Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-20 / 51. szám, Vasárnapi Új Szó

EGYEN AINIGIU ELLENFÉL #A „Kárpátok tigrise" •Milyen a hiúz észjárása? #A fehérpataki főerdész már nem öl hiúzokat •Élethalálharc a liptói havasokon H

árom évvel ezelőtt történt Oskar Gavrovský fehérpataki főerdész emlékezetes esete a legnagyobb hiúzzál, amelyet életében látott. Az erdész hosszas és fáradságos nyomozás után megismerte az őzállományt dézsmáló hiúz szokásait, csapásait, tartózkodási helyét. Egy téli napon a hiúznyomot követve rábukkant eddig csak nyomairól ismert ellenfelére. Hatalmas példány volt. Kerülte az emberrel való találkozást, de az erdésznek mégis sikerült annyira megközelíte nie, hogy rálőhetett. A lövés talált, a hiúz elterült a havon. Mivel az erdész egyedül volt, nem vállalkozott a nagy állat lecipelésével. Elhatározta, más nap érte jön társaival. így fs tett. Két erdésztársával és két erős kutya kíséretében visszatértek a hiúznyomra. Az állatnak azonban csak hűlt helyét találták. Csak véres nyom mutatta, merre menekült. Alit és Cukríkot, a két kutyát a nyomra állították. A lövés tehát nem volt halálos, s most sebesült ragadozóval állnak szemben. A két jól kiképzett kutya a sziklás hegyháton, szakadék közelében állította meg a hiúzt és lekötötte figyelmét. A hiúz igyekezett kitérni a közvetlen összecsapás elől, valamiképp érezte, hogy nem ez a két kutya jelenti számára a fő veszélyt. Amikor Gavrovský feltűnt, a hiúz beigazolódottnak látta rossz sejtelmét és döntött: lerázza az ebeket. Mancsával egyet csapott Ali felé és fél oldalát letépte öt centiméteres sarló alakú acélkemény és borotvaéles karmaival. Majd hatalmas, nyolcméteres ugrással a sziklafal szélén termett és ugrott — a szakadékba. Cukrík a másik kutya minden gondolkodás nélkül utána vetette magát. Gavrovský csak azt látta, tiogy a szakadék mélyén a hiúz macskaként négy lábra esik, nagyot puffan, csúszik egyet és máris fut tovább. Cukrík közvetlenül mögötte — eltűnt a hóban. Az erdészek elsősorban Alit, a halálosan sebesült kutyát vették kezelésbe. Gavrovský megkerülte a szakadékot, amely toronymély, és az egyenes leereszkedés a sziklafalon lehetetlen volt. Mire a nagy kerülőt megtette, Cukrík kikászálódott a hóból és vadászösztöne azonnal ráállította a menekülő hiúz nyomára. Ember nem látta őserdő mélyén, kidőlt fák mögött lelt a hiúzra. Egymagában próbálta feltartóztatni. A hiúz ismét csak félvállról kezelte négylábú ellenfelét — ismét egy mancscsapás, és Cukrík tovarepül tépett, vérző nyakkal. Itt jön a hozzá méltó ellenfél — az ember, erre öszpontosítja minden figyelmét. De a nagy hajsza során az állat sokat veszített hideg nyugalmából és megfontoltságából. A legritkább tettre szánja el magát végső elkeseredésében: emberre támad. Jellegzetes macskamozdulatával lapul, megfeszíti hátsó lábán az izmokat, pontosan leméri a távolságot, hogy a hét méterre álló vadász torkán teremjen a másodperc egy töredéke alatt. De éppen ebben a másodperctöredékben dördül a vadász puskája. Oskar Gavrovský megszámlálhatatlan vadásztrófeái között egy hiúzfej koponyacsontját nézegetem. A bal szem fölött egy centiméterrel apró lyuk. — Ez volt ő. Nem voltam méltó ellenfele, tudom, az ón hibám volt, hogy így történt. De sem azelőtt, sem azután nem kerültem ilyen helyzetbe — mondja a főerdész és mesélni kezd a hiúzpszichológiáről. Érdekes, hogy amit a hozzá nem értő nagyszerű vadászkalandnak, izgalmas történetnek, a kitartás példájának, majdhogynem hősiességnek tart, arról az erdész azt mondja „a z én hibám volt". Ö ugyanis a hozzáértés szempontjából értékeli az esetet és úgy véli, a hiúzészjárás jobb kihasználásával el lehetett volna kerülni a kutyák megsebesítését ós az ember veszélyeztetését. A hiúz igen veszedelmes ragadozó. Főleg az őzek számára jelent nagy veszélyt. Volt itt egy hiúz, amely két hét alatt 40 őzet ölt meg. Nem öl feltétlenül szükségből, (mennyire emberi!). Megtörtént, hogy húsz dekánál többet nem fogyasztott