Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-20 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

HQHHBH •RHHHHMHB99 RICHARD tffanie van der Merwe-nek minden oka megvolt arra, hogy bosszankodjék. Ö, az egyetlen solitairei hotel tulajdo nosa, itt áll karácsony előestéjén egy üres bárban, és poharakat törölget. Egészen Donkergatig az övé az egyetlen vendéglő, -s üres asztalokat és székeket lát.. Azaz, nem egészen üreseket, mert az öreg Dawie Volkwyn mogorván éš komoran ott ül a pultnál. De Dawie Volkwyn mindig is ott ült a pultnál, ugyanilyen mogorván és komoran. Fanie talán nem is tudna visszaemlékezni, mikor nem ült ott Dawie, mindig ugyanazon a zsámolyon, szemben a konyha ajtóval. Es most, karácsony előestéjén, üres az egyetlen környékbeli vendéglő. Nyilvánvalóan azért, hogy boszszantsák. Sarel mindig rosszindulatú volt. Most is. Minden a politika miatt kezdődött. Oom Sarel, éppen úgy, mint mindig, ott ült a pultnál, és szónokolt. A dél-afrikai politika isteni áldása, mormogta Fanie. Csendben maradt egészen addig, míg Oom Sarel azt nem mondta, hogy a kofferokat csak a középiskola második osztályáig kellene tanítani. Fanie dü hös lett, és megemlítette Witbooi unokájának esetét. Witbooi az ö néger szakácsa volt. Az unokája egy fokvárosi iskolában egészen a hatodik osztályig jutott. Oom Sarel azt állította, hogy ez hihetetlen, s ha mégis így van, akkor az csak a misszionáriusok vagy az angolok műve lehet. Fanie hozzátette, hogy a Witbooi unoka sokkal jobban tud írni és olvasni, mint egynéhány fehér béres. Sarel egészen belevörösödött ebbe, s azt mondta, nem jog egy kommunista bárjában inni. Aztán elment. Sokan távoztak már így előtte, de Oom Sarel más volt. Ö volt Plaasnak, a kerület leggazdagabb kukoricafarmjának tulajdonosa, és már Johannesburgban is volt kétszer, és néha a fokvárosi Hermanusban töltötte szabadságát. Tehát minden azért történt így, hogy borsot törjenek az orra alá. Máskülönben miért is hívott volna meg mindenkit Oom Sarel karácsony előestéjén a saját házához, kivéve Fanie van der Merwe-t és Dawie Volkwynt? Házikolbászt és brandyt szolgált fel, hogy odacsalogassa vevőit. Louw Viljoent, Daandjie Pretoriust, fan Mostert és a többieket. Fanie szeretett volna ott lenni. Bezárta volna a bárt, és szabadnapot adott volna Witbooinak. De öt figyelembe sem vették Így hát, karácsony előestéjén, egykedvűen törölgeti a poharakat, és végigtekint az üres vendéglőn. Csak Dawie. öt sem hívták meg sehová. Bár sokat ivott, és a nők rossz véleménnyel voltak róla, Dawie Volkwyn ismerte az életet. Es ha elegendő brandyt inna, keskenyre húzná össze a szemét, böfögne, és szónokolna a vallásról, politikáról, az angolokról, erről a rohadt világról és Marietjie Louwról. Dawie meg volt győződve ar ról, hogy Marietjie iránta való ér deklődése több mint érdeklődés, de az apja túl idősnek találta lá nyához az ötvenéves Dawiet. Maga Marietjie is iól túl járt már a negyvenen, de férj egyáltalán nem volt kilátásban. „Igen, Dawie", mondta a szem ben ülő Fanie, Jlyen a világ". Dawie nem felelt, így hát Fanie felbontott egy üveg brandyt, és megtöltött két poharat. Szó nél kül ittak, mindkettőjüket safát gondolataik foglalkoztatták. Fanie újra töltött. „Nehéz ez így, ha nem megy az üzlet". Ojabb hosszú hallgatás. Dawie is megszólalt a harmadik pohár után. „Hallom, hogy Oom Sarel két ökröt vágott." „Igen. Js három bárányt, meg szárnyasokat, meg libákat." „Így van" felelt Fanie szórakozottan. Komoly kétségei támadtak afelől, hogy Witbooi unokája zavarta meg az üzletet. „Ilyen a világ." Fanie újra töltött. „Nos, igyunk egyet karácsony ra is. Kellemes ünnepeket." „Viszont." „Valamikor régen Betlehemben." „Igen," mondta Dawie, és viszszagondolt a múltba, az ö ötven événél is régibb múltba, „régen volt." „De ő vissza fog térni." „A biblia azt mondja." „Igen." „Fényben érkezik majd." „Es harsonák zengnek." „Gondolkoztam valamin, Fanie." „Na?" „Amikor először jött, az emberek nem ismerték fel öt." „Nem?" „Így áll a bibliában." „Tudom." „Es mi hogyan ismerjük fel, ha újra eljön?" „Veszélyes dolgokat beszélsz." „Mi lesz, ha nem fehér ember?" „De azl" „Tudom," felelte Dawie halkan. Megint csak csend hullt közé jük, és Fannie gépiesen újratöltötte a poharakat. „Hogyan fogjuk megismerni Öt?" „A jelekből, Dawie." „Milyenekből?" „Ezt a biblia mondja meg." Fanie remélte, hogy Louw Villoen, Jan Moster és Daantjie Pretorius mégiscsak bejönnek egy gyors látogatásra, még akkor is, ha Oom Sarel felesége szabad. Tehát mindent Donkergatban vett, Cohennél. Micsoda rosszindulat!" ,JFunie, én nem vagyok vállá41 SOS. „Tudom, Dawie." „Nem járok templomba." „Tudom" ,De szeretek kérdezősködni.'

