Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-10 / 293. szám, csütörtök

Miről ír a világsajtó? £t Wmh A lengyel—nyugatnémet szer­m - ződés aláírása Varsóban a szo­NEtESDElJTSCHlAND eialista országok, a testvérpár­tok rendszeres és egybehangolt harcának nagy sikere — álla­pítja meg kommentárjában a Neues Deutschland. Húsz esztendőn keresztül harcoltak a szocialista országok azért, hogy a nyugatnémet uralkodó körök elismerjék a máso­dik világháború eredményeit. Hosszú és nehéz harc volt ez, hiszen a Német Szövetségi Köztársaság két évtizeden keresztül revansista területi igényeket támasztott Lengyelországgal szem­ben, fenyegette a lengyel népet, amely valóban nehéz áldozato­kat hozott a fasiszták elleni harcok során. Tagadhatatlan tény, hogy a fasiszta emberirtás a német imperializmus „terméke" volt. A lap továbbá hangsúlyozza, hogy mind a szovjet—nyugatné­met, mind a varsói államszerződés, előtérbe helyezi áz európai határok sérthetetlenségét, valamint azt az alapelvet, hogy az esetleges ellentéteket kizárólag békés úton, az erőszak alkal­mazása és az erőszakkal való fenyegetés kizárásával oldják meg. A lap végül leszögezi, hogy a Lengyel Népköztársaság nyugati határának, az Odera-Neisse határnak az elismerése a Német Szövetségi Köztársaság által feltétlenül hozzájárul az európai béke megszilárdításához, illetve a feszültség csökken­téséhez. A lengyel lapok érthetően miMtn UfirtC"71U!\f rendkivül b ö terjedelemben fog­íiYLlL flkUhhAft I 'alkoznak a lengyel—nyugatné­^ " ^ * met államszerződés megkötésé­vel. A Zycie Warszawy egyik kommentárjában megállapítja, hogy a szóban forgó szerződés mintegy folytatása annak a folyamatnak, amely a Német Szö­vetségi Köztársaság és a szocialista tábor országainak a viszo­nyát kívánja rendezni. Ez a folyamat alapjában véve, logikus egészet alkot, amelynek első fontos állomása a Moszkvában aláírt szovjet—nyugatnémet államszerződés volt. A kommentár egyik további felíigyeltető megállapítása, hogy a Lengyel Nép­köztársaságnak alapvető érdeke a csehszlovák—nyugatnémet, valamint a két német állam közötti kapcsolatok rendezése is, amelynél szintén a függetlenség és területi sérthetetlenség alapelveiből kell kiindulni. Hasonló fontosságú — a lap véle­ménye szerint — a kapcsolatok rendezése a többi szocialista országgal is. A kommentár ezt követően leszögezi, hogy december 7 új szakaszt nyit a Lengyel Népköztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság kapcsolatainak történetében, s ez természetesen kiváltja azoknak a nyugatnémet politikai erőknek a nemtet­szését, amelyek a szóban forgó államszerződés megtorpedózásá­ra összpontosították eddig is erejüket. A cikkíró megállapítja, hogy tulajdonképpen elvakult nacionalista politikai körök mes­terkedéseiről van szó, amelyek soviniszta hangulatot szeretné­nek kelteni az NSZK Közvéleményében és így megakadályozni az egyezmény ratifikációját. A lap beszámol arról is mennyire mély benyomást gyakorol­tak Brandt nyugatnémet kancellárra a nácik barbár pusztítá­sának nyomai, illetve az erre a pusztításra emlékeztető emlék művek. Phain Van Dong, a Vietnami Demokratikus Köztársaság mi­niszterelnöke a „Le Monde" cí­mű francia lapnak adott nyilat­kozatában kijelentette: „Min­dent megteszünk annak érdekében, hogy győzedelmeskedjünk az agresszor fölött". Hozzáfűzte még, hogy a vietnami nép eddig is roppant nagy árat fizetett a győzelemért. Rámutatott, hogy a háború — Amerika részére — rendkívül ellentmondá­sos. 1968-ban Washingtonban még arról volt szó, hogy hama­rosan sor kerül a háború deeszkalációjána. Nixon gátat vetett az ilyen irányú fejlődésnek. Ennek volt természetes következ­ménye a kambodzsai betörés. Ennek következményeként foko /ódnak az amerikai légitámadások, amelyek az utóbbi időben valóban veszélyes méreteket öltenek. Nixon így akarja elérni célkitűzését, illetve egy olyan megoldást, amely egészen egy­szerűen nem lehetséges. Ugyanis akarva-akaratlan