Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-13 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

Századunk nagy zenei egyénisége, Beethoven kétszázadik születésnapját ünnepli az egész világ. Igen, az egész kultúrvilág, élén a művészekkel, akik kimeríthetetlen tartalmú műveit tolmácsolják, a zenetudósokkal, akik újabb és újabb oldalról világítják meg életművét, a közönséggel, akinek megadatott műveit hallgatva részesülni a zene mágikus hatalmának ünnepi varázsában és mindenki más, még az is, aki talán csak nevének kilenc betűjét ismeri. Mert nincs még egy zenésze a világnak, akinek művei hozzá hasonló népszerűségnek örvendenének, mert nincs koncertterme a világnak, ahol csodálatos dallamai ne csendülnének fel, nincs művésze a világnak, akinek repertoárjában ne lenne képviselve és aligha akad klasszikus lemezgyűjtője a világnak, akinek diskotékájában a hajszálnál is vékonyabb rovátkák ne őriznék muzsikáját, pedig összesen csak 135 opusszámmal ellátott művet hagyott ránk hagyatékul. Mi hát a titka, a varázsa, a mágneses vonzása ennek a páratlan népszerűségnek? Mi az az erő, mely hatalmába keríti, letiporja vagy szférikus magasságokba lendíti előadóját és hallgatóját egyaránt? A kérdések özönét, hosszú láncolatát lehetne még felsora koztatni, de megadni rájuk az egyértelmű választ szinte lehetetlen, mert nem lehet a szavak nyelvére átmenteni azt a kinyilatkoztatást, amit Beethoven géniusza a zene és a hangok nyelvén mondott el. Rendkívüli egyéniség volt. Elég egy pillantás ránk maradt képeinek, szobrainak egyikére, hogy erről meggyőzzön. Kortársai leírása szerint kicsiny volt és zömök, erős nyakú, atléta alkatú. Széles arca téglavörös, csak élete vége felé lett betegesen sárgás az arcbőre. Homloka hatalmas és dudoros. Koromfekete, rendkívül sűrű haját mintha fésű sohasem járta volna át és „Medúza klgyói"-ként szanaszéjjel állott. Szetörjön. Ö, milyen szép ezerszer élni az életet" ... írja később Wegelernek, zabolátlan életösztöneinek tanújeleként. Visszatér hát az életbe, mely még ezután 25 gyötrelmes évet tartogat számára. De először beleveti magát az alkotás lázába, hatalmába karfti Napóleon és a szabadság hősi eszméje. Születnek a szonáták a „Waldstein"; az „Appassionata", a „Les Adieux", a zongoraversenyek, a hegedűverseny, a vonósnégyesek, a szimfóniák, az „Eroica", a „Sors", a „Pastorale", a Hetedik ... és mindezek között egyetlen operája a „Fidelio". Háromszor dolgozza át, négy nyitányt ír hozzá, míg végre mai végleges formájában megszületik a rabság elleni vádbeszéd és az önfeláldozás és szabadság eszméinek diadalittas himnusza. Beethoven hát végleg beérkezett. Pedig a mozarti stíluson, szépségen nevelkedett ízlésnek és fülnek nem volt könnyű befogadni nagyra méretezett formáit, hatalmas hangtömegeit és új dallamvilágát. De géniusza győzedelmeskedett. Társadalmi téren is teljes az elismerés. Baráti és nem alattvalói viszony fűzi főúri pártfogóihoz, mint hajdan Mozartot és Haydnt vagy akár magát Goethét is, akivel éppen ezen a ponton estek egymástól legtávolabb. Legőszintébb barátja például Brunswick Ferenc gróf, akit martonvásári birtokán éppen úgy meglátogat, mint Budán és akinek nőtestvérei közül Jozefinhez és Terézhez gyöngéd szálak fűzik. Nem volt hiány főúri tanítványokban sem, akik között leghívebb barátja és mecénása maga Rudolf főherceg volt. Beérkezettségének csillaga 1814-ben, a bécsi kongresszus idején tündököl a legfényesebben, hogy aztán lassan, egyre jobban elhaványuljon. Süketsége folytán a társaságból visszahúzódik s az egykori divatos fiatalemberből elhanyagolt, önmagába fordult, embergyűlölő furcsa különc lesz. Magányos remete, kerüli a nyilvánosságot, és az embeme csodálatos erővel ragyogott, mely megragadott mindenkit, de orra rövid, szögletes és széles, olyan mint az oroszláné. Szájának vonala finom, de alsó ajka felhajlott a felsőre és félelmetes állkapcsaival mintha diót tudott" volna törni. Ez a titáni „lear királyi" Beethoven, minden idők egyik legnagyobb zeneköltője a germán mitológia ősfolyamának partján, a Rajna menti Bonnban született. Ezerhétszázhetven decemberét írták akkor, s az anyakönyvbe keresztelésének dátumaként a hónap tizenhetedik napját jegyezték be. Minden bizonnyal tehát egy nappal előtte született a bonni választófejedelem udvqri énekesének gyermekeként egy szegényes ház padlásszobájában. Bizony szegényes volt ez a ház, mert az apa, Johann van Beethoven keresetének zöme az italházakban folydogált szét, s így a család örökösen zilált anyagiakkal és gondokkal küszködött. Ez a szomorú tény és ennek következményei mérgezték meg a gyermek lelkét és életét is. Az apa ugyan csírájában felismeri fia rendkívüli zenei talentumát, de ezt — anyagi helyzete javításaként — mielőbb kamatoztatni is akarja. Nagyratörő vágyai egy csodagyermeket vélnek felfedezni a fiúcskában, de éppen a szertelen, rendezetlen és kontár nevelés hiúsítja meg ezt az álmot. Első igazán komoly nevelője és irányítója az akkor már kilencéves fiúcskának a választófejedelem új és művelt orgonistája — Gottlob Neefe. Ű tereli és vezeti aztán helyes mederbe évekre zenei nevelését és ő az, aki Bach muzsikájával is megismerteti. A gyermekművész rövidesen helyettese lesz mesterének az^ orgonánál, játszik a zenekarban és megszületnek első alkalmi szerzeményei. Az otthoni áldatlan állapotok és ideges atmoszféra kihatásaként a kezdetben búskomor, zárkózott és magányos gyermek lassan jó társaságra és igazi barátokra lel a város kultúréletében. De ez az idilli állapot nem tart soká, mert alig tizenhét éves, mikor imádott anyja halálával egy újabb megpróbáltatás — a családfenntartás gondja nehezedik a gyerekember vállaira. Vitalitása, életereje — melyre még oly sokszor lesz szüksége életében — azonban átlendíti a nehézségeken, s a bonni évek utolsó szakaszát élete legszebb periódusának emlegeti majd. Ebből az időszakbői ered ismeretsége Haydnnal, aki majd Bécsben egy időre mestere is lesz és Waldstein gróffal, akinek ajánlólevele nyitja meg előtte a zeneszerető és kedvelő arisztokrácia palotáit. Közben férfiúvá és művésszé érik. Szabadság után vágyó egyénisége, kemény, célratörő harcokban edzett jelleme már végleges kontúrokká formálódik, és így nem csóda, hogy új környezetbe vágyik. Mozart növendéke szeretne lenni és II. József felvilágosult eszméinek áldását szeretné élvezni, de mire elhagyja a ködös Rajnát és végleg áttelepül a Duna menti Bécsbe, a zene fővárosába, sajnos, már egyiküket sem találja az élők sorában. A kalendárium szerint ekkor már huszonként év pergett le a göröngyös beethovenit életútból, de érzi, pláne itt, Bécsben, hogyha meg akarja hódítani a császárvárost, márpedig akarja, még tovább kell képeznie és művelnie magát. Tanul hát, gyakorol és lassan megérik munkájának gyümölcse. Először mint zongorista, gazdag fantáziára valló improvizátor — ilyen minőségben szerepelt 1786-ban Pozsonyban is —, majd fokozatosan mint zeneszerző előtt is megnyílnak a Lichnovsky, a Schwarzenberg, a Lobkowitz, a Razumovszki], az Eszterházy és a Brunswick családok zenetermei. Az önmagával szemben is roppant igénves Beethoven már közel huszonöt éves, mikor először kezdi opusszámmal jelölni műveit. És ez a mű, mely az Op. 1 jelzést viseli és megindítja a inár maradandó alkotások vonulatát, a három zongoratrio, formailag, tartalmilag egyaránt érett szerzemény. Beethoven elérte célját — befutott hát Bécsben. A társaság — mely