Új Szó, 1970. december (23. évfolyam, 285-309. szám)

1970-12-12 / 295. szám, szombat

Semmi meglepő nem lenne abban, ha Gordon Lonsdale neve most ismét a nyugati polgári lapok hasábjain tűnt volna fel. Hiszen a burzsoá sajtó hosszú időn keresztül próbálta megfejteni Lonsdale titkát. Lonsdaleét, akit a korszak zseniális szovjet mesterkémének nevezett, s akinek nem kevesebbet tulajdonított, mint azt, hogy „brit haditengerészeti titkok megszerzését irányította". Lonsdale neve ezúttal azonban nem Londonban, hanem Moszkvában jelent meg. Pontosabban nem is Gordon Lonsdale-é, hanem Georgij Lonové. Azé az emberé, aki szovjet hírszerzőként élt és dolgozott, és hazájának tett felbecsülhetetlen szolgálatai után, angol börtönből szabadulva — hazatérhetett. Néhány napja jelentették be Moszkvaiján, hogy az egyik kiadó megjelen, teti Trojim Podolin dokumentumbeszélését Lonovról. De ezt megelőzően a Komszomolszkaja Pravda megkezdte a dokumentumok legérdekesebb részleteinek közlését. A sok találgatás ós mese utón előttünk áll Lonov-Lonsdale olyannak, amilyen valójában volt. Amit el kellett felejtenie A nagy vállalkozás tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor Georgij Lonov kanadai földre lépett. A kikötőből egy közeli presszóba vezetett az útja, ahol az újsághirdetéseket böngészte, lakást keresett. Azután Vancouver utcáit rótta. Oj feladatkörében először tette próbára megfigyelőképességét. Minden látott képet, emléket el kellett raktároznia magában. Az utcákat, a bárokat, a presszókat, a mozikat. Semmi sem kerülhette el figyelmét, hiszen ..szülővárosának" képeit kellett magába szívnia. Igen, Lonov ettő] fogva vancouveri. S hogy igazán azzá váljék, elsajátítja az akcentust, és követi az öltözködés helyi szeszélyeit. Oj élete nemcsak az emlékezőképességét teszi próbára. Felejteni is meg kell tanulnia. Nem tudom, Lonovnak mi volt nehezebb. Az olvasó a szovjet felderítő emlékeivel ismerkedve úgy érzi, a felejtés volt a nagyobb feladat. Mert felejteni kellett, hogy szereti a fekete kenyeret, a scsit, borscsot, a húsos derelyét. Hogy sze. reti a könyveket, a színházat, az operát. És felejtenie kellett, hogy látni akarja szeretteit. Feleségét. Kislányát. Lonov a kanadai átlagember világába lépett, s ez a világ idegen volt számára. Nem is erre készült. 1922-ben született a Szovjetunióban. Gyerelkkoráfó) tudott angolul, németül és franciául. Családjában becsülete volt a nyelvtanulásnak. Anyja is, apja is a tudománynak szentelte életét. Mindkettő professzor volt. Olyan légkört teremtettek maguk körül a családban, amelyben természetes volt Schillert és Shakespeare-t eredetiben olvasni. Lonovot éppen nyelvtudása vezette a háború alatt a felderítők közé. A feladat veszélyeit elég azzal jellemezni, hogy háromszáz társa közül a háború végére 17 maradt életben. A tanulás volt a mindene, a tudomány csúcsainak ostromlásáról álmodott, amikor egykori katonai főnöke maga mellé hívta — Londonba. Nem döntött rögtön. Hagyja itt a családját? A terveit? Moszkvát? És rendekezik-e egyáltalán azokkal a rendkívüli képességekkel, amelyeket az élet megkövetel egy hírszerzőtől? Döntött és most itt van Kanadában. A Lonov helyére lépő Lonsdale-t nem érdekelhette többé a politika, csak az üzlet- És Puskin helyett a cowboykönyvek. Hónapokig járta Kanada városait. Ismerkedett az ismeretlennel. A helyi szokásokkal. És dolgozott az agya. Mert néhány hónap alatt egy egész életet kellett reprodukálnia. Volt Ottawában. Élt halászok, vadászok, fakitermelők között. Megfordult diákok és munkások társaságában, üzletemberekkel tárgyalt, tudósokkal, papokkal. És egy szép napon rádöbbent, többé nem közömbös számára ez a nép, érzi örömeit, érzi bajait. A