Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-13 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó

A nyugdíjas otthon parkjára ránehezült az ősz. Kétszeres ősz volt itt. A nemrég zöldellő lomb tarka szőnyegével borított sétányokon idősebb emberek kisebbnagyobb csoportokba verődve igyekeztek kihasználni a nyarat idéző langyos napsugarakat. Csak Ferecs János üldögélt magában, s nézte az otthon emlékét felidéző muskátlikat. Napokig üldögélt így szótlanul. Ha nem szóltak hozzá, ő sefti szólt senkihez. Három éve került ide. Az első délután, mikor kijött a parkba, ez a pad volt éppen üres. A következő évben az igazgató megengedte neki a pad előtti darab föld gondozását. Ez lett a muskátlis kert. Az elmúlt három év alatt igyekezett mindig megelégedettséget, nyugalmat erőltetni magára. Sohasem panaszkodott, mégis mindenki tudta róla, hogy belül valami rágjcij mert az örökös tépelődésnek, az otthon utáni vágynak nyomát nem tudta eltüntetni az arcáról. Ez a hely Ferecs Jánosnak a bűnhödését jelentette, ahonnan nem is akarta megtalálni a hazavezető utat. Csak mikor senki sem látta, hallotta, akkor verte a mellét és mondogatta félhangosan: — Megérdemlem a sorsom, így kell nekem! Ferecs Jánost a falujában még ma is Gazdag Ferecs néven emlegetik. Jó földjével a falu első gazdája volt. Keze mindenkire lesújtott, ha nem értett vele egyet, vagy netán ellenkezett. Ősei hagyatékaként az írott és íratlan törvények megtestesítője volt nemcsak negyvenöt előtt, de utána is hosszú ideig. A földművesszövetkezet megalakítása is a Ferecs család miatt húzódott el jóval tovább, mint a környező falvakban. Ez a kiskirályság magában a családban omlott össze. A fiuk megnősült. Megnősült és elvette egyik régi napszámosuk lányát! Ferecs János ezt a gyalázatot nem bírta elviselni. A birtokés atyai szeretet fölé kerekedett benne a gőgi kitagadta egyetlen fiát, Ferecs Ferencet. Fia nem sokat törődött az atyai átokkal, gondolta, hogy majd csak beletörődik az öreg. Feleségével együtt beállt a földművesszövetkezetbe, s távolról szemlélte, hogyan kínlódik az apja a rengeteg földdel. Ferecs Ferenc még néhány évig ragaszkodott is hozzá makacsul, de miután látta tehetetlenségét, lemondott róla. — Vigye el az ördög, úgy sincs, aki megörökölje! Ezt követően nemsokára meghalt a felesége. Ferecs János olyan egyedül maradt a hatalmas portán, mint a télre ittrekedt szárnyatörött gólya... a fiának nem tudott megbocsátani. Inkább arra szánta el magát, hogy eladja az ősi portát. Vevő jelentkezett elég. Szinte egymás kezébe adták a kilincset, mert akkora volt a ház a mellékhelyiségekkel, hogy egy kis átalakítással akár három család is elfért volna benne, s a gazdasági udvarban jókora kert volt már akkor is. Először arra gondolt, hogy némi készpénzt kér és eltartási szerződést köt. Végül mégis a teljes összeget akarta és egy szobát öröklakásul. Fiatal egygyermekes családra esett a választása. Azok adtak neki pár ezret foglalóul, s nyomban odaköltöztek. A fiatalok úgy beleillettek Ferecs János életébe, mintha sajátjai lennének. Naponta asztalukhoz ültették, s mtkor tiltakozott, hogy ez nincs a vételárban, azzal nyugtatták meg, hogy ahol hárman jóllaknak, ott a negyedik sem marad éhes. A kis Józsika nagyapának szólította, s elment vele boltba, kocsmába, meg mindenhova. Az emberek csak a fejüket csóválták. Ferecs János meg az előleget hozzácsapta a nyugdíjához — ami csak a reggeli féldecikre volt neki elég — a régi módos gazdát játszotta újra. Közben mindenhol azt hangoztatta, hogy a vevőjét megválaszthatja az ember, de a saját fiát nem. Egyszer aztán a fiatalok elvitték a közjegyzőhöz aláíratni a qzérződést. A közjegyzői hivatalban Ferecs János kényelembe helyezte magát, s miközben a közjegyző a szerződést olvasta, addig megvető mosollyal tömködte a pipáját. Rágyújtott és anélkül, hogy tisztában lenne a szerződés