alá kell vet­nie magát a természetes fejleményeknek, s ezek egyértelműek az agresszió befejezésével, az amerikai hadsereg feltétel nél­küli kivonásával s ezt követően a politikai rendezéssel, a viet­nami nép nemzeti jogainak tiszteletben tartásával. Nyilatkozata további részében Pham Van Dong miniszterelnök rámutat, hogy az amerikaiak a vietnami háborút illetően mind a mai napig illúziókban ringatják magukat. Az ún. „pacifiká­cíóra" nem Nixon elnök kezdeményezéséből került sor. hanem jóval korábban. Azt is le kell szögezni, hogy az Egyesült Álla­mok számára rendkívül sokba került már ez a „pacifikáció". Az erőszakos cselekmények, hallatlan gaztettek egész sorát követték el, amelyek teljes mértékben kimerítik a népirtás fo­galmát. Nixon sokszor beszél az amerikai csapatok kivonásáról is, viszont kijelentéseit nem szabad szó szerint venni — mondotta Pham Van Done. Az „Izvesztyija" című szovjet lapban M. Tyurln terjedelmes cikkben foglalkozik Csehszlová kia Kommunista Pártjának fel­adataival és a társadalom kon szolidációjában elért sikereivel. Többek között leszögezi, hogy a CSKP valóban óriási, céltudatos és áldozatkész munkát vég­zett -— ez£ bizonyítják a párt által közzétett dokumentumok, va­lamint a napi sajtó. A cikkíró kijelenti, hogy a párt soráinak megtisztítását követően az ellenséges erők felett aratott győ­zelem nyomán Csehszlovákia ismét szocialista országgá vált, ahol a hatalom a munkásosztályé, a dolgozó népé. M. Tyurin számos tényt említ, amelyek a népgazdaság fejlő­déséről tanúskodnak. Többek között megállapítja: „Mindenütt amerre jártam — Prágában, Brnóban, Bratislavában, Plzeŕíben, valamint más városokban is — meggyőződhettem arról, hogy fejlett az üzleti hálózat, gazdag a választék, árubőség van. A szocialista Csehszlovákia biztosan halad a dolgozó nép jólé­tének fokozása útján". írása további részében az Izvesztyija különtudósítója az ér­telmiség és a párt közötti helyes kapcsolatok kialakításának kérdéskomplexumát elemzi. Rámutat, hogy Csehszlovákiában az értelmiséget — elsősorban a művészeti élet és a társadalomtu­dományok vonatkozásában — jelentősen befolyásolták a jobbol­dali opportunista eszmék. Ebből a szempontból több hibát vé­tett az 1968-as esztendőt megelőző vezetés is, amely nem vette mindig tekintetbe az értelmiség növekvő szerepét. Ma a párt — hangsúlyozza a cikkíró — nyílt, őszinte párbeszédet folytat az értelmiséggel. A párt köré tömörült az értelmiség egészséges magva, amely kész minden erejét latba vetni a szocialista or­szágépítés érdekében. Végezetül M. Tyurin hangsúlyozza, hogy a pártot a társadalom konszolidációja érdekében kifejtett tö­rekvéseiben a dolgozók széles lömegei feltétlenül támogatják. H3EECTNH Alapelvünk: a párt vezető szerepe A CSKP Központi Bizottságá­nak 1969. áprilisa után hozott határozatai hangsúlyozzák, hogy társadalmi életünk kon­szolidálásának és további sike­res fejlődésének alapfeltétele a párt eszmei és akcióegysége, va­lamint társadalmi vezető szere­pe. E feladat megoldását különö­sen időszerűvé tették az 1968 márciusa utáni fejlemények. A revizionista és a jobboldali op­portunista erők az értékek két­ségbevonásával, a tények kifor­gásával, elvtelen állásfoglalá­sukkal nemcsak a gyakorlatban sértették meg a pártépítés le­nini elveit, hanem a „marxiz­mus— leninizmu megújhodásá­val meg akarták a pártot fosz­tani forradalmi osztálytartal­mától, alá akarták ásni a kom­munista erkölcsöt és szerveze­tileg gyengíteni akarták a pár­tot. A szocialistaellenes erők ak­tivizálódása, az ellenforradalmi puccs előkészítése, a marxiz­mus—leninizmus revíziójára tett kísérletek, a párt önbírálatával való visszaélés, a CSKP bel- és külpolitikája elleni nyílt táma­dások azért nyilvánulhattak meg olyan mértékben, mert a pártvezetőség jelentős része nem érvényesítette a valóság­ban a párt vezető szerepét. Amennyiben következetesen irányítota volna a január utáni fejlődést és a pártszervezete­ket