londoni egyetem Már csak a dokumentumok megszerzése volt hátra. Nem tartott so káig és kezében volt az útlevele, amely igazolta, hogy Gordon Lonsdale kanadai állampolgár 1924. augusztus 27-én, Ontario egyik bányásztelepülésén született. Lonov készen állt, hogy megalapozott kanadai élettörténettel és jövendő lakása számára eredeti kanadai ajándéktárgyakkal elinduljon valódi úticélja — London felé. 1955 elején képeslapot küldött egykori főnökének, Albertnak. A feltüntetett dátum azt jelentette, hogy az azt követő negyedik nap találkozhatnak. Erre a találkozásra 1955 márciusában került sor. Ekkor kezdődött az igazi agymunka. Lonovnak nevek és tények sokaságát kellett főnökétől megtanulnia. Párizsba is el kellett utaznia. A moszkvai központ egyik vezető munkatársa a Louvre-ban egy Leonardofestmény előtt várta. Ö vezette be az angol világba, ismertette meg NagyBritannia politikai helyzetével, az angol jellemmel, az összekötőkkel, mindazokkal, akikkel munkája közben érintkeznie kell. — Reméljük, megbirkózik a magára váró feladatokkal. Meg kell birkóznia. Hiszen az vár magára, hogy jelentős részt vállaljon tevékenységünk fő céljának elérésében, a termonukleáris háború elhárításában . . És még annyit: bármennyire is para dox, de tárgyilagosan mérlegelve, maga az angolok érdekében is dolgozni fog, mivel egy háború esetén ez az ország megszűnne létezni.. Álmában angolul beszélt A párizsi összekötő szavaival indult Londonija. Első feladata az volt, hogy felvétesse magát az egyetemre. A központ utasítása rávilágít arra, hogy miért: „Igyekezzen felvétetni magát az afrikai és kelet-ázsiai fa kultásra, amelyet értesülésünk sze rint az angol hadügyminisztérium segélyez• Nincs kizárva, hogy ezen a fakultáson az Intelligence Service és a katonai felderítés munkatársait készítik fel." Lonov felvetette magát az egyetemre, és ezzel megkezdődön az a munka, amely nem kis megrázkódtatást okozott az angol kémelhárításnak. Az eddig közzé tett dokumentumok nem részletezik Lonov tevékenységét. Az olvasmány érdekességét nem is az olyanfajta titkok felfedése biztosítja, amelyekkel a nyugati lapok manipuláltak. Mert a legizgalmasabb téma a felderítő belső világának feltárása. „Vannak pillanatok - általában a csendesebb időszakokban —, amikor a szülőföldtől való távollét többé majdnem elviselhetetlennek tűnik. Eljön a pillanat, amikor úgy erzed, kitartásod végéhez közeledik és rádión szeretnéd közölni a központtal: Nem bírom tovább!" Ilyenkor erőt ad a hónapok óta várt rádióüzenet: „Otthon minden rendben. A feleséged és a gyerekek csókolnak." Vagy, még ritkábban a néhány soros levél. A feleségnek sem volt könnyebb átvészelnie ezeket az éveket. Hiszen a mese, amelyet Lonov elutazásakor kitalált, az évek folyamán egyre kevésbé volt hihető. Egyik moszkvai útján engedélyt kapott a központtól, hogy beavassa feleségét a titokba. „— Biztosan régóta nem hiszed már, hogy én valóban N-ben dolgozom — kérdeztem a feleségemet azon az estén. — Eleinte, természetesen, hittem. Azután érthetetlennek tűnt, miért nem viszel magaddal bennünket. Legutóbbi hazaérkezésedkor pedig éjfél meghallottam, amint álmodban angol szavakat suttogsz, és megértettem, hogy valamilyen feladatot hajtasz végre. — Miért nem kérdeztél semmit? — Miért tettem volna? Úgysem mondhatod meg az igazat. — ... De ma engedélyt kaptam, hogy megmondjam neked — felderítő nagyok." Ritka pillanatok voltak, amikor láthatta családját. A feleségét, aki nyomorék gyerekek tanítását vállalta, hogy a rendkívüli feladat feleméssze energiáját és megkönnyítse a feledést. Lonov eközben Londonban arról al modott, hogy ha végleg hazamegy, be. járja éjjel Moszkvát. Igen, éjjel. „Hogy csend legyen. Es hogy