Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-13 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

ünnep utflni reggel MIKQLA AiKA Hét 16. Csak ez ne lenne a világon! Hétfőn mindig mindent újra kell kezdeni. A hétfő a mélypont. Innen ível lassan felfelé az út a vasárnapig, az ünnepig. Az ünnep bármilyen színű lehet, többnyire fehér, vagy fekete, vagy tűzpiros, de a hétfő az csak szürke marad, változatlanul sivár és szomorú, hamuszürke. Semmi kímélet, semmi kényelem, hétfőn bűnhődni kell az ünnepért, az önfeledt percekért és újra kell kezdeni mindent. Még mindig csak az első megállón vagyunk, és már most majd összeesek a fáradtságtól. Még hat állomás. Hogy fogom ezt az utat végigállni? Aludnom kellett volna, legalább egy órát.. . tudtam, hogy hétfő reggel lesz, és örülhetek, ha egyáltalán felférek a vonatra. Egyik lábamról a másikra állok, talpam alatt korom és széntörmelék ropog. Mi lenne, ha elesnék? Megérdemelném. Egy ilyen hétfő reggelen a lehető legnagyobb hazugság fehér ruhába bújni. Darócba kellett volna öltöznöm, és hamut szórni a fejemre. Nem sikerül lepleznem az ásítást, az az érzésem, mindenki engem néz. Szerencsére megindul a gőzös, és akkorát ránt a szerelvényen, hogy ahányan vagyunk, annyifelé esünk. A vécé ajtajához ütődöm, a ruhámnak most már úgyis mindegy, nekitámaszkodom a koromtól, szennytől" megfeketedett ajtónak. így könnyebb állni. Nézem a körülöttem állókat, most mindenki magával van elfoglalva, nem veszik észre. Tizennégyen szorongunk ezen a tenyérnyi helyen. Feketébe öltözött öregasszony áll mellettem, pamuthacisnyás lábán ujjnyi viszerek. öt év körüli véznácska kisfiú kapaszkodik a kötényébe. Szemben velem bajuszos, csizmás bácsi áll. odább diáklányok, inasforma suhancok. Az egyetlen, lehajtható ülésen negyven év körüli kövérkés nő ül, mélyen kivágott tarka nyáriruhában. Ö a legszínesebb pontja a társaságnak. Sokan nézik, de mintha nem venne róla tudomást. Figyelmét a homályos ablaküvegen vergődő légyre összpontosítja, gyűrött zsebkendőjével néha végigtörli a homlokát. Arcán, kapkodó mozdulatain látható, micsoda harcot vív önmagával. Úgy látszik döntött. Pillanatokon belül beadja a derekát. És tényleg, a feketeruhás öregasszony egy félreérthetetlen sóhajára kelletlenül feláll és átadja a helyét. Az öregasszony olyan sietve veti magát az ülésre, mintha attól félne, a másik meggondolja magát. Nem köszöni meg az átadott helyet, de megoldódik a nyelve, beszélgetni kezdenek. A fiatalabb hálás igyekezettel kapcsolódik bele. Micsoda bűz! Lassú, nehéz hullámokban hömpölyög a véré felől olyan sűrű, hogy az ember szédül lőle. Türelem, most állomás következik, felszáll valaki, s az ajtónyitassal néhány szippantásnyi friss levegőt kapunk. Finom, friss széngáz, meg füst szagú h vegőt. A kisfiúra téved a szemem. Nem - is tudom, mit nézek rajta, olyan csúnyács- . ka szegény. Kis kopasz. Térdig érő, kantáros nadrágjából vézna lábszárak nyúlnak ki, mint két karó A karja is ilyen vézna, fakó arcocskáján fáradt, öreges vonások ülnek. Áttetsző kezével erőtlenül ráncigálja az öregasszony szoknyáját, de ó észre sen^ veszi, beszél, sóhajt, panaszkodik a nyáriruhás kövér nőnek. "— Nagymama hallod? Nagymama . . odamehetek? . . . Szabad? ... Mintha