Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)
1970-12-13 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó
M oszkva területe nyolcszor akkora, mint Párizsé. Többek között 76 főiskolája és 56 múzeuma van. Ebben a városban naponta 350 család költözik űj lakásba. Tehát annak, aki először jár itt, bőven akad látnivalója. A seremetyevói repülőtérről a város leié haladva először is hatalmas vasakadály ragadja meg a figyelmemet. A második világháború éveiben idáig jutottak el* a fasiszta tankok . . . Aztán visszavonultak egészen Berlinig... A hős Moszkva nem hajtott fejet. Azóta is épül, szépül. S az idegen a várost járva érdekes emberekkel, nevezetességekkel ismerkedhet meg. Olcsó és gyors közlekedés Az egyik moszkvai metróállomásnál órák hosszat figyeltem a hömpölygő tömeget. Észre sem vettem, hogy régi ismerősöm — akivel itt volt találkám — megérkezett. — Tetszik a metró? — kérdezte. — Két éve élek Moszkvában, de ínég nem ismerem eléggé, bár a legolcsóbb és a leggyorsabb közlekedési eszköz. Viszont ha már itt vagyunk, nézzünk szét benne. Az ötkopejkás az automatába kerül, s néhány perc múlva a száguldó szerelvényben ülve a metró felól gondolkozom. Nem tudom, hányadik állomáshoz közeledtünk, amikor a barátom újból megszólalt. négy kilométer már a napokban elkészült, s a jövő év első napjaiban át is adjuk rendeltetésének. A tervezett új vonalak határidőre elkészülnek. A moszkvai metró építői nagy tapasztalattal rendelkeznek... úgy tudom, a prágai földalatti építésénél is segítenek. — Ezek ulán mi következik? — Nem ezek után, hanem most. Így javíthatnám ki a föltett kérdést. Ugyanis míg a metró épül, a műszakiak sem tétlenkednek. Hogy csak néhány példát említsek: most dolgoznak az automatikus vonatirányítás elvének megoldásán, illetve tökéletesítésén. Az úgynevezett „kórvonalon" éppen a szerelvényeket látják el számítógépekkel, illetve „automatikus „mozdonyvezetővel". A Dinamó nevű állomáson a vonatok gyorsaságának rádiórelével való irányítását próbálják ki. így sorolhatnánk tovább azokat a módszereket, illetve dolgokat, amelyeken a szakemberek most dolgoznak, metrónk közlekedésének további korszerűsítése ős tökéletesítése érdekében. Az elmondottakat még azzal toldanám meg, hogy a mityiscsinszkoji gépgyárban új „I" jelzésű metrókocsit kísérleteztek ki. Ez négy tonnával könnyebb, mint elődjei, ugyanakkor kényelmesebb utazást biztosít. Aztán újra felültünk az egyik szerelvényre. A Majakovszkij-állomáson szálltunk ki. Itt lehetőség volt az átszállásra. Az óriási forgalomban nein tudtam volna, hogy merre tartsak. hiudas csupán a szazad elején került forgalomba, miután -az egvik pincében rátalállak. Markov megszerezte a leningrádi Ermitázs katalógusát is. Ez tartalmazza a Puskin tiszteletére kiadott összes emlékérmeket és jelvényeket. Ezekből is összegyűjtött vágy' százat. Közöttük van egy. amelyet á katalógus nem tartalmaz, és a szakemberek sem tudják szerzőjét es kiadási idejét meghatározni. Gleb Markov azonban nem adta fel a reményt. Keres, kutat, s bízik abban, hogy végre is nyomra akad. — Ön szakács, hogyan lett mégis a könyvek szerelmese — kíváncsiskodom. — Szerelem a szakmámat. Egyszer, vagy tizenöt évvel ezelőtt fejembe