Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-31 / 52. szám, Vasárnapi Új Szó

Az elmúlt év lírai termésével kapcsolatos problémákról szeretnék beszámolni olvasóinknak. Előrebocsátom, hogy az év fogalma itt nem azonos a naptári év fogalmával. Pontosabban, az 1969. szeptember 1-től 1970. szeptember 1-ig terjedő időszakban megjelent kötetekről lesz szó az alábbiakban. A naptári évre szorítkozni a mi esetünkben nem is volna célravezető, mert az utolsó negyedévben, tudomásom szerint, nem látott napvilágot egyetlen verses kötet sem, sőt 1970 folyamán Dénes György: Az idő börtönében című válogatásán kívül nem is jelent meg más költői mű. A kérdéses időszak egész lírai termése 1969 utolsó negyedévében került a könyvpiacra - így Tóth Elemér: Kérgek, Batta György: Testamentum, Gál Sándor: Szabad vonulás, Farkas Jenő: Valaki jár a nyomomban című verseskötete és Ozsvald Árpád: Galambok szállnak feketében című válogatása is. A társadalmunkat jellemző válságjelenségek mór jóval 1968 előtt éreztették hatásukat, nemcsak társadalmi és gazdasági vonatkozásban, de az irodalmi életben, esztétikai és irodalomelméleti síkon is. Az osztályharc kiéleződéséről szóló elmélet kiváltotta a maga reakcióját, s épp azoknak a fiatal értelmiségieknek a körében, akiknek alig volt valami tényleges tapasztalatuk az osztályharccal kapcsolatban. Csak így érthető és magyarázható például Dobos Lászlónak az az igénytómasztása az irodalommal szemben, mely szerint: „Az osztályok és különféle társadalmi rétegek kérdéseit ar általános emberi kérdések oldaláról kell megközelíteni." Homlokegyenest ellenkező értelmű igénytámasztásról van itt szó, mint annak idején Lunacsarszkijnál, aki a kritikustól és írótól egyaránt azt követelte, hogy a humanizmus kérdéseihez is szociológiai és osztályszempontok szerint közeledjék, mert azok történelmileg és társadalmilag determinálva vannak. Költőt és művét nem lehet elvonatkoztatni a kortól és a környezettől, amelyben él és alkot. Tóth Elemér előbbi két kötetében (jóval hatvannyolc előtt) társadalmi szempontból több rendkívül értékes lírai megnyilvánulást találunk. A legjellemzőbb talán a Kiáltás című versben fogalmazódott meg: „Ahol csak kell, segíteni / kész vagyok: van bennem erő / hatalmas lángot lövelő, / a munkám lett a szerelem/, s jószagú életkenyerem./" Majd a Halak a mélyben úsznak című versben fogalmazta meg lírai igazságkeresésének komoly szándékát. A társadalmi válságjelenségek szaporodásával, s a fentebb vázolt légkörben a Ketten című kötet intim hangvételű líráján át eljutott a közöny és magány költészetéig. Ezt jelzi már maga a kötet címe is. (Kérgek). A verses gyűjtemény mottójául a Kérgek I. című verset választotta. A rendkívül érzelmes, szinte szentimentális hangvétel, amit a gondtalan gyermekkor, „a csengő kacagású part" visszapillantása motivál látszólag cáfolja magát a címadó verset és így van ez a további hasonló című versekben is, (összesen öt van ilyen a kötetben). Nem is az érzelem hiányáról van itt szó, hanem egy élet beszűküléséről a „szoba négyszögébe", s az élet mindennapi gondjaiba és az ebből fakadó társadalmi közönybe, aminek velejárója az ember elmagányosodása, amit a költő hiába akar feloldani egy Fohásszal a nagy út előtt: „Testvérem ha megölelnél / halk muzsikaszó / fakadna szivünkben./" Asszonyához küldött fohásza sem oldhatja fel a közöny állapotát. A „testvér" és az „aszszony", vérszegény költői absztrakciókká fakulnak; lényegében a társadalmat redukálja le a költő testvérekre, akiket szeretni kell, emberi szeretettel, és asszonyokra, akiket szerelemmel kell szeretni. Ugyan a társadalom sem tűnik el mindenestül, jelen van, mint valami sötét háttér. (Ereimben huszonhat év félelmei keringenek.) A háttér háttere pedig az osztályharc kiélezéséről szóló doktrína, csakhogy annak tagadása fiatalembereknél, akiknek az osztályharccal kapcsolatosan alig volt, vagy nem is volt semmilyen tapasztalatuk, akkor szinte ellenkező előjelű magatartásba csaBatta György GÁL SÁNDOR mn IjKU^AÄ, wB áfflpylj ÜffitMMI iflH TESTAMENTUM OZSVALD A&FAD GALAMBOK SZÁLLNAK FEKETÉBEN Szabad vonulás AZ ELMŰLT EV TERMÉSÉNEK MÉRLEGE pott: nem vették tudomásul, vagy képtelenek voltak tudomásul venni társadalmunk osztályalapjait. Hatvannyolcban a sok harc és megpróbáltatás után az általános testvériesülés gondolata rendkívül csábítónak bizonyult. Az a társadalmi vakság, mely képtelenné vált igazi valóságés lényeglátásra, tette lehetővé, hogy aktivizálódjanak a már halottnak, vagy nem létezőnek vélt erők, pontosan azt, amit torzulásnak, a személyi kultirsz koholmányának tartottunk: az osztályharc csaknem vérig menő kiéleződését. Tévedés lenne Tóth Elemért destruktív költői alkatnak minősíteni. Egyszerűen a helyére kell tenni: fiatal. Igazságkeresésében, kérdésfeltevéseiben, korszerűségre törekvésében sok a rokonszenves vonás. Ha visszanyúlunk előbbi köteteihez, akkor joggal remélhetjük, eljut egy olyan fejlődési szakaszba, mikor a kérdésfeltevésen s keresésen túl képes lesz a válaszadásra. Batta György első rokonszenves kötete után hoszszabb lélegzetű poémával, a Testamentummal próbálkozott. Természetesen besorolt a kötetben több hosszabb-rövidebb költeményt is. A kötet az olvasó és kritika számára csalódást okozott. Kezdeti frissesége valahogy megkopott. S bár hozzászól a legkomolyabb kérdésekhez, így az írás, a szerelem, az élet, a halál, a szabadság, egyenlőség kérdéséhez, mindezt valahogy a sportember és a „hobby" oldaláról közelíti meg: ... koponyatetöm / égboltján / három csillag ég: az írás / a szerelem? / a sport. / Hamarosan kiderül, hogy az írást, vagyis a költészetet az ötlettel FARKAS JENŐ helyettesíti: „Gyönyörűséggel / töltöttek meg / az ötlet felszabadította / energiák. / „Egyik ötlete például „a himek múzeuma", mely semmi más, mint csúfondáros szatíra egy idős hölgy szerelmi kalandjaira és a férfiakra. A szerelem pedig a halál elől menekülő erotika. Csakhogy a költészet is erre redukálódik: „Játszom tovább, /mert a játék / ellóditja fölüled / azt az eget, / melyben a halál, a háborúk / a fájdalmak lakoznak, / s föléd feszíti azt az eget, / amelyben az öröm /, a fickándozás, / az elviselhető fájdalmak / lakoznak /". A szabadság Batta számára: „szellem és szerelem", de a szellem azonos értelmű az ötletként felfogott költészettel: „Teremtek / múzeumot, / legyet, hímeket és egy asszonyt, / s fennségesen érzem magam, hiszen közben / messzi vizeken / hajózik a halál". / A társadalmi egyenlőséget is szeretkezéssé és erotikává redukálja: „Az éji kékben, / piros lázban / az egész világ / szeretkezik: egyformán mind! E mozdulatban / egyenlő lett most / mindegyik. / Már mint a kalaposnő, a pék és a miniszter. Batta György vitaiizmusa, játékos ötletessége, fiatalos nekilendülései ma is rokonszenvesek, de élményeit és mondanivalóját nem fogalmazza meg megfelelő lírai hőfokon és gondolati szinten. A könnyű ötletek könnyítésre csábítják, s ezt főleg költészetének eszmeisége és gondolati mélysége szenvedi meg. Gál Sándor: Szabad vonulás című, sorrendben immár harmadik kötetet jelenti a tényleges hozadékot ez év lírai termésében. Természetesen az ő költészetét sem hagyták érintetlenül a válságos évek: „Egyre / növekszik bennem a magány / s a fájdalom." A költő és az ember elmagányosodása az a mélypont, ahonnan szükségszerűen indulnia kell. Jelentkezik a szkepszis is: „Volt idő / mikor hittem: / az élet értelmes tett. Most a halál / fagyfehér dermedtsége / ring életem felett." És ő is kérdez: „miféle ember áll / ennyi fájdalom mögött?" Tehát mindjárt a kötetet indító versben egyszerre jelentkezik mindaz, amit válságtünetnek könyvelhetünk el. Csakhogy Gál kötetében mindez valóban csak a kiinduló mélypontot jelenti. Kérdésfeltevése is inkább önismeretre döbbentő, önvizsgálatra kényszerítő gesztus, melynek valahol pozitív lecsapódása kell hogy legyen, s egy egész sor imponáló versélmény után meg is találjuk csaknem a kötet végén a Metamorfózis című versben: „Harmincadik évemet már így köszöntöm / nem magamban élek körülfog a táj / szine lobogása elém áll felmagasodik s útjai benépesülnek a cselekvés tiszta árnyaival (amelyek rajtam kívül mozdulnak de úgy / hogy magamban is érzem a lendületet ha vidám / s akkor is