Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-08 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

Uitz Béla: Előre, vörös katonák E

gy faluból jöttek, valahonnan az erdély határról, de huncutak is voltak, mint a székelyek- Mindig vidámak voltak, mindig jókedvűek, s a sorban mindig egymás mellett állottak, s egy nevük lett a végén, az egész ezred ismerte a hírüket, az egyik legény. Kis Samu volt, a másik Samu Jóska, de a kettő együtt Samu Jóska volt, — Testvér — mondta Kis Samu —, éhes kezdek lenni. Már akkor két nap óta nem ettek. Nem volt a világon semmijük. Előre küldték őket a drótakadályokhoz, mögöttük nagy tisztás volt, s azon csak éjjel tudott egynéhány katona keresztül lopózni, azok is inkább töltényeket hoztak neki, mint ennivalót. — Mit együnk testvér? — mondta Samu Jóska. — Mi van? — Vizem van. — Nekem meg sóm. — Hisz az nagyszerű, főzzünk levest. — De miből? — Fűből. — Jó lesz az? — Jó hót. — Megájj, az nemjó lesz. Paréjlevest főzök, az jobb lesz. — De nincs paréj. — Szedünk. Ebbe a nagy mezőbe csak lesz valahol. Idesanyám otthon csak kimegy, mingyán hoz egy főzetre valót. — A nagyon jó lesz akkor. Még nevettek is rajta. De bizony hiába csúszkálták végig a letaposott rétet, nem leltek olyan paréjt, amit meg meVtek volna főzni. — No testvér, én kimegyek a drótok elibe, ott még nem járt senki, ott a szép a fű, abba csak lelünk . . . — Én is kimegyek. — Nem jössz, mert ha egyik ott marad, a másik mán csak ne maradjon egy kis paréj miatt! — Hát tudod mit, akkor én megyek ki. — Persze, le akarod előlem legelni a mezőt. Ismerlek. Evvel Kis Samu már ki is bújt a szögesdrótok alatt. Lassan csúszott előre, mint egy vastag vakondok. Minden fűszált megérzett, megszagolt, minden laput megízlelt, de csak nem talált olyat, amilyent az édesanyja szokott otthon szedni, gyenge, édes leveleket; de messze is van ciz édesanya meg az édes szülőföld. Ö csak mászott, egyre mászott előbbre, olyan jólesett lassan tovább csúszni a zöld fűben, puhán és csendesen, kapargálva s a fejét bele-belefektetve a magas, kaszálni való perjébe. Az oroszok hadállása nem volt bizony messze. Valami száz méterre volt itt csak az orosz lövészárok, de közben sűrű bokrok voltak, s olyan magas fű, hogy még ha feltérdelt, akkor sem látszott ki belőle semmi. Kis Samu csak ment, ment előre. Nem tudta, miért megy, hova megy, úgy csúszott, mint a csiga, a szemét is alig nyitotta ki, s olig látszott, hogy előre halad, csak ő maga látta, ahogy az egyenesen álló vékony fűszálak lehajoltak a teste alatt. Egyszer csak valami furcso nesz ütötte meg a fülét. Az első pillanatban rémülten hallgatott, azután elkezdett nevetni, halkan, hogy hangja ne legyen. Horkolást hallott. Most mit csináljon? Ki alhat ilyen nyugodtan a nagy kerek ég alatt? Ha a szemét felvetette, csak a mélységes kék eget látta. Keletről fehér fellegek úsztak rajta. Istenem, hogy tud aludni az ember ebben a nagy iciegenben, ellenség közt... A test megMóricz Zsigmond: amu követeli a maga pihenését. Hogy megy otthon aludni az ember, mikor vége a napi munkának, hogy belefekszik a jó, puha szénába a szénatartóba, s reggelig azt sem tudja, mi az élet . . csak éjfélkor, ha a lovak prüszkölni kezdenek, akkor érez fel, hogy