Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-13 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

JQRBAN JAKOY: Még mielőtt megvédte az ismeretlent a kutyától, Mokanina Petar már tudta, hogy nem véletlenül állított bé hozzá a paraszt, hanem a szükség hajtja. Haragosan ráförmedt az ebekre, s végignézett látogatóján: az ismeretlen paraszt piros lélekmelegítőt viselt, mint a Deli-Ormán vidékén élő szegények általában. A derék, nagydarab férfiról lerítt, hogy ágrólszakadt, született szegény ember: az ingén folt hátán folt, a nadrágját felemás darabokból ügyetlen öltésekkel toldta össze, s elnyűtt," ütött-kopott volt a tüszője is. A mezítlábas férfi hatalmas termetű volt, akárcsak egy hegy, de Mokanina jól látta, hogy azok közé a galambszívű emberek közé tartozik, akikről azt beszélik, hogy még a hangyának is utat engednek. A paraszt köszönt, valami olyasfélét motyogott: „Hogy szolgál az egészsége?" — de gondterhelt tekintetén látszott, hogy máshol jár az esze. Révetegen bámult maga elé, s előre mutatott. Azt akarta megtudni, vajon Mandzsilari falu arrafelé van-e, és mennyi az út odáig? Mokanina megadta a felvilágosítást, s közben az országúton egylovas kocsit pillantott meg. A paraszt hagyta ott, amíg betért hozzá. A kocsin egy asszony ült görnyedten, s kezét öszszekulcsolta a mellén. Fejkendőjét meg sem kötötte, mintha így könynyebben bírná a meleget. Nagy volt a hőség, az igaz, de Mokanina tudta, hogyha az asszonyok kioldják a fejkendőjüket, akkor a forróságon kívül valami más is gyötri őket. A kocsiderékben csergébe bugyolált fiatalabb nő feküdt, fejét fekete párnára hajtva. Mokanina lánynak nézte, bár félrefordított arcát nem láthatta. — Beteget visztek? — kérdezte Mokanina. — A lányom beteg. A paraszt a mezőn legelő juhok felé nézett, rajtuk felejtette gondterhelt tekintetét, mintha nem is látná őket. — Hát ez a mi nagy bajunk — folytatta. — Nem vagy idevalósi. Honnan jössz? — Nadezsdából, Kanara mellől. Azelőtt Kucsuk-Ahmednek mondták. Humát árulok mindenütt, jó agyag az, arra mifelénk sokat találni, s az aszszonyok örömmel, megveszik a jó hurnát. Amikor pedig eljutok a tengerhez, veszek ott halat vagy szőlőt, vagy ami éppen akad. Hál' istennek, megélünk. Hiszen, ha ez a szerencsétlenség nem szakad ránk ... A paraszt leült a földre, előszedte kecskebör-dohányzacskóját, s körülményesen cigarettasodráshoz fogott. Mokanina melléje telepedett, s látta, hogyan reszketnek a férfi cigarettát sodró vastag, bütykös ujjai. — Egy gyereket se tudtunk felnevelni — panaszolta. — Csak ő maradt meg egyedül — mutatott a kocsi felé —, három még kiskorában meghalt. Vigyáztunk rá, mint a szemünk világára. A szánktól vontuk meg a falatot, hogy vásárolhassunk neki néha valamit, s csináltattunk ruhát is, ne fájjon neki, ha látja, a többi mit visel! Hát mostanig vigyáztunk rá, Isten kegyelmével. Aztán nemrégiben, egyszerre mintha agyonütötték volna. Semmi baja, csak sorvadozik. Hallom — az anyjának beszéli —, az bántja, hogy a barátnői mind férjhez mentek, ő meg pártában maradt. „Ne gyötörd magad, lányom — vigasztaltam —, megtalálod majd te is a boldogságodat. Mit törődsz te a többiekkel? Azok jómódúak! A legények manapság gazdag menyasszonyt keresnek maguknak! De még elég fiatal vagy, te ls férjhez mégy majd, még nem késtél le róla. Sose törödj másokkal!" — Hány