senki se za varhassa meg új találkozásomat igazi életemmel." Miért tette? Tagadja, hogy az ember mindent megszokhat. Emberi magatartásának, életének hősiességét .csak az értheti meg, aki azt is megérti, mit jelent a férj számára, hogy távol van feleségétől, az apa számára, hogy nélküle nőnek fel gyermekei. Hogy Lonov nem kalandvágyból vállalta, amit vállalt. A kommunista meggyőződés, a hazaszeretet vezette. „Lehetetlen nem érezni mély erkölcsi elégedettségét, amikor felfogja az ember, hogy ha csak kis mértékben is, de munkájával hozzájárul a Szovjetunió és a többi szocialista ország biztonságú hoz." Áldozatvállalásának súlyát, helytállásának értékét ellenségei ls elismerik. Hiszen Georgij Lonov — Gor don Lonsdale — nem kis mértékben járult hozzá, hogy békében élhessen Európa s a világ. BARABÁS PÉTER Egy szovjet hírszerző visszaemlékezései ZBYCH ANDRZEJ: KLOSS SZÁZADOS KALANDOS TÖRTÉNETE 25. A régi kórházat azonnal megtalálta. Ha bárki is nyomon követte, aligha lehetett feltűnő számára ez az utcában és lépcsőházban otthonosan mozgó nő. Amikor megnyomta a csengőt, ismét rátört a nyugtalanság: és ha ez a nö ártatlan? Helena megállt az ajtóban. Szemei duzzadtak voltak a sírástól. Amikor meglátta Lizát, két lépést hátrált az előszobában, tekintetét le nem vette Liza zsebéről, amelyben a lány keze, abban pedig a fegyver lapult. Liza egyetlen mozdulattal kioldotta a biztositót: — Artúr megbízásából — mondta a lány, s érezte, hogy szíve a torkában dobog. Közben kikapta a fegyvert és Helenára fogta. De nem tudta meghúzni a ravaszt. Nem volt hozzá erefe. — I.öjj! — mondta Helena. — Lőjj, ne tétovázz! Kövessetek el még egy gyilkosságot! Liza keze lehanyatlott. Beszédelgett a lakásba. — Meg tudtalak volna előzni! — kiáltotta hisztérikusan Helena és tenyerére köpte a méregfiolát. — Egész nap a számban volt, mert tudtam, hogy az úruló tovább szövi mocskos terveit. De úgy döntöttem, hogy nem könnyítem meg a munkádat. Döbbenten álltak egymással szemben. Liza nem értette, hogy miért nem tépte már ki a kezéből a fegyvert az asszony. — Miért árultál el minket? — kérdezte. — Gyanúsítasz? — Helena a hátát u falnak vetette, s szemében haragos fény lobbant. — Hát figyelj ide, mielőtt mégis elszánod magad a gyilkosságra. Nem Igaz, hogy Horsttól visszavonták a parancsot. Horst rettegett végrehajtani az ítéletet, mert tiszta munkához szokott a mozgalomban. De Lipke utasította. Pontosan úgy, ahogy most téged. — Horst időben megkaphatta a parancs visszavonását! — mondta szárazon Liza. — Igen? Es ezt honnan tudod? Ugyanis Lipke összekötője én vagyok! A központ minden üzenetet raftam keresztül küld Lipkének. A legutolsó parancsot Lipke még az előtt kapta, hogy Horsttal beszélt. A parancs ellenére adta ki az utasítást a lelövésre. Lipke áruló... Liza hallgatott. Ha ez igaz, ha Artúr áruló... Ha igaz, akkor még hajnal előtt valamennyien ott ülnek Poller előszobájában, s a csoport végleg elbukott. — Lőjj hát! Ha nem hiszel nekem, akker lőjj és tűnj el. Lipke holnap úgyis téged lövet le. Liza gondterhelten csapta vissza a fegyver biztosítófát. Valamit mondani akart, de ebben a pillanatban gépkocsik fékei csikordultak a ház előtt. Liza az ablakhoz ugrott. Nem tévedett: odalent a Gestapo megszokott rohamosztagai rendezték soraikat. —- Elkéstél Liza — mondta Helena, aki ekkor már szorosan a lány mellett állt és döbbenten nézett az utcára. — Elkéstél. A házat körülzárták. Lipke egy csapásra két legyet akart ütni. Te meggyilkoltál volna engem, ő téged nyíratott volna ki. De siess. A padláson át elmenekülhetsz. Öt háztömbön át van vészkijárat. A tűzfalakon, a kék foltoknál kell megnyomni a téglát, s kibillennek a csapóajtók. Zárd gyorsan be magad