szinte félálomban eleget tegyen a kötelességének: új szénát vessen a ló elé... S hogy meg lehet szokni mindent. Most is majd leragad a szeme, de nem tudna elaludni azért. . . Pedig mintha abból a csendesen! édesdeden alvó emberből valami álomsugarak terjednének, amelyek ró is ragadnak, az ő pilláit is édes mézzel kenik, a homlokában bódulást érez már s csaknem lebókol egy puha vakondtúráson, hogy elfeledkezzék mindenről, erről a világról, bajról, fáradságról, zsibbasztó éhségről, s átadja magát a legdrágább álomnak . . . De hirtelen a másik jut eszébe, Samu Jóska, cimborája, aki odahaza e drótkerítés megett várja az édeslapu leveleket, amiből levest lehet főzni. Hirtelen minden álom kimegy a szeméből . . . Hát az ő élete, az bizony nem sokat számít, meghaltak már mások is, ezren is meg tízezren, meg a világ teremtése óta hányan, s ezután is meghal mindenki eccer... De Samu Jóska vórjo oz édeslapu levelet ... Felcsigázza még egyszer magában - rf»t> i •:• -V-.-AWÍ • ''.' .'.'•,'. . i-.,-minden életerejét, s megy előre, tovább, lassan, mint a gyík. S egyszerre csak előtte az orosz katona. Ott fekszik a fűben, zöldes ruhájában elterülve a sapka félig lefittyent a fejéről, hosszú szőkésbarna haj csapzott izzadt, meleg homlokára. A szája kicsit nyitva s az arca szelíden, békésen, mintegy gyermeké, ott hever egy zsombékon. A fegyver kiesett a kezéből, a kenyérzsákja ott van mellette, úgy alszik, mint édesanyja ölében a csecsemő, aki annyira boldogan és olyan bizalommal hagyja el magát. Nem bánja, ha akármi történik is vele, agyon lehet ütni, agyon lehet csókolni, mire felébred . . . Hát ez az orosz mire bizta magát? ... A szent Föld lebegett alatta, szinte a föld meleg lüktetését lehetett látni együtt az orosz vitéz csöndes lélegzésével. Kis Sarjiunak megcsillant a szeme. Éles lelt a pillantása, leste, mérte, milyen mélyen alszik a muszka. Aztán kinyújtotta a kezét, kezében az éles, hegyes, marokra fogott szurnyot . . . Mikor már csak egy centiméterre volt az orosz testétől, kigombolt, szőrös, piros bőrű pihegő mellétől, megállott. . . A kemény vas, a könyörtelen gyilok, mintha magától állott volna meg, mintha tétovázna, megremegve, valami szép és igaz gondolat hatása alatt. Aztán visszahúzódik s a másik kezébe kerül. Kis Samu pedig fogta puszta kézzel a hosszú orosz puskát s kiemelte a fűből . . . Milyen engedelmes állat a fegyver, a gép, ha nincs összekapcsolva vele ai élő emberi lélek. Már ott volt az orosz halál a magyar marokban ... S most újra kinyílt, kinyúlt a magyar kéz: felvette a barna kenyérzsákot . . . Egyéb nem kellett neki. Még egyszer végigfutotta a pirosan s. alvó nagy embert. Nem volt már fiatal ember, hosszas, ritka, szőkebarna szakáll ütközött ki az arcan, a vonásai fáiadtak valtak, mint az élet harcában megőrlődött családapáké, pedig legény volt még. - Aludj testvér — mondta Kis Samu magában; azzal a nyakába vette a puskát, a tarisznyát s elkezdett visszafelé csúszni. Egy horkantást halott, ettől megijedt, Ecrzasztón megijedt: felébredt a szerencsétlen, akkor meg kell ölni. Várt nesztelenül, mint a rozsbogár, amely a legkisebb neszre halottnak teteti magát, s csak hosszú perc múlva indul újra útnak ... így indult ő is útnak, vissza a