éves a lányod? — Tizenkilenc múlt. Gyümölcsoltó Boldogasszony napján tölti be a huszadik évét. — Elég fiatal még! — Fiatal bizony. A paraszt elnémult, s újra a juhokat nézte anélkül, hogy látná ókét. A rekkenő hőségben csak a tücsök cirpelése hallatszott valahol a közelben. — A nyáron könyörgött, hadd menjen el ő is aratni. Szegények vagyunk, szűkösen élünk, de csak nézem, milyen gyenge, milyen beteges, nem engedtem. De egyre rimánkodott: „Apám, nagyon kérlek, engedj el engem is a többi lánnyal!". Hát jó, elengedtem. Hogy aztán mi történt, nem tudom, hiszen nem voltam ott. f jjelnappal kint voltak a szántóföldön, este ott feküdtek le, s reggel ott keltek fel. Csak azt tudom, amit később maga mondott el nekem. Egyik nap, egész napos aratás után a lányok megvacsoráztak, aztán énekeltek s nevetgéltek. Majd lefeküdtek. Nonka — így hívják a lányomat — ugyancsak lepihent. „Ledőltem — mondja — a kévék között, egy asztag alá, lefeküdtem szélmentes helyre, s beburkolóztam: Elaludtam. Aztán egyszerre éreztem — mondja —, hogy valami nehéz, valami hideg nyomja a mellemet: kígyói" — Ejnye! — Bizony, egy kígyói Rátekerőzött, s a mellére feküdt. Felkiáltott, rémülten megfogta a kígyót, s elhajította. — Rátekerőzött? Megesik aratáskor az Ilyesmi. Hallottam olyat is, hogy a kígyó egy asszony szájába mászott bele. De nem marta meg. A lányodat se bántotta, ugye? — Nemi Csak a mellére feküdt. Nonka megragadta s elhajította. így mesélte nekem. Nem tudom, rossz álom volt-e, vagy valóság! Azóta alig áll a lábán. Elhervadt, mint a letépett virág. A mellét fájlalja: „Ott, ahol a kígyó megnyomta — mondja —, ott fájl" — Ejnye, de furcsa! — álmélkodott Mokanina. — Hát most hova viszed? Talán doktorhoz? — Eh, a doktoroki Mit érnek a doktorok? ... Hánynál jártunk már! Most elviszem ... hm ... hogy ís mondjam csak ... Én ugyan nem hiszek benne, de hát tudod, milyen az asszonynép, ha egyszer valamit a fejébe vesz. S beteg is, meg annyira fiatal még ... Megremegett s elnémult. Nézelődött. Ok nélkül húzogatta hol a bajuszát, hol meg a szakállát; már régen borotválkozott, s az állán erősen őszülő borosta ütött ki. Mokanina szavak nélkül is megértette, hogy minden ősz szál bajról és bánatról tanúskodik. — Egy este — folytatta az Ismeretlen — a mieink a révtől jöttek haza. Ott beszéltek valamit az emberek, tudom is én, hogy mit, jókedvű emberek voltak, talán csak tréfálkoztak velünk. De .Sztoenica, az ángyom, azon nyomban átfutott hozzánk. Be nem áll a szája, mindig mindent tudl „Goncsu! — kiált már a kapunál. — Szerencséd van neked is, meg a lányodnak isi Most minden rendbe jön!" — „Mi történt?" — kérdem. „A révtől jöttek haza a Sziderov-gyerekek, Nikola meg Penju, azzal, hogy Mandzsilariban megjelent... megjelent egy fehér fecske. Olyan fehér, mint a hó!" — „Hát aztán?" — „Tudod-e — azt mondja —, mit jelent a fehér fecske? Száz évben egyszer, ha megjelenik valahol, s az, aki meglátja, rögtön kigyógyul minden nyavalyából! Goncsu — mondja —, indulj, siess, ne halogasd! Vidd el Nonkát!" — „jaj, talán segít!" — zokogott a lányom, meg az anyja is sírni kezdett. £s így jutottunk el ide ... — De vajon Igaz-e? — kiáltott fel Mokanina. — Hol lehet az a fecske? — Mondtam, hogy itt jelent meg, Mandzsalariban! — Fehér? — Hófehér! Mokanina csodálkozva nézett körül, aztán az országútra tekintett. Minden