arra ösztönözte volna, hogy a nép elkötelezettségét szocia­lista vívmányainak fejlesztésé­re használják ki, akkor az el­lenséges erők nem élhettek volna vissza a január utáni fej­lődéssel. Ennek alapján nyilván­való, hogy a párt vezető szerepe érvényesítésének szükségessé­ge, nem csupán egy adott idő­szak feladata. A szocializmus értékei elleni támadások idősza ka közvetlenül összefügg a párt társadalmi szerepének deformá­lásával. Az igazság kritériuma a gyakorlat Végeredményben sohasem az a fontos, kinek milyenek a ter­vei, vagy elképzelései, hány önmaga által kinevezett teore­tikus tartja magát a marxizmus — leninizmus egyedüli helyes magyarázójának. A gyakorlat kompromisszumok nélkül ítél­kezik. A gyakorlat megerősíti azt, ami helyes és elveti a helytelent. A marxizmus azt tanítja, hogy az igazság egyetlen kritériuma a gyakor­lat. A közelmúlt bebizonyította annak a revizionista elmélet­nek a tarthatatlanságát és ve­szélyességét, hogy a pluralista rendszer bevezetésével megja vul a párt vezető szerepe. A politikai életben ugyan nem alakultak ki különböző „izmusok", csak egy izmusunk volt, de ennek különböző jelzői voltak. A megújhodási folyamat hívei a „demokratikus szocializ­must" és az „emberarcú szocia lizmust" hirdették. A gyakorlat rövid időn belül választ adott arra a kérdésre, mi valóban szocialista, hol van ellentmon­dás a szavak és a tettek között. Így Csehszlovákia nem a mar­xizmus alkotó érvényesítésének példaképévé vált, ahogy ezt a hazai és külföldi revizionisták állították, hanem a nemzetközi kommunista és munkásmozga lom számára tanulságul szol gált, miszerint az ellenforrada­lom ott aktivizálódik, ahol megsértik a pártépítés, pártte­vékenység, valamint a szocialis­ta állam alapelveit.^ Bebizonyo­sodott, hogy a marosztályokra osztott világban még a tudomá nyos-míiszaki forradalom idő­szakában is alapvető ellentét lesz a szocializmus és a kapita­lizmus között, és nem helyt­állók a konvergencia elmélete és más hasonló teóriák. A csehszlovákiai események megmutatták, hogy „az ördög nem alszik", hogy a hazai és külfödli ellenforradalom min­den alkalmat megragad, mely lehetővé teszi, hogy ártsanak a szocializmusnak. A fejlődés be­bizonyította a párt vezető sze­repének objektív szükségessé­gét, mivel enélkül a szocialista­ellenes erők lépnek a politi­kai életbe, megbénítják, gyengí­tik a szocialista állam hatalmi szerveinek tevékenységét és elérik a nyílt szocialistaellenes és kommunistaellenes tevékeny­ség legalizálását. Milyen mér­tékben éltek vissza a közvéle­ménnyel, hogyan vezették félre a tömegeket, abban az időben, amikor nem érvényesítették tel­jes mértékben a párt vezetö szerepét, azt láthattuk és hall­hattuk a televízióban, rádióban, illetve olvashattuk a sajtóban. A párt vezető szerepének szüksége nemcsak a mai hely­zet időszerű követeménye, ha­nem a szocialista társadalom normális fejlődésének minden­napi szükséglete. A párt vezető szerepének érvényesítése min­dennapi feladat. Objektív szük­ségszerűség. A párt vezető sze­repe nélkül nem létezhet szo­cializmus. A t>árt vezető szere­pe felépítésének egyik alapelve. A pórt mint politikai vezetö A politikai pártok az osztá­lyok aktív részei. A pártok ki­fejezik az osztály érdekeit, po­litikai céljait és szervezik az osztályt az osztályharcban. Lenin hangsúlyozta, hogy a tömeg osztályokra oszlik, és ezeket a legtöbb esetben poli­tikai pártok vezetik. Az osztá­lyok az alapvető, általános ér­dekeken kívül szociális és gaz­dasági szeínpontból is differen­ciálódnak, különösen a kapita­lista társadalomban. Az osztá­lyon belül kialakult csoportok közti különbség jelenti a spe­ciális érdekek alapját. Ezek az érdekek a politikai nézetekben és' állásfoglalásokban tükröződ­nek. Ezért a politikai párt szociá­lis alapja nem mindig egy egész osztály, hanem eseten­ként az osztálynak csak egy bi­zonyos része. Az osztály politi­kai vezetőjévé az a párt válik, mely politikai céljaiban