Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-20 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

„Egy okos kaffer." „Bizonyára." „Egy fokvárosi hivatalban dolgozik." „Csak nem?" „Ö intézi a főnöke levelezését." „Ez igen." „És hónap végén szétküldi a számlákat." „Egynéhány közülük is képes ilyesmire." „De Oom Sarel ezt nem képes elhinni." „Különös ember." Witbooi gyöngéden vállon veregette Faniet. „Főnök, kérem, jöfiön, és nézze meg." „Mit?" „A férjit és a nőt, a hátsó kapunál." „Nem kergetted el őket?" „Nem tudom, főnök." „Átkozottak. A puskámat!" „Igen, főnök." „Gyere, Dawie, szabaduljunk meg tőlük." Dawie kellemetlenül vált meg a félig telt üvegtől, de óvatosnak kellett lennie, nehogy felbosszantsa Fanle-t. Bizonytalanul felállt: és a szállodatulajdonos mögött végigbotorkált a vendéglőn és a konyhán. A kapu bejáratánál egy meghatározhatatlan korú, szakállas férfi állt, s egy kantárszárra eresztett szamarat tartott. A nyeregben egy nyögdécselő néger ült. „Na?" — szólt Fanie. „A feleségem. Beteg." „Mi baj van?" „Beteg, uram." „De mi baja van?" „Gyereket vár." „Nem vagyok bábaasszony." „Orvost keresek, uram." „És?" „Egyet sem találok." „Tehetek valamit?" „Valamennyien Bo-Plaasban vannak, uram." „Gyerünk, takarodjatok!" „Beteg az asszony, uram." „Főnök, kérem ..." „Átkozottaki" Fanie hátat fordított és faképnél hagyta őket, Dawie követte. Letelepedtek a félbehagyott iváshoz. „Mi vagyok én, bábaasszony?!" „Egyre szemtelenebbek ezek a kajferok." „Így van." „Szállodatulajdonos vagyok, én nem törődöm holmi kölykekkel." „Ezek a legrosszabbak valamennyi ember közül." Hirtelen valami kegyetlen gyönyör fénye lobbant fel Fanie szemében. „Remélem, elmennek BoPlaasba. „Én ls." „Ez aztán helyrehozná ttom Sáréit" „Ez igen." „És a nőnek éppen ott kellene szülnie." „Nagyon mulatságos lenne." ,

f önök, kérem." Fanie bosszúsan fordult Witbooidhoz. „Főnök, még mindig itt vannak." „Micsoda?!" „Nem mennek el." „Kergesd el őket." „Pihenni szeretnének valahol." „Nincs kiadó szobánk." „És a menedékhelyen, főnök?" „Ott sincs hely." Fanie egy hajtásra megitta a brandyt, aztán gyors egymásutánban még kétszer ivott. „Nincs kiadó szobánk!", ismételte, aztán csodálkozva meredt a hisztérikus nevetésbe kezdő Dawte-re. „Mit találsz ilyen nevetségesnek?" „Nincs kiadó szoba!", ismételte Dawie, „nincs szoba a hotelben." „Na és?" „Nem érted, ember?'' LŐRINCZ GYULA RAJZA „Nemi" „Karácsony előestéje van." „A mindenségét!" „És a koffernak szamara van!" „Igen, igen", és Fanie is harsogó nevetésben tört ki, ez azonban hamisan, csengett. Fuldoklott, köpködött, aztán köhögési roham kínozta. Miután ez elmúlt, újra nevetett. hogy könnyek csorogtak az arcán. Dawie kötelességtudóan vihogott. .flincs kiadó szobánk." „Nagyon mulatságos." Fanie hirtelen elcsendesedett. Dawie elfojtott egy félénk vihogást. „Gyere, menjünk, és nézzük meg.' „A kajjert?" „Igen!" „Rendben." „Hozd a brandyt is." „És a poharakat." Bizonytalanul felálltak, és a hátsó ajtóhoz mentek. Fanie arca hamuszürkévé vált. Az ajtóban senki sem volt. „Witbooilt!" Nincs felelet, „WitbooilH" Hírtelen, mintha a semmiből termett volna elő, megjelent a szolga. „Főnök?" „Hol a férfi?" „Nem tudom, főnök." „Hatudsz." „Igazat mondok, főnök." „Hol vannak?" „Az asszony nagyon beteg." „De hová mentek?" „Elhelyeztem őket az istállóban, főnök." „Az egekre!" „A mindenségit!" Fanie és Dawie lassan egymásra tekintettek, és aztán félénken felnéztek az égre, vajon megjelent-e ott egy fényes csillag. ZALABAI ZSIGMOND fordítása ILLÉS BELA: Jászapáti déssel az ezredeshez. A válasz ugyanaz volt: még nem jött vissza, de okvetlenül visszajön. Meg kell várnia. Délután hat órakor telefonáltam Debrecenbe. Lemondtam az előadásomat, és félek — mondottam —, hogy a