csapásán ... Hogy meg lehet ismerni a hóban a nyúl csapását, a páros kettős nyulakét, két kicsi elől, két öreg nyom hátul. Vagy a rókáét, ahogy egyenletesen ügetett s hosszú farka utána söpört a'puha havon... Az ember útja még súlyosabb, az élő füvet úgy széttöri, árkot ás, vés, a füves réten. Mikor bebújt a drót alatt, Samu Jóskát ott találta a poszton, ült, ült és aludt. Aludt, mint a muszka, s nem ébledt fel. Az alvásért nagy büntetés jár: veszszőzés, kikötés, vagy veszély esetén főbelövés ... és hogy aludt ez is .. . Nem bírta szegény kivárni az édes füveket. - No, hé, no... — rázta meg a cimbora. - Hékás ... Alig tudott lelket verni. - Itt az ennivaló! Samu Jóska nagyra meresztett álmos ' szemmel nézte a kenyértarisznyát, amely dagadt volt. Ránézett a cimborájára, megcsóválta a fejét. Megértette. Hanem volt valami, valami furcsaság a tarisznyában, amitől mindkettőjüknek kerekre nyílt a szeme. Egy kis fura alkotmány: egy kis bababölcső. Samu Jóska vette a kezébe. A tenyerébe vette, nézte. Egész rendes kis takaros bölcső. Bicskával faragva, olyan kicsi, ringó bölcső. Hallgattak, néztek. A nap melegen sütött le az égről, kábultak voltak az árnyéktalanságon, csöppek gyöngyöztek le rajtuk, s úgy o szemük táján összecseppentek, lebigygyentek ... A Samu Jóska könnye a kis bölcső közepére esett. - Hun szedted, ezt, testvér? - Ott alszik egy árva magóban mondta Kis Samu. Samu Jóska megcsóválta a fejét. Hallgattak. Azt akarta mondani: jó lesz az én Bözsi leányomnak!... De nem mondta ki. Csak hallgatott. A másik is azt akarta mondani: vidd haza a te Bözsi leányodnak ... s ez se mondta ki. Törtek a kenyérből, s lassan edegéltek. Falatonként morzsolgatták szét az istenadta kenyeret... Egyszer azt mondja Samu Jósko: - Testvér. - Mi kell, testvér? - Hun alszik az az árva? - Hát arra le. Azzal tovább eltek. Eccer Kis Samu szólalt meg: - Ejnye, ejnye, ha tudtam vóna ... S megint tovább ettek. Megint Samu Jóska szólt egyet: - Én is tudnék ilyet csinálni az én Bózsimnek. S műértő szemmel nézegette, tanulta a bölcsőké formáját. Aztán Kis Samu mondta: - Alkalmatos, de nem boszorkány. Samu Jóska azt mondta ró: - Nem. Kis Samu megint ezt: - Add csak ide, testvér,,, - Én? ,.. Nem én ... - Hásze, jóember, ném akarom megenni. - Nem, tudom mit akar kend, de én vissza akarom vinni. - Hogy vinné, kend, mikor én hoztam? - De én találtam ki, hogy .,. Nekem von gyermekem, én tudom, mié!... Nem szólt tovább, csak megindult vissza a másik csapásán. Félt, hogy nem tud szólni a torka szorulásától. - No, tegyen legalább bele kend valamit, csak nem yisz üres bölcsőt - szólt gorombán Kis Samu, s egy darabot tört le a kenyeréből... - Ki tudja, az a muszka is mikor kap újra. A muszka ébren volt, ott ült a fűben, lecsüggesztette a fejét, már nem tudta, mi történt vele. Csak akkor riadt fel, mikor emberi arc bukkant fel előtte. Samu Jóska intett egyet neki, aztán odanyújtotta fél tenyerében a bölcsőt. A muszka csak nézett vérveres szemmel, elbámulva. - No, vegye csak el kend - szólott barátsággal Samu Jóska -, nem dinament van benne, haszen ismerheti, mi o! Az az orosz elvette. A két apa egymásra nézett, aztán gyorsan elfordult. Mindenik szégyellte a harcmezőn a férfiszemben a könnyet.,. 1917.