egy-egy leterített őzből. A melléből harap egyet, egyet a combjából és odébbáll. Válogatós és finnyás. „Űri" vad. Szorgalmasan gyakorol. Ha jóllakott, akkor is vadászik, hogy ne „jöjjön ki a formából". Szaglása nem a legjobb, de látása és hallása erdeinkben felülmúl minden állatot. Hallására jellemző esetet mesél Oskar Gavrovský: — Néhány méterre álltam tőle, ő figyelt, én is. Rám összpontosította figyelmét és állandóan csapdától tar tott. Balra a hiúztól egy pókháló feszült a bokrok között, középütt nyugodtan ült a pók. A hiúz rám szegezte tekintetét. A pók megmozdult hálójában és megindult javítani szőttesét. A hiúz azonnal odakapta fejét. De miután látta, hogy csak rovar okozza a csupán hlúzfülnek hallható „zajt", nem ügyelt rá többet. A hiúz kényelmes és lusta. Egy éjszaka kóborlásai során megtesz 40— 50 kilométert is, de nem fut. Ismerkedik vadászterületével és regisztrál minden változást. Minden újdonsággal körültekintően és óvatosan ismerkedik, majd megjegyzi, ez jó, vagy nem jó számára, öreg hétpróbás hiúzok alakjáról Ismerik fel a csapdát, és ha a vadász nem ügyel eléggé, hogy eredeti állapotba helyezzen mindent a csapda körül, sosem fog hiúzt. Macskamódra tetőn Jár legszívesebben, a hegygerinceken, hogy mindkét oldalra jó kilátása legyen, s veszély ésetény azonnal lebukhasson az ellenkező oldalra. Nem szívesen ereszkedik mélyedések aljára, inkább megkerüli őket. Szeret kidőlt fák törzsén sétálni — itt is mindkét oldalon búvóhely kínálkozik. Embergyűlölő. A legeldugottabb helyeken tartózkodik, sziklák közt, ahol a legnagyobb a csend és nem zizeg a falevél. Mert azt sem sze reti, sőt a szeles helyeket sem, az is zavaró zúgást okoz felette érzékeny fülének. A hegyi patak csobogása sem tetszik őkegyelmességének. De azután, ha tökéletes csendben hallhatatlan lépteivel ide-oda sétálva figyel, minden neszt pontosan megkülönböztet, és aszerint, mit hall, odaugrik és mar. Biztosra megy. Legyen az egér, vagy őz, pontosan a zajt keltő helyen terem és az áldozatnak vége. Nyolc méteres távolságról egy tíz centiméter átmérőjű pontra pontosan ráugrik. Áldozatával nem verekszik és nem űzi. Ráugrik a pontosan kiszemelt nyakszirtre és egyetlen roppantássál megöli. Ha az áldozat valami oknál fogva az utolsó pillanattöredékben elmozdul, úgyhogy az ugrás nem sikerül, ötven-száz métert fut még a hiúz. de inkább lendületből, mint üldözési szándékkal. Azután futni hagyja áldozatát. Futása rettenetesen gyors, de csak támadáskor fut, legfeljebb száz métert. Izmai, alkata gyors, hirtelen mozgásra alakult, nem hosszú távú üldözésre és kitartásra. Támadó irama viszont: közel százkilométeres óránkénti sebesség hatalmas ugrással tetőzve. Harminckilós súlya a finis gyors iramával és a nyolcméteres ugrással megsokszorozódik és az áldozat hátára egyetlen pontba 200—250 kilós ütés összpontosul. Ettől a szarvas is ledől. A medve, ha tavasszal felébred, kibújik odújából és — hiúznyomot ke res. Miért? Mert ő is okos. Tudja, hogy a hiúz többet öl, mint amennyit eszik és elég a nyomában járni, friss húst talál a mackó. De ha egyszer a hiúz elássa, vagy elrejti áldozatát, biztos, hogy éhes és rossz napok járják. Ide biztosan visszatér. Ezt jó tud ni a vadásznak. Egy-egy hiúz vadászterülete 2000—3000 hektár. Ez hatalmas terület — és főleg nyáron — nehéz nyomon követni a hiúzt, s ezért legjobb elásott zsákmánya közelében várni. Oskar Gavrovský, 37 éves főerdész már 25 éve tanulmányozza a hiúzok életét. Ez idő alatt megtanulta a hiúz észjárásának majd minden törvényszerűségét. Ma már nem is annyira puskával, mint ezekkel az ismeretekkel vadászik. Azt beszélik róla, hogy úgy bánik a hiúzzál, rniut a kezesbárány nyal, oda tereli, ahová ő akarja. S mégis ... — .... azt hiszem, teljesen egyen rangú ellenfél a hiúz — mondja. Miért értékeli oly nagyra az erdész ezt a ragadozót? Hiszen 18-at ejtett el már belőle, ebből 13-at élve fogott el. Az elfogott állatok ma a bojnicei és az ostravai állatkertben éí nek. Míg azelőtt