vacsorát sem fogom megenni. Nyolc órakor azt tanácsolta az ezredes, menjünk be az ünnepi vacsorára. Két társammal együtt bemetünk a tornaterembe, ahol a bankettet tartották. Negyven-ötven tiszt volt ott, azok vacsoráztak. Mi hárman is. Mintha csak a debreceni programot követném, mi is háromféle húst és kétféle bort kaptunk. A tisztek gyorsan felkeltek, és más tisztek jöttek a helyükre. Rajtunk, hármunkon kívül talán senki sem maradt. Másodszor kaptunk vacsorát. Másodszor ettük meg. Egy órával később nehéz volt megenni a harmadikat. De azért megettük. Tíz órakor Pervomajszkij már nem fogadta el a következő vacsorát. Tizenegy órakor már Iván Lé sem. A két író tanú rá, hogy én megettem a tizenkét órai adagot is. A teremben folyton változtak a vendégek. Ráismertem az egyik szegedi városparancsnokra, és bemutattak a ceglédi parancsnoknak. Egy-két ember Debrecenből is ott volt. Nem sok ész kellett annak megállapításához, hogy valami megbeszélés folyik Jászapáti környékén. Tizenkét óra előtt négy-öt perccel megérkezett a 2. hadseregcsoport parancsnoka. Nagyon fáradt volt. Néhány tiszt kísérte, és vele egyidőben jött be a terembe két román és két bolgár tiszt. Három ezredes és egy bolgár alezredes. Az egyik bolgár, az alezredes, egyenesen hozzám jött, megölelt és megcsókolt. Író. Legutolsónak egy szovjet vezérezredes jött be. Még sohasem láttam. Csak reggel tudtam meg, hogy a 3. hadseregcsoportot képviseli." Tizenkét órakor, amit egy csengő jelzett, a parancsnok, akinek éppen behozták a vacsorát, felállott, serleggel, vörös borral a kezében, és beszélni kezdett. De csak a megszólítást mondta el: Drága elvtársak! — amikor az én ezredesem egy táviratot hozott be a főparancsnoknak. Haragos volt, hogy megzavarták a beszédben, de amikor a táviratot elolvasta, egyszerre jókedve lett. Most már nem volt fáradt. — Derék fiú vagy — mondta az ezredesnek. Mintha legalábbis ő írta volna a kellemes hírt. Most néhány szóval a békét dicsőítette a parancsnok, s reményét fejezte kl, hogy a most kezdődő év békét hoz. Amikor azokról beszélt, akiknek békét kívánt, Magyarországot is megemlítetté. Mintha megbotlott volna á nyelve: Magyarországot kétszer említette: Másodszor így: a szabad, független Magyarország. Leült és közben a hidegre hűlt vacsora . helyett másikat hoztak. Nem volt komoly étvágya a főparancsnoknak. türelme sem volt nagy. Az ezredes — úgy látom — figyelmeztette, hogy én reggel óta várom. Az ezredes értem jött. A főparancsnok magához rendelt. Jelentkeztem. Bemutatkoztam. A főparancsnok kezet nyújtott. — Tudja, egy kissé furcsa... nÉ csak látni akartam, és esetleg megismerkedni magával, őszintén szólva azt sem nagyon sürgősen. És maga egész nap itt ácsorgott. Remélem, legalább vacsorázott? Megnyugtató válaszomra a főparancsnok folytatta: — Hát azért tulajdonképpen nemhiába várt. Bizonyosan nagy napja lesz, ha megtudja, hogy a németek bűnéért nem fognak fizetni a magyarok. Többet is szerettem volna tudni, de a főparancsnok a hozzá intézett kérdéseket nem hallotta meg. Háromszor kérdeztem, sikertelenül. — Van valami kívánsága? — Nagyon-nagyon szeretném, ha elutazhatnék Budapest felszabadításához. — De maga lapot szerkeszt. — Sokkal jobban tudják azt megcsinálni munkatársami nélkülem, mint velem — válaszoltam nagyon öntudatosan. A parancsnok nevetett, és az ezredesnek utasítást adott. — Holnap délelőtt majd megtudja a többit — fordult hozzám. Most Pervomajszkij és Iván Lé mutatkozott be, és á parancsnok tőlük is megkérdezte, hogy yacsoráztak-e. Pervomajszkij felvilágosította, hogy mit evett ő, és mit ettem én. A parancsnok harsányan nevetett, aztán felém fordult: — Nagyon nagy öröm az ilyen étvágy. De azért, higgye el nekem, hogy ma a legnagyobb örömet mégsem a maga étvágyának köszönöm.