ha szine sötét mint a drámák hangja vagy erdőtüzek zenéje / a kérdések után elérkezett a feleletadás ideje". Éppen Gál Sándor az a fiatal / viszonylag fiatal / költőnk, aki megküzdött a külső belső válsággal. Csak így juthatott el ehhez a szinte programvershez. Álljanak itt épp belső küzdelmét dokumentáló sorok: ne dajkáld / szivedben a csendet. / A forradalmat / forró valódból / szüld meg újra/, még akkor is, / ha megköveznek /! TÓTH ELEMÉR Dénes György Az idő börtönében Valaki jár a nyomomban Kérgek Gál Sándor kötete nem érdemtelenül nyerte el ar. idei Madách-díjat. Költészetére ezelőtt is jellemző volt egy valóban költőhöz méltó törekvés, mely a gondolat és érzés egységének megvalósítására tört. Ugyanakkor sikerült neki megteremteni olyan költői nyelvet, melyhez különféle hatások és saját törekvéseink szintezilása révén jutott el. Költői fegyverzetében az eddiginél sokkal nagyobb mértékben jutnak érvényre a metaforák, szabadabb asszociációk, anélkül, hogy felrúgná a költői logika rendjé^, s anélkül, hogy bárhol is érthetetlenné fajulna. Költői nyelve és szabadverse így egy kiteljesedő hangszer benyomását keltik az olvasóban. Farkas Jenő: Valaki jár a nyomomba című kötetében sok pozitív költői nekilendülést találunk. Sajnos az ő költészete semmiképpen sem tud kiteljesedni, s ezt elsősorban szemléleti, világnézeti okokra vezethető vissza. A kötetben több ízben is megpróbálkozik a költészet társadalmi szerepének tisztázásával, de nem valami nagy sikerrel: „Olvasd az írást bátran, hibátlan. / Nem megalázott, / aki bilincset tör, s aki megtör / egy százados átkot. / Ime az írás. 'Olvasd és értsd meg.

1 Új szelek fújnak / Hajnal hasad". Az új szelek, a hajnalhasadás, új reggel megkoptatott szimbólumait még jobban elkoptatja, mivel társadalmi viszonylatban egy pozitív kibontakozást remél és hirdet, de nem jut tovább ennél a szimbolikáinál. És nem is juthat, mert a világ, az ember és a társadalom állapotát is csak ilyen eszmeileg és e költői nyelv szempontjából elkoptatott alapképletben fogalmazza meg: „A korom Nérót dicsérte csak, / vagy átkozta Róma füstölgő üszke". Ez az archaizáló megfogalmazás semmiképpen sem illik rá korunkra, s főleg a diagnózis kizárólagosságát sejtető odabigygyesztett csak-kal nem lehet egyetérteni. Ezért nem fogadhatók el Farkas Jenő hajnalhasadásai sem. Pozitív életérzésről tanúskodó nekibuzdulásai elakadnak egy vallásoson színezett romantikánál. Ozsvald Árpád és Dénes György válogatásával kapcsolatban, talán paradoxonszerűen hangzik majd az a megállapításom, hogy a költészetünkre jellemző korszerűségre törekvés csak akkor járhat sikerrel, ha a hagyományra épít. Ha a hagyományban gyökeredzik. Költészetük, mely kiállta az idő próbáját éppen az a költészet, mely a sok kérdés és rákérdezés után is képes feleletet adni, annak ellenére, hogy válogatásokról lévén szó e költészet és e versek zöme nem mai fogantatású. A hagyomány továbbőrzése és továbbadása nem jelent sem Ozsvaldnál, sem Dénesnél feltétel nélküli ragaszkodást valamilyen elavult irodalmi eszményhez és költői formanyelvhez, éppúgy, ahogy a korszerűséget sem jelentheti az avangardista költészet formai jegyeinek átvétele és beépítése saját költészetünkbe. Az irodalom és- a költészet korszerűségét elsősorban eszmeisége határozza meg, mely végeredményben meghatározza a költészet formanyelvét is. Ilyen értelemben népiségük, hűségük és ragaszkodásuk a szocialista népi közösséghez, internacionalizmusuk jelenti a tényleges válaszadást a válságos időszakban felvetett kérdésekre. Köteteik a mindennapi lerakódásoktól és salangoktól mentes költészetüket mutatják be, mint ilyenek valóban a meglévő, kiérlelt értékek kodifikálását jelentik. Ennyi volna az évi költői termésünk mérlege, s megállapíthatjuk az első pillantásra szembeötlő válságjegyek ellenére is, költőinket egy erős és egészséges korszerűségre törekvés jellemzi, mely olykor túlbecsüli a formai kísérletezést, s megelégszik új, vagy újnak vélt formai jegyek beépítésével, de mihelyt tapasztalat és tényleges élmény támogatja, kendőzés nélküli valóságés lényeglátásra tör. BÁBI TIBOR