4 „Na?" „Hogy fogjuk felismerni, Öt, ha útra eljön? „A bibliában van." „Es az mit mond?" „El kell olvasnod." ,Jlem szoktam olvasni." „Ja." Fanie érezte, hogy céltalan ez a beszélgetés, és elhatározta, hogy visszatér Vitbooi unokájára. „Elhiszed, hogy a kufferok tudnak olvasni?" „Nem tudom, Fanie." „Es ha iskolába járnának Fokvárosban?" „Talán." „Eh is ezt mondtam Oom Sarelnek." „Es aztán?" „Kaffer-barátnak nevezett." „A mindenségit!" „Es kommunistának." „Nem volt szép tőle." „Erre beszéltem neki Witbooi unokájáról." „Es?" „Ismered?" „Nem." „Elvégezte a középiskolát." „Az lehet." „Erre Oom Sarel majdnem nekem rontott." Rosszkedvűen ízlelgették az italt. Dawie kíváncsi volt, vajon Marietjie Louw is Bo-Plaasban van-e, s ha igen, gondol-e rá? Fanie remélte, hogy Louw Viljoen és Daantjie Pretorius mégis betoppannak majd. Akárhogyan is volt, szerette Louw-t. „Főnök". Louw szeretett veszekedni, de az ember azért kijöhetett vele. „Főnök." „Na. Witbooi?" „Egy férfi van itt a feleségével, és a főnökkel akar beszélni." „Küld be őket." „Főnök, négerek." „Mondd meg nekik, menjenek a pokolba." Ojra Dawiehez fordult. „A kafferok egyre szemtelenebbek lesznek." „Így van." „Semmirekellő, lusta banda." „Helyes." „De ez nem jelenti azt, hogy valamelyikük nem tudhat írni vagy olvasni." „Nem." „Például Witbooi unokája." „Igen. A Witbooi unoka." Az izgatott szakács újra visszatért. ,J?őnök, a férfi azt mondja, komoly a dolog." „Kergesd el őket." „Megpróbáltam, főnök." „Mondd meg, hogy én puskával megyek." „Semmi értelme, főnök." „Szabadulj meg tőlük." „Ismét megpróbálom, főnök." Fanie újabb üveg brandyt vett le a polcról; és fogával gyakorlottan lefejtette róla az ezüstpapírt. Becsavarta, majd kirántotta a dugóhúzót. Újra teletöltötte a két poharat, és sokkal jobban, még vidámabban érezte magát. „Vegyük csak Witbooi unokáját." „Igen." 1944. december 30-án este pontosan megbeszéltük, hogyan fogjuk ünnepelni a Szilveszter éjszakáját. Decemberben voltunk, és majdnem kétszáz kilométerre lenni a tűzvonaltól, minek tagadjam, jó érzés. Délután hat órakor a Déri Múzeumban előadást tartok a szovjet irodalomról, és este kilenc órakor a szerkesztőségünk díszvacsorát rendez. Vagy negyven vendéget hívunk, hús és bor van elég. Hosszan beszéltük meg az étlapot — háromféle hús lesz és kétféle bor. Éjfél után egy órakor mentem aludni, és u telefon éjfél után négy órakor ébresztett fel. Azonnal be kellett mennem a városparancsnoksághoz. Ott megkaptam a parancsot: reggel fél hétre Jászapátiban kell lennem, Novikov ezredesnél. Reggel hat órakor jelentkeztem Novikovnál. Megtudtam, hogy bár az előírtnál fél órával előbb érkeztem, fél órát elkéstem. Fél órával ezelőtt elutazott Jászapátiból a 2. hadseregcsoport parancsnoka. — Mit akar tőlem a parancsnok? — Nem tudom, de beszélni akar magával. Egy fél. órán át beszélgettünk a pesti helyzetről és különösen a parlamenterek meggyilkolásáról. — Ez sokba kerülhet még a magyaroknak — vélte az ezredes. — Nem ők csinálták, mégis ők fizetnek érte. Nem vitatkoztam, ennek úgysem lett volna értelme. Nemcsak nekem, de az ezredesnek sincs beleszólása. Nekem fájt, hogy a magyarok fizetnek, és Novikovon is látszott, hogy nem nagyon szívesen beszél erről. Vagy jobb szeretné, ha beszélhetnénk róla. — Hazamehetek Debrecenbe? — kérdeztem. — Szó sincs róla. A parancsnok visszajön, meg kell várnia. — Remélhetőleg délután otthon leszek. — Remélhetőleg. Két író volt Jászapátiban: Pervomajszkij, a költő, és Iván Lé regényíró. Velük töltöttem a délelőttöt. Délben bementem az ezredeshez megkérdezni, hogy visszajött-e már a parancsnok. Nem jött vissza. A délután folyamán ötször, hatszor mentem a kér-