a leg­jobban kifejezi az osztály álta­lános, egyesítő érdekeit és eze­ket a legszorosabban összekap­csolja az egyes csoportok érde­keivel. Minden társadalmi osztály­nak szül/sége van politikai ve­zetőre, mely céljaiban kifejezi érdekeit és szükségleteit, meg­szervezi az osztályt és vezeti a politikai harcban. Nem téveszt­het meg bennünket a burzsoá osztály taktikája, inely abban az esetben, ha ez előnyös számára, kihasználja a társadalom szo­ciális és gazdasági differenciá­lódásai, az érdekek sokrétűsé­gét, s a demokrácia, valamint politikai szabadság ürügyén számos burzsoá és kispolgári pártot alakít. így volt ez nálunk a München előtti köztársaság­ban. E pártok programjának utólagos összehasonlítása is azt bizonyítja, hogy az alapvető osztálykérdésekben egyetérte­nek, hogy nem céljuk a szocia lista forradalom a termelőesz­közök társadalmi tulajdonba való átmenete alapján, igy pl. egyes nyugati szociáldemokrata pártok programja már nem is tartalmazza ezt a követelést, hisz a gyakorlatban sohasem akarták elérni. Nem céljuk az osztályharc, hanem csupán a •urzsoá demokratikus rendszer megőrzése. A burzsoáziának nemcsak a politikai hatalomért folytatott harcban, hanem a kapitalista társadalomban is szüksége van politikai vezetőre annak elle­nére, hogy politikai, hatalmi funkcióját a burzsoázia érdeké­ben az állam és szervei teljesí­tik. A proletariátusnak is szük­sége van politikai vezetőre. Olyan vezetőre, mely kifejezi érdekeit, megfogalmazza politi­kai céljait, s megszervezi az osztályt e célok valóra váltásá­ra. Ez szükséges ahhoz, hogy a harc öntudatos, szervezett, cél­tudatos legyen, és meg legye­nek a feltételek a sikerhez. A párt vezető szerepét nem az határozza meg, hogy ezt vala­mikor valaki leírta, vagy mon­dotta, hanem az az objektív tény, hogy az osztályharcnak szüksége van politikai vezetőre. Pl. Sviták azzal érvelt, hogy Marx sohasem beszélt a párt vezetö szerepéről, s így a kom­munista párt vezető szerepének tézise csupán a marxizmusnak Lenin általi deformációja. A« párt vezető szerepe objektív szükségszerűség, függetlenül attól, hogy az osztály és a tár­sadalom ezt milyen mértékben tudatosítja. A kapitalizmusból a szocia­lizmusba való átmenet idősza­kában és a szocialista társada­lomban ez az objektív szükség­szerűség túllépi egy osztály ke­retét, s a párt vezető szerepé­nek szüksége az egész társada­lom szükségévé válik. A társa­dalomnak olyan erővel kell rendelkeznie, mely egyesíteni tudja a nem antagonisztikus osztályok és szociális csopor­tok érdekeit, miközben megőr­zi a munkásosztály alapvető érdekeit, meg tudja fogalmazni az egész társadalom érdekeit, egyesíteni tudja az állami és társadalmi szervezetek törekvé­sét az össztársadalmi érdekek valóra váltására. Ebben rejlik a párt vezető szerepének objek­tív szükségessége a szocialista társadalomban. A szubjektív tényezők jelentősége Hogy miért éppen a kommu­nista párt a vezetö erő, azt több szubjektív tényező hatá­rozza meg. Elsősorban is az, hogy a párt a marxizmus—leni­nizmus alapján felismeri a tár­sadalmi fejlődés törvényszerű­ségeit, ezeket az ismereteit fet> használja a társadalmi folyama­tok irányításában, befolyásolja a társadalmi törvényszerűségek realizálását. Emellett a párt meg tudja nyerni és meg tudja szervezni a dolgozók többségét, az össztársadalmi célok megva­lósítására, és egyesíteni tudja a társadalom politikai rendszeré­nek törekvését. A kommunista párt szerepét és helyzetét a társadalom ob­jektív szükségletei határozzák meg, valamint a párt azon szub­jektív képessége, hogy teljesí­teni tudja társaduimi funkció­ját és küldetését. !Rp| A Slará Túrái C)iiranában 18 szocialista munkabrig^d kap csolódott be az NOSZF 53. és a CSKP 50. évfordulójának tisz leletére szervezett inunkaversenybe. Képünkön Sámuel Mare­Cek, az egyik brigád vezetője ján Zloch mesterrel és Eva Burtkovával. a brigád tagjával. F e, vét e,. v pri b„ _ CsT K

Next

/
Thumbnails
Contents