mögött és reteszeld el. Nem tudnak követni. — Es veled mi lesz? — kérdezte Liza, szembefordulva Helenával. Az aszszony azonban már élettelenül csúszott le a padlóra. A cián megtette a hatását. A padlásablakon át látta az egész ut cát. Tehát Artúr az áruló? Rettenetes volt eljutnia eddig a felfedezésig. Ugyanis ez azt jelenti, hogy Poller hónapok óta mindent tud róla. Csak a megfelelő pillanatot várta, hogy lecsapjon. Igen, — mondta magában —, azért bízta tehát az utóbbi hónapokban Poller a legjelentéktelenebb ügyeket rá. Kikapcsolta a bizalmasokból, hogy leszűkítse a lehetőség határait. Artúr ... Artúr, megfizet ezért — határozta el és menekült a Helena által kijelölt útvonalon. Amint ismét az utcán volt, az irányt a templom felé vette. Ö, csakis az orgonista rendelkezik még összeköttetéssel a központhoz. Az órájára nézett. Már csak másfél órája volt Kloss érkezéséig. Egy villanásnyi időre még eszébe jutott, hogy az este kilenc órai randevúról tud Artúr és Poller is, de nem sokat törődött most ezzel. Legfeljebb magával visz egy friccet. Az orgonista már útra készen állt. Rudi fogta a kezét, már húzta volna, de a vak ember ufjai még egyszer végigfutottak az orgona billentyűin. Búcsúzásképpen. — Biztosan megjött a kocsi, nagyapa — mondta Rudi. — Jó, megyünk máris. Elindultak. Néhány lépést tettek mindössze, amikor kivágódott a kórus ajtaja. Liza lépett, pontosabban — rohant be a karzatra. — Liza! — kiáltott fel örömmel a fiú, s a lány megsimította a haját, megcsókolta, majd megkérte, hogy hagyja most őket magukra. Vigyázzon a lépcsőn, nehogy valaki beléphessen. — Megmondtam, hogy nem szabad idejönnöd — mondta az orgonista, de a lány arcát simogató kezei mást mondtak. — Tudom. Az illegalitás nagy körültekintést követel — mondta idegesen a lány mi óvatoskodunk, miközben nap mint nap az ellenség ügynökének adjuk át jelentéseinket, és jogadunk el tőle utasításokat. — Miről beszélsz, Liza? — döbbent meg az orgonista. Á lány gyorsan, de a lehető legnagyobb részletességgel elmondott mindent. Önmagáról, Helenáról, Horstról, Artúrról és a gestapós Pollerről. Helena halálával és az ő szökésével fejezte be. Az orgonista levette a szemüvegét, de a lány rezzenésére azonnal visszatette. Tudta, hogy iszonyatos látvány szemüveg nélkül. — Igen. Igen. Pontosan így volt — mondta. Gondolatban szinte másodpercekre visszamérte az időt, hogy igazolni tudja: volt-e ideje Artúrnak visszavonni a parancsot, vagy nem. Kisvártatva folytatta: — Igaza volt annak az embernek — gondolkodott hangosan. — Ha Horst lett volna az áruló, akkor már valamennyiüket lefogták volna. — Kinek volt igaza? — kérdezte Liza. , — Annak az embernek, akit már soha többé nem jogok látni. Egy ember a központból. — Rögtön értesítsd a központot — mondta a lány. — Legalább ők tudják meg, hogy miként hullott szét a csoport. Ök, akik még megbosszulhatják. — Nincs már összeköttetésem. Ö viszszavonta. Az idegen minden szálat eltépett, mert rájött, hogy Artúr az áruló. Liza nem értette az Idegenről szóló mondatokat, de az orgonista nem tudott most többet mondani, csak keserűen felsóhajtott: — Ö, ezek a szemek. Ha látnék, még hajnal előtt megkeresném Artúrt. De most nincs már hátra, mint követni a parancsot és elutazni. Liza — fogta meg a lány kezét — utazz te is velünk. A központ majd megkeres. Papírjaidat elintézzük. — Nem, nem utazom. Ti csak menjetek. Nekem még van érvényes parancsom. — A központ megkeres — mondta az orgonista. — Gyere velünk. — Nem, nem tudok megszökni. Nem lehet tudni, hogy Artúr kiket adna még fel Pollernek, csakhogy mentse a safát bőrét. Azt hiszem, ma is olyan valaki jön hozzám, akit Artúr az áldozatok listájára szánt ... (Folytatjuk) 1971) XII. 1