egy kiscsirke rsipogna, alig hallani. Türelmesen kérdez, könyörög, ismételgeti, végül olthagyja a nagyanyját, az ajtóhoz meg y s a piszkos üvegen keresztül a tájai nézi. Nagy. vizeskék szemében most csillan meg először valami érdeklődéslele. valami érlelem. Figyel, néz, gondolkodik. A csizmás bácsi odalép melléje, becsukja az ajtó biztonsági zárját, aztán újra a helyére megy, fáradt mozdulattál a falhoz támaszkodik és lehunyja a szemét. Végre megállunk. Reménykedve körülnézünk, hátha kiszáll'valaki, de senki sem mozdul. Az ember szinte bűntudatot érez a többiekkel szemben, hogy vesz magának annvi bátorságot és tovább utazik. Kinyílik az ajtó, szóké lány tornássza fel magát a lépcsőkön. Egy pillanatig zavartan álldogál -a közepén Mind őt nézzük. Érezzük a tanácstalanságát, zavarát, de ki bolond átadni kényeimesés megbízható támaszkoďóhelyét? A szőke lány végül a szemközti ajtóhoz megy, a kisfiú és a csizmás bácsi közé. Hátat fordít a többieknek, ő is kinéz az abla-. kon. Nem sokat látok az arcából, de nem tudom levenni róla a szemem. Honnan ismerem ezt a lányt? Csak a hajszíne, a mozgása ismerős, és valami furcsát, valaníi rossz, kellemetlen érzést idéz fel a jelenléte. Megvan! A tegnap este'.. Látod, felismertelek, még ebben az álruhában is, ebben a szolid, tisztviselőre, vagy könyvelőre illó kék kosztümödben is. Hiába álcázod magad, most már tudom, ki vagy. Nem ismersz meg, ugye? Mi lenne, ha neked szegezném a kérdést, mi volt a tegnapi éjszaka folytatása? Hogy érezted magad a rámenős fiúiddal, az egész díszőrséggel? Nekik köszönheted, hogy Péter nem veled mulatott, hanem kénytelen volt mellettem ülni,... s közben megértő pillantásokat váltottatok. Gyűlöllek, amiért idetolakodtál, amiért eszembe juttattad fáradságomat, ezt a szörnyű undort... a hétfőt, meg azt. hogy még az út felénél sem tartunk Kedves vetélytársnőm, minek ez a tisztességálarc, ha egyszer nem áll jól neked? Hol van a torenyfrízurád, a teRené-Jecm Clot rajzó nyérnyi estely.iruhad, a ferdére mázolt szemed? Nézd azt a lányt, mondta Péter. ha úgy tudnál táncolni te isi Valóban szép voltál, ezt el kellett ismernem nekem is. Karcsún, kecses, hajlékony mozdulatokkal táncoltál az alulról megvilágított színes üvegmozaik padló hangulatfényében. Kár, hogy nincs itt Péter, s nem láthatja, hogyan változtál át, szép pillangó, szürke bábbá, zörgő csonlúan sovánnyá. Könnyebben elfelejtene, jól van, már nem foglalkozom veled többet. Pocsékul érezheted magad te is. Karikás a szemed, szürke az arcod, akár az enyém. Tudod, csak az fáj a legjobban, hogy Péter még otthon is csak téged emlegetett. Torkig vagyok mindennel. A sápadt kisfiú niéjí mindig a dörögő tájat figyeli. Sz. Komisszarenko: Hosszas serbanátius után bejutottam a poliklinika mol gálatos orvosához. —' Kérnék szépen egy iga zolást az egészségi állopc lomról. — Neve? Megmondom. — Foglaljon helyei! Az orvos egy halom nyilvántartási lap közül kikeresi az enyémet. Nézegeti— Már régóta van ez magának? — Micsoda? — Neuraszténia. — Milyen? — Funkcionális zacmrokkal. — Most hallom elsőízben. —j, Hogy-hogy elsőízben? Itt van beírva világosan . . Fiatalember, ne vicceljen! NEURASZTÉNIA Látja, mennyien állnak sorban . . . — Dehát én