vettem, hogy régi receptek után nézek. Hová is mehettem volna, mint az antikváriumba. Itt nemcsak hogy segítettek a recept megkeresésében, hanem megtanítottak a könyvvel bánni, megbecsülni a régiségeket. A könyvespolcról egy dossziét emel le. Étlapok sorakoznak benne. Az egyik az 1896-os cári koronázási ünnepségre készült. A másiR a rosztovi gránátos ezred megalakulása 200. évfordulójának tiszteletére rendezett bankett étlapja. Egyébként ennél az egységnél szolgált fiatal korában Alekszandr Szuvorov, a híres hadvezér is. Ilyen ember Gleb Markov, jó szakács, szenvedélyes régiséggyűjtő, Puskin müveinek szerelmese. TALÁLKOZÁSOK MOSZKVAI Hírnév, elismerés Az APN hírügynökségen egy napon magyarul szólított meg egy csinos fiatalasszony. Kiejtésén észre lehelett V. I. Lenin szobra a Kreml viMI Anatolij Beljajev — Itt kiszállunk. Azl hiszem, szeretnél egyet s mást megtudni a moszkvai földalattiról. Itt van a központja .., Alekszandr Nooohadszkij, a moszkvai metró felügyelőségének igazgatója kedvesen fogadott. — A mi metrónkat a világ legjobb földalatti vasútjának tartják, s jogosan. Gyors, kényelmes, megbízható, s ami az utasok számára a legfontosabb, mindig a harmonogram szerint közlekedik — mondja. — A fennállása óta eltelt 35 év alatt 99,98 százalékos pontossággal közlekedik. Óránkénti sebessége meghaladja a 46 kilométert. Persze, mindez jobban érthető, ha elmondom, hogy a legforgalmasabb vonalon éránként 40 pár 7 vagonból álló szerelvény halad át. Mindjárt azt is hozzá kell tennem, hogy számunkra ez ma már nem kielégítő, és mindent megteszünk annak érdekében, hogy óránként 46—48 pár szerelvény közlekedjen. Egy dárabig hallgat, majd újból a metróra tereli a szót. — A moszkvai metró jelenleg 134 kilométer hosszú, és 86 állomása van. Az 1970—1975-ös években földalattink további 44 kilométerrel bővül. Az első Még az volt a szerencse, hogy nem voltam egvedül ... Puskin szerelmese Amikor a moszkvai utcákat róttam, és a 24-es számú éttermet, illetve annak szakácsát, Gleb Markouot kerestem, még nem tudtam megérteni, miért is mondták ismerőseim: „Ezt az embert okvetlenül keresd fel, érdekes, régi könyvgyűjteménye van". Munkahelyén nem találtam meg, éppen szabadnapos volt. Mi mást tehettem volna, a lakására mentem. Amikor a Bolsaja Poljanka utcai lakására becsengettem, középkorú férfi nyitott ajtót. Fürkésző tekintettel mért végig. Miután elárultam jövetelem célját, arca felderült. — Kerüljön beljebb — mondta. — Éppen a könyvtárat rendezem. A szoba, amelybe beléptem, múzeumhoz hasonlított. A falakat Puskin — számomra ismeretlen — i^rcképei díszítik. A könyvespolcon régi könyvek sorakoznak. A házigazda kiveszi az egyik kötetet, s belelapoz. — Ezt a könyvet még Puskin életében adták ki. Ezt tartom a legértékesebb példánynak, ennek ellenére minden régi kiadású Puskin-könyvet, amit föl tudtam kutatni, összegyűjtöttem. Ennek a Könyvnek egyébként is érdekes története van. Amikor 1827-ben megjelnt, Sirave könyvesboltjába került. Kapzsi, haszonleső ember lévén, 105 kopejkáról 2 rubelre emelte a könyv árát. Puskin ezért igen megharagudott és barátjával, Szobolovszkijjal elhatározta, hogy előkészítik a második kiadást. Egy névtelen újsághirdetésben közölték, hogy