géniusza előtt meghajolva elnézi gyakran gőgös, nyers és kellemetlen modorát — befogadja, annak központja, kedvence lesz. És miközben zongoraszonáták, kamaraművek látnak napvilágot és első szimfóniája is megszületik már lassan, először szinte észrevétlenül gyülekeznek a nagygörög sorstragédiákra emlékeztető megpróbáltatás fellegei. Kezdetben magának is alig meri bevallani eme kegyetlen iróniáját a végzetnek — a hangok mesterének gyöngül a hallása. „Nyomorúságos életet élek" — írja bonni barátjának, Wegeler doktornak — „Két év óta kerülök minden társaságot, mert nem mondhatom meg az embereknek: süket v a gyok..., mit szólnak hozzá ellenségeim v . Nem hallom a hangszerek és a szavak magas hangjait sem, ha kissé távolabb ülök ... és vagyok isten legnyomorultabb teremtménye..." Majd 1802-ben kitör a vihar — mint a „Pastorale szimfónia" fenyveseket meghajlásra kényszerítő tombolása — Beethoven az öngyilkosság határán áll és papírra veti „heiligenstadti végrendeletiét: „Ö, ti emberek ... mennyire igazságtalanok vagytok velem szemben. Nem tudjátok a titkos okát annak, ami előttetek csak látszat... hat év óta iszonyú betegség vett rajtam erőt... hogyan is vallhattam volna be, hogy éppen az az érzékem gyönge, melynek bennem tökéletesebbnek kellene lennie, mint másokban . .. bocsássatok meg tehát, ha visszavonulni láttok, akkor, mikor legjobban szeretnék közétek vegyülni . .. teljesen egyedül vagyok ..." A lázongás és a szívettépő fájdalom kiáltása ez a testamentum, melynek olvasása az emberben a legmélyebb részvét érzését kelti. És ezután a halálküzdelmes jajgatás után — mint az V. szimfónia második tételében — jön újra a felemelkedés. Természetesen nem nyugodhatott bele abba, hogy összeroskadjon a megpróbáltatás alatt. „ ... Torkon akarom ragadni a végzetet. Nem fog neki sikerülni, hogy teljesen megrekkel csak írásban „társalkodó füzetei" útján érintkezik, és egyre írja leveleit régi hű barátainak. így őrlődik fel fokozatosan Beethoven hátralevő élete a kicsinyességben és lassú senyvedésben. De míg élete egyre süllyed és mint ember egyre távolodik a világtól, alkotó szelleme ellenkező előjellel egyre feljebb emelkedik a legmagasabb régiókba. De ezekbe a szférákba Bécs már nem tudja követni és talán nem is akarja, mert hódolatával már egy új csillagot illet, melynek lábai előtt hever. És ez a csillag nem más, mint a sziporkázó, szellemes, könnyen érthető és élvezhető olasz opera magával Rossinivel az élen. Bécs hát Rossininek hódol, de Beethoven ezt tudomásul sem veszi, magányába temetkezik és szenvedve, gyötrődve szüli alkotásainak legértékesebb gyöngyeit, utolsó szonátáit, variációit, szimfóniáit, a Kilencediket — melyben a szomorúság mélyéről az örömöt dicsőíti — és a misék miséjét, a Missa Solemnist. És mikor már a zongora és a zenekar nyelvén kibeszélte magát, marad még négy hangszer — legbizalmasabb öreg-énjének szószólói — két hegedű, egy viola és a cselló. Ezeken a hangszereken születik meg az utolsó öt alkotás, az utolérhetetlen vonósnégyesek láncolata, melyek között nincs értékrendbeli különbség, mert mind az öt diadémok fényében sziporkázik. De ekkor Beethoven már visszavonhatatlanul jegyese a halálnak. Krónikus májbajára nincs orvosság s mindenek tetejébe még tüdőgyulladás is jelentkezik, hogy rátegye a pontot a földi pályafutásra, melyben annyi ellentmondás, szenvedés és megbékülés; harc és vulkáni kitörés, erő és szeretet volt összesűrítve. 1827. március 26-át írták akkor, mikor a nagy Ember szeme örökre lezárult és élete — elvégeztetett. Igen élete—a földi — tényleg befejeződött, hogy kezdetét vegye a másik, ott, az őt egyedül megillető helyen, a halhatatlanok csarnokában minden idők nagyjai között. VARGA JÓZSEF