becsületszó vamra mondom: nem tudok semmiféle neuraszténiáról! — Nos, akkor vetkőzzék le! Levetkőzöm. Az orvos meg vizsgál, aztán egy kis kalapáccsal a térdemet ütögeti, majd a nyilvántartási lapot nézi és ismét a kalapáccsal ütöget. — Neve? Megmondom. — Akkor a névrokona nyilvántartási lapja akadt a kezembe. Menjen a nyilvántartóba, hogy cseréljék ki a lapját! Megyek a nyilvántartóba, megvárom, míg kicserélik. Aztán ismét várakozom a sorban. Végre ü]ra a rendelőben vagyok. — Neve? Megmondom— Foglaljon helyei. Az orvos nézegeti o nyilvántartást lapomat. — És már régóta van ez önnek? — Micsoda? — Neurasztema. — Milyen?. — Funkcionális zavarokkal. — Nincs nekem semmi ba fom! Hiszen ön vizsgált meg az előbb, még a kalapácscsal is ütögetett... — ja igen, igen, igen — jut eszébe. Kiderül, hogy a rtyilvántar tási lap ezúttal — az ényém. de a kórtünetek — valamelyik névrokonomé. — Menjen a nyilvántartóba, hozzák rendbe o lapját. Aztán jöjjön ide ismét. Soron kívül. . Egy idő eltelte után újra ott vagyok. Soron kívül. — Nem várhatom meg, mig rendbehozzák . . • - Nem tesz semmit, én önt már úgyis ismerem — mondja az orvos. Minden kartoték nélkül.. Hellyel kínál Önnek neuraszténiája van! Es régóta beteg? Nemrég! — ordítottam. Mi történt ezután — arra nem emlékszem: j Fordította: Sági Tóth Tibor) - Űjabb állomás. Valaki kintről a kilinccsel' bajlódik, egyre idegesebben rángatja. Kivágódik az ajló, a gyerek kis híján kiesik. A felszálló csalódottan végignéz rajtunk, aztán tovább megy, egy kocsival hátrább keres helyet. • Az öregasszony, aki eddig dermedten figyelt, a gyerek után kap, magához rántja, csontos keze kíméletlenül nagyott csattan a kopaszra nyírt kis fejen. A kisfiú vinnyogva sír, megszégyenült arcocskáját a bőráncú fekete szoknyába temeti. Az öregasszony ellöki, de a gyerek annál kétségbeesettebben kapaszkodik bele. A csizmás bácsi felnyitja a szemét, szomorúan nézi a kisfiút, a szőke lány tekintete is visszatér a semmiből, arcán döbbent kérdőjelek. Vasgyúró fiamra gondolok, és éri is nagyon szomorú leszek. — Ogy is kell, csak fogja szigorúan — helyesel a kövér hölgy, akinek valószínűleg sosem volt gyereke. Az öregasszony sóhajt, legyint, mint akinek elege van az egészből. — Az anyjához megyünk látogatóba — mondja, mintha kérdésre válaszolna mert az ugyan el nem jönne hozzá .. pedig nekem már igazán nehezemre esik az utazás. — Bizony, bizony, csak szigorúan. A gyerekekkel keményen kell bánni — hajtogatja egyre a magáét a kövér, nyáriruhás, nő, és letörli izzadt homlokát. A szőke lányra nézek, találkozik a tekintetünk, látom rajta a véleményét. A gyerek felemeli arcát a nagyanyja szoknyájából, kis öklével szétmázolja a könnyeit és visszamegy előbbi helyére, az ajtóhoz. A lány tétován feléje nyúl, a kisfiú összerezzen, aztán mint egy kiss állat, hálásan tűri a simogatást. Nézem a lány kezét. Kedvesen, gyöngéden, simogatja a gyerek csúnya, kopasz fejét. Helyettem is teszi. Közeleg a végállomás. A vonat befut a tetővel fedett peronra, megáll. Egymás hegyén-hátán tolongunk kifelé, mintha az életünket mentenénk. Leszáll a lány is, leemeli a kisfiút, búcsúzóul mond neki valamit, aztán elsiet. Szeretnék utána futni, de elnyeli az aluljáró felé hömpölygő tömeg.