tartalmával, aláírta. Otthon a vacsoránál Ferecs János megkérdezte, hogy mikor fizetik ki a hátralevő összeget. Akkor aztán megtudta, hogy nincs több követelése, hiszen aláírta. Ferecs, János nem szólt semmit. Félre tolta a tányérját, köpött egyet, s bement a szobájába. Másnap visszaballagott a közjegyzőhöz. Az újra kiteregette elé a papírokat, melyekben valóban az állt, hogy Ferecs János az utolsó fillérig ki van elégítve, s nincs máshoz joga, mint, hogy élete' végéig használhat a házban egy szobát. — Ezen már változtatni nem lehet — erősítette meg a közjegyző. Viszont azt tanácsolta, hogy forduljon a bírósághoz. Ferecs János csak legyintett, s köszönés nélkül, szótlanul elhagyta a közjegyzői hivatalt. Ettől az időtől kezdve a faluban szavát se vette senki. Mintha megnémult volna. Tovább is eljárt reggelente a kocsmába, mégitta a féldecijét, egy literes üveget megtöltött borral Jkésőbb csak sörrel), haza ballagott, s másnap reggelig nem látták. A fia, mikor meghallotta az apja történetét, feleségével együtt meglátogatta. Ferecs János ahogy meglátta a fiát meg a menyét, feléjük köpött és hangosan kiabált: — Takarodjatok innen! Nem akarom, hogy a nyomorúságomon röhögjetek! Fia meg a menye hiába mondta, hogy őket a gyermeki szeretet hozta haza, hogy szeretnék, ha most velük menne. Ferecs János ezt nem tudta elhinni, és kituszkolta őket a szobából. —- Majd csak megleszek valahogy! Velem ne törődjetek! Pár hét múlva a levélhordó tálált rá a rosszultápláltságtól és az italtól legyehgülten a fűtetlen szobában. Így került Ferecs János a helyi nemzeti bizottság segítségével a nyugdíjas otthonba. Felépülése után hosszú ideig nem állt szóba senkivel. A többi öreg egyszerűen csak bolondnak tartotta. Egy vasárnap reggel Fer,ecs Jánosnak látogatója érkezett. Fia, Ferenc jött el. Mikor belépett az apja szobájába, köszönni sem tudott, csak hozzá szaladt, átölelte, s hosszú ideig egymás vállát átfogva zokogott mind a két ember. A fiú csak azt hajtogatta, hogy apám. Az apja pedig csak azt, hogy bocsáss meg fiam. Hiába volt a fia minden rábeszélése, többet nem ment vissza a falujába. Tálán a szégyen, vagy a képzeletben megrajzolt gúnyos mosolyok tartották vissza, vagy egyszerűen csak bűnhődni akart. Utolsó kívánsága szerint fia otthon temetette el. Halála egybeesett a nagy árvízzel. A vítr tői körülzárt faluba helikopter* rel, majd katonai motorcsónakkal vitték be. Szavát megtartotta: „Nem teszem be oda többé a lábam"I "Zárt legyek, mint a kibomlatlan levél..." HAJNAL ANNA: Parti város c. verseskötetéről A VBK kiadványaként jelent meg Hajnal Anna: Parti város című versesgyűjteménye. A kötetben a költőnő így fogalmazza meg lírai hitvallását: „Elmondhassam, hogy szeretnék lenni, amíg lehetek, gyakorolni azt, ami ésszel felérhetetlen, mint minden élő a nap alatt". A kötet füljegyzete sem ígér egetrengető sorokat, csak szerényen, mint ahogy a költőnőhöz illik, jellemzi Hajnal Anna verseit: „Új kötetében a tőle már sokféleképpen kapott természet- és lélekélményét találjuk új, tömörebb költői megmunkálásában. Most nézzük sorra az érdekesebb verseket! Költői dac, csendes szigorúság villog a Monológ című versében (5. oldal.) E vers lényege: természeti képekbe bújtatott szubjektum: „...zárt legyek, mint a kibomlatlan levél, (összesodort, szoros, akiben még nyújtózások is alszanak". Hajnal átérzi a világ baját, versei sikeres színtézisei az egyén és a társadalmi problémáknak. Versei lényeges részében a mitológiai motívumok az uralgok. Sajátos idő-dimenziót von maga köré a Külön időben, hogy elmondhassa: az ő külön ideje külön szörnyeket assžociál, de azt is tudomásunkra hozza, hogy az ő harca a boldogságért született meg. A harcos vállalásba gyolcs-tisztán vegyül a kívülrekedtség tudata is. De nem társadalmi vonatkozásban: ő belül van „külön". Nem tud azonosulni a rosszal. Az ő és a rossz