elmúlt néhány év, míg egyet-egyet elfogott, mostanában évente fog egyet, néha többet is. De nem elég a csapdát felállítani .. . — Minden titkot persze, nem mond hatok el, de a lényeg a következő: a hiúz szokásai és körzete, csapásai megismerése után kényelmes utat készítek neki valahol. Mivel lusta és ké nyelmes, ezen megy majd. Persze, nem szabad nagyon látszania beavatkozá somnak: egy árok felett ledőlt fatörzs megtisztítása az ágaktól, egy lyuk fölött fatörzs lerakása hídnak, s ha sonlók. — A legutóbbi majdnem okosabb volt, mint én. Körbe-körbe járt, ami kor a kutyával nyomoztuk. Miután sa ját nyomain újból végigment, észre vette, hogy idegen nyomok is vannak ott. Ebből rájött, hogy követik. Azután egyetlen helyen, ahol nem hagyhatott nyomot, egy sziklás részen hatalmas ugrással letért saját nyomáról és a szikla mögül leste, mint bolyongunk. Fogadni mernék, hogy jót mulatott. A hiúznak minden tapasztalat tökéle tesen beíródik az emlékezetébe. Fogtam már hiúzt, amely ötször volt fogoly, többször én is megfogtam már. Megismertem csapdám nyomait a mancsán. Minden trükkömet ismerte már. És erre építettem, mielőtt elfogtam. Úgy tettem a csapdát, hogy lássa, észrevegye, s kitérjen előle. De én azt is sejtettem, merre tér majd kí, s oda állítottam jól elrejtve a második csapdát. De úgy látszik, ez sem volt újdonság szántára, inert nyomait az ellenkező oldalon találtam. Persze, végül kifogtam rajta, de jó sok időbe telt. Kalitkába fogtam, megérdemelte, hogy ne öljem meg. A Rózsahegy közelében levő erdész lak elé lép Oskar Gavrovský. Óriási messzelátóját a Nagy-Fátra Stnrekovi ca nevű hegyére irányítja. A másfél ezer méteres hegy felső részében va lahol 1200 méter táján csapda áll. Jó 15 kilométer a kacskaringós hegyi utakon felfelé. Sok a tennivaló az er dészetben, nem mehet fel bármikor megnézni, lecsapódott-e a csapda, van e hiúz. Ezért a csapda zárószerkezetére e^y zászlócskát erősített, amely az ajtó lecsapódásakor felröppen a fa tetejére. Ha fenn a zászló, benn a hiúz. Elég az erdészlaktól megfigyelni messzelátón. Ha felröppen a zászló, szállítóládával felmászik a hegyre. A ládát a kalitka ajtajához teszi, s ki nyitja az ajtót. A hiúz ideges és sötétséget keres. A ládában sötét van, odafut. Akkor bezárul a láda. És az erdész Interurbán kéri telefonon Ostravát: főhetnek a megrendelt hiúz ért. A fehérpataki főerdész ma már nem lő hiúzokat. Rendszerint csapdába fogja őket, így egyszerűbb, vértele nebb, nagyobb hasznot hoz. Persze csak annak egyszerűbb, aki ismeri a hiúz észjárását és felül tud kerekedni az intelligens — a főerdész állítja, hogy nyugodtan írhatom ezt az em bernek kijáró megjelölést — állat ügyességén. Az ember érzékszerveinek teljesítőképességét jóval felülmúló hiúzt agyon lehet lőni. De ez legtöbbször szerencse dolga. Megtörtént már, hogy hajtóvadászat során a gyűrűbe került hiúz lelapult rejtekhelyén, s ott vagy tíz percig csak fülelt, mert nem volt kilátása. A hangokat tökéle tesen megkülönböztette, tudta, merre mozog a vadász, a hajtó, a kutya. És egyetlen ponton, ahol a gyűrű laza volt, ahonnan nem jött hang, „fül-ra darja" segítségével rést talált és meg szökött. Az általános vadászfogások nem érvényesek a hiúzra. Egyénileg kell foglalkozni vele, mindegyik kü lön egyéniség, és ehhez kell mérni a hozzávaló módszereket. Méltó a ne mes ragadozóknak mondható állathoz a csel, amely az ő fegyvere is. Így egyenrangú a küzdelem és nagyobb elégtételt hoz siker esetén. A liptói hegyek fölött alacsony hóterhes felhők úsznak. Jön a tél, amely a legyengült állatállomány védelmére kényszeríti az erdészeket, vadászokat. A hiúzfogó Oskar Gavrovský-is készül a télre. Örül a hónak, nem kell többé mesterséges pocsolyákat készítenie az erdőben, hogy a hiúz nyomot hagyjon és jelezze ittlétét. Addig kell csele kedni, amíg a hiúz nem vési tökéletesen emlékezetébe a hótól megváltó zott táj képét. Mert azután őkegyelme, a bojtos fülő tájékozódik jobban az éjszakai erdőhen VILCSEK GÉZA