az újrakiadásra kerülő Puskin-művet 21 kopejkáért fogják árusítani. Hogy mi zajlott le a második kiadás körül, nehéz megmondani. Tény, hogy a második venni, hogy orosz, mégis meglepődőttségemben csak annyit tudtam mondani: — Magyarországon tanult? — Nem, Moszkvában. Szlovákul és magyarul is elég jól elbeszélgetek. Halja Ivanovna, a hírügynökség kulturális rovatának a dolgozója volt. Aztán napokig nem lalálkoztunk, majd egy déUitán váratlanul felhívott telefonon. — Este egyiitt lesz a család. Ont is meghívom vacsorára. A meghívásnak örömmel tettem eleget. A szerkesztőségből együtt mentünk haza Galjával. Útközben egyre csak azt hajtogatta: „Bizonyára nagy rendetlenség lesz a lakásban. Kérem, ne vegye ezt észre". Nem tudtam megérteni, miért ismétli el ezt többször is. Amikor azonban benyitottunk a lakásba, mindent megértettem. Az egyik szobában szólt a zene, miközben három férfi vitatkozott. A szoba padlóján különféle vezetékek, gramofon, hangerősítő és hangszóró. — Bocsásson meg, hogy így talált bennünket — mentegetőzött Anatolij Beljajeo —, de a žene a mindenünk, hivatásunk és'szórakozásunk is. így ismerkedtem meg az „orosz báján" hangszer (harmonika, amely villanyzongoraszerű zenét produkálj népszerűsítőjével. Azon nyomban szerettem volna foglalkozása és élete felől érdeklődni, de a ház asszonya asztalhoz szólított. Az orosz konyha finomságainak megízlelése után végre néhány percre magunkra maradtunk. — Leningrádban születtem — kezdi el a beszélgetést. — Mindössze 39 éves vagyok. Az alapiskolát Leningrádban végeztem el, es ott ismerkedtem meg a zenével is, amely* hatalmába kerített, s a mai napig a rabja vagyok. 1957 ben fejeztem be Moszkvában a zenei tanintézetet, s azóta zenélek, koncertre járok. Közben, persze, tanulok is. A mi szakmánkban mindig akad valami új, érdekes, amire okvetlenül fel kell figyelnünk, amit el kell sajátítanunk. A népzenét és a komoly zenét egyformán szereti. Sokoldalúságát bizonyítja, hogy a beat-zene képviselőivel, és Zsora barátjával is jól megértik egymást, naponta találkoznak, vitatkoznak. — A férjem a világ negyven országát bejárta — újságolja Galja Ivanovna. A szovjet rádióban és televízióban is gyakori vendég. Csaknem minden este fellép valahol. — Nem játszana valamit? — Ha muszáj — mondja mosolyogva. Átmegy a másik szobába, s néhány perc múlva ukrán hímzéses ingben jön vissza. Kézbe veszi a harmonikát, illetve az „örosz bajant", játszani kezd, mi pedig elmélázva hallgatjuk. Az egyik Zeneszám után megszólal. — Mára elég volt. —.Igyunk is egy kicsit. Addig meghallgatjuk egyik legújabb lemezemet. Koccintunk a barátságra, a művész további sikerére és arra, hogy a Szovjetunió, Lengyelország, Svájc és Dánia után további országokban is kiadják Beljajev lemezeit. Néhány szóval meg kell emlékeznem élettársáról, Gáljáról, aki maga is művésziélek. Régi ikonokat, orosz edényeket gyűjt, s a balett szerelmese. Gyakran kap a magyar művészektől levelet. Arca ilyenkor mindig felvidul. Örül mások sikereinek, s ha a balettra terelődik a szó, a Csipkerózsikát emlegeti. Két vendégszerető, életvidám emberrel ismerkedtem meg. Bízom abban, hogy még találkozunk. Moszkvában, Prágában, vagy éppen Bratislavában. MEMETH JÁNOS
