikának a húga, óvodába jár, s nemrég múlt öt esztendős. Lesz már mivel kibeszélni magam a barátaim előtt, utóvégre vőlegény leszek. Csak az öltöny bosszant még, félő, hogy addig kirágják a molyok. MARTON IVAN