időlényege párhuzamosan valósul meg. Minden pont szemben áll egymással. Stílusa szemléletes: szinte kitapintható, „található" képeket rajzol: „Ablakon belül a zöld karéjos csendformákat ölt". A pszichológiai síkon való mozgás sajátossá varázsolja a verseit. A dialektikus versgondolkodás Hajnal Annánál verstükör. A Türelem című versében (15. old.) szinte József Attiia-i tisztasággal ábrázolja a fejlődés ésszerű megvalósulását. A vers mondanivalójának a lényege: az eljövendő építi az egyszerit, melynek struktúrája „építés" közben is változik. A vers végkicsengése: társadalmi tisztulás. Ez az a fókusz, melybe meggyőződéssel és tudatosan összpontosítja verseinek hatósugarait. Az Elidegenedetthez-ben (17. old.) a. földhöz való hűségét je)eníti meg. Hajnal hűsége nem fellángolás; ott vibrál a vers minden szavában, az öröm őszintén kinyilatkoztatott rózsatüzeiben. Versei töretlen ívűek. Apró képkrístályok képezik a vers építőanyagát, amelyek acélosan, szinte rendeltetésszerűen állnak össze, vers-házzá, hogy a „helyiségeket" bútordarabként népesítse be a fogalmakból áradó tűz: az „idegen sirató". A féltés Hajnal Anna küldetése is. Az olvasó tudatában a félni ige képindukáló hatást nyer. Nála ez általános. S ez verseinek egyik erénye is. Több versének alapmotívuma a lélek síkjában gyökeredzik. (Lélek, Radar stb.) A tudat alatt felhalmozódott érzések meglepetésszerűen Jelentkeznek a költőnőnél, és éreztetik valós voltukat a képsorok érzelmi töltésében. Örök emberi problémák kapnak hangot a Valameddig című versében. A szójátékon alapuló versnek két váza van: 1. A tartalmi váz megszokottabb, de a szavak zenei hatásának a kiaknázása hangulati burkot képez a mondanivaló felületén. S éppen ez az, arai az olvasóban megmarad. Hajnal Anna az időmúlás — öregedés párhuzamosságában is fel tudja fedezni az értékeset: a „tovább kell haladni" szükségességét. A fizikai öregedés nála nem velejárója az érzelmi hanyatlásnak. Sőt verseinek frissessége és érzéki gazdagsága mélységesen emberivé varázsolja műveit. Az Almomban csend van c. versében gazdag jelzőbázissal közelíti meg a mondanivaló magvát. A pesszimizmus határait súroló versben a halál-érzés bonyolult egyenletét verszáró költői kérdéssel tisztázza: „S felszállni én már soha nem fogok, álmomban szélcsend van és süt a nap vadkömény, pipitér és mentaszag kis felhőiben harangvirágok legelnek s kolompszó üzen, számoljam talán hány csengő cseng a bárányok nyakán? , Verseinek őszinteségéhez nem fér kétség: Óh, szegénység, be nem szégyelltelek!" — vallja a Budapest című versében. E vers elkötelezettségének, forró hazaszeretetének a kinyilatkoztatása. Érzelmi ihletésű verseiben is megfigyelhetjük, hogy Hajnal jó megfigyelő. Néha azt hiszi az olvasó, hogy kemény szavakból összekomponált prózát olvas, amikor mindent puha lírai meglátás old fel. (Pl. Két nő az utcán, 48. old.) Az Üti pacsirta hangvétele rokonságot sejtet Ozsvald Árpád Szélkiáltó című versével. Azonban míg az Ozsvald-vers társadalmi érvényű is, az Oti pacsirtára a költőnő befelé fordulása, a téma szubjektivizálása a jellemző. Ez azonban mit sem von le a vers szépségéből. E versben a hangok funkciója nemcsak a szótest alkotása, hanem a szavak jelentését kisérő zeneiség is. Pl.: „Csapong a hang." (A zeneiséget a fent említett Ozsvald-vers sem nélkülözi.: Vadvizek hátán véglgver a zápor J". A várak c. hétrészes versben tisztán fogalmazódik meg a költőnő célja: „lenni! szeretnil" E két motívum nyomon követhető az egész köteten. A kötet legizmosabb verse a Tiszta tiszta tiszta című záróvers. Központi témája a halál. Hajnal Anna mély emberi átérzéssel ecseteli az emberi „lét" e pontjának hanhogy „akarom, hogy folytatva legyek". Minden versszerető olvasónak bizonyára sok örömet és érzelmi gazdagodást jelentenek a kötet versei, gulatait. A fájdalom mellett kinyilatkozik itt az is, SZITÁSI FERENC