áldott nap erre a legelőre hajtotta ki a nyájat, de csak most vette észre, hogy a telefonhuzalokon mennyi fecske ül. De ilyenkor megszokott látvány ez: közel az Or Színeváltozásának ünnepe, s ilyentájt már összegyűlnek, összesereglenek a gólyák meg a fecskék is, útra készen. Oly sok volt a fecske, s olyan sűrűn Öltek egymás mellett, hogy a huzal megreszketett alattuk, s lelógott, mint egy rózsafüzér. Se szeri, se számuk, de mind fekete. — Hát ezért jöttem ide is — mondta a paraszt, bátrabban, megkönnyebbülten. — Mondom magamban, megkérdezlek téged L«i, talán láttad a fehér fecskét, talán hallottál róla valamit ... — Nem hallottam, jóember, semmit sem hallottam. Fehér fecske? Hírét se hallottam, s nem is láttam soha egyet sem ... Aztán hirtelen észbe kapott, hogy szavai talán végleg kétségbeejtik ezeket az embereket, s hozzáfűzte: — De lehet, hogy ilyen is akad. Van fehér bivaly, fehér egér, meg fehér holló is. Akkor talán fehér fecske is akad. Biztosan van, ha hallottál róla. .. — Ki tudja? — jajdult fel a paraszt. — Ami engem illet, nem hiszek én benne, de hát tudod, milyenek az asszonyok ... Felcihelődött. A meghatódott Mokanina felállt, hogy elkísérje s megnézze a leányt. A sok szerencsétlenségtől megtört, sápadt asszony már meszszíről figyelte a férjét, amint az országút felé közeledtek, mintha a férfi arcáról akarná kitalálni, mit tudott meg. A leány még mindig oldalt fordulva, a telefonhuzalon ülő fecskéket figyelte. — Ez az ember azt mondja — közel a falu — szólt a paraszt. Amikor meghallotta az apja hangját, a leány megfordult. Lesoványodott alakja egészen elveszett a takaró alatt, alig lehetett kivenni a körvonalait, arca viaszfehér, csak a szeme ragyogott, nevetett még fiatalosan. Felváltva nézte az apját meg Mokaninát. — Nonka, ez az ember látta a fecskét — szólt a paraszt, Mokanlnára tekintve. — Abban a faluban látta. Gyerünk, még mi is megláthatjuk! — Bácsi! Meglátjuk-e vajon? — kérdezte a leány, s a szeme felcsillant. Mokanina szíve összeszorult, s torkát fojtogatta valami, s a szeme könnybe lábadt: — Meglátjátok, lányom, hogyne látnátok! — felelte hangosan. — Én is láttam, ti is meglátjátok. Tulajdon szememmel láttam, egész fehér, hófehér fecske! Te is meglátod majd. Adja Isten, hogy láthasd, lányom, s meggyógyulj!... Fiatal vagy még. Meglátod még a fehér fecskét... és meggyógyulsz ... Az anya becsukta a szemét, és sírva fakadt. A magas, széles vállú paraszt köhintett egyet, kézbe kapta a gyeplöt, s megindult a kocsi mellett, a lovát vezetve. — Erőt, egészséget! — kiáltott utánuk Mokanina. — Közel a falul Kövessétek mindenütt a huzalokat, huzalokat! Aztán sokáig álldogált az országúton, s a kocsi után bámult. Nézte a fekete fejkendős anyát, a kocsiderékban fekvő leányt, s a görnyedten lépkedő, magas parasztot, aki a lovát vezette. S nézte a felettük, a telefonpóznák között repkedő fecskéket, amint újra meg újra visszatérnek és rászállanak a huzalokra. Mokanina elgondolkozva ment viszsza a juhokhoz, és újra hozzálátott a bocskorkészítéshez — nyers lóbőrből vonta. „Fehér fecske! — gondolta. — Vajon létezik-e?" De valami összeszorította a szivét, és nyomta a lelkét. Az ár megállt a kezében, s az égre nézve felkiáltott: — Istenem, istenem! De tenger sok szenvedés van a földön! S újra a távolodó kocsi után nézett. (Karig Géza fordítása J