Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-01 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó

sgyát és a fa a hajszálgyökereken keresztül ebből él. — A nagy termés titka: a vágás. Elvágjuk az ág csúcsát, ezzel megszűnt a növekedés és kifejlődnek a következő évi térmőrügyek. A ritkításkor pedig annyi termést hagyunk rajta, amennyivel a fa velebír. Hogy milyen fajtákat termeszt? A legújabb Stargrimson mellett a Starking és a Red Delicious, valamint a Goldeu Delicious, Golden Spúr és a jonathán egyaránt megtalálhatók. — Az eltarthatóságát az határozza meg, hogy érett állapotban szedjük le. F agy károkra nem is emlékszem, mert a talajmenti fagyot, hogy ne jusson fel a fára, öntözéssel meg tudjuk akadályozni. Már most kezdjük az öntözést a fa koronája szélességében. A víz a talajmenti fagyot megakadályozza, s mínusz 3—5 fokig segít. A telepítés szempontjából a'legfontosabbnak a vadalanyok és az EMalanyok telepítését tartja. Almáskertjében vadalany és EM-alany váltja egymást. Pista bácsi szerint a vadalanyba oltott nemesfajta száz évig is elél. S bár sejtem azt, hogy a szakmabeli esetleg vitába szállna a fenti megállapításokkal, mondván a gyümölcsészet mai — nagyüzemesített — gyakorlata nemegyszer más utakon jár, meggyőződésem azonban, hogy az ilyenfajta ellenvetés aligha vonhatja kétségbe Pista bácsi igazát. Azokat az eredményeket, melyeket kísérletezése, hatvanéves tapasztalata alapján elért, s ami a szakemberek előtt is tiszteletet és megbecsülést ébreszt. '— Ahol nem táplálják kellőképpen a fákat, ott nincs erő, de termőrügy sem — mondja ellentmondást nem tűrően. S ahogy már most a következő évi termőrügyeknek örül, s ahogy magyarázza „művészete" titkát, lassan megértem azt is, miért fáj neki, ha valahol a fák alját füvesnek, gazosnak látja, vagy ha zápor után megcserepesedik. meghasadozik a föld. Neki fáj ez elsősorban, a szakembernek, aki évtizedek óta szinte összenőtt a fáival. „Mélységben is haladni az ország földjében lefelé — írja egyhelyütt Veres Péter —, mélységben is meghódítani az ország földjét, ezt jelenti a gyümölcs- és szőlőtermelés". önként vállalta ő is a természettel, a láthatóval és a kiszámíthatóval vívott örök harcot. A meghódítható kincset keresi ő is immár hat évtizede. Olyan kitartással és lelkesedéssel, hogy ezt szinte tanítani lehetne. S nagy megnyugvás számára, hogy ebben a küzdelemben még sosem maradt alul /

F. Z.) — Mikor idejöttem, nem tetszett nekem ez a hely. Csúnya, rossz volt a lakás, és vissza akartam menni a régi helyemre ... De nem engedtek. Aztán jött a háború. Utána megint ide jöttem vissza, s azóta ittvesztem. Egyedül él, felesége harminc éve ' halt meg. Már évtizedek óta egy süketnéma a munkatársa, aki pásztorgyerekként került hozzá. — A szülei elhaltak és így nálam j maradt — mondja Pista bácsi — de ; senki sem tudná elszakítani tőlem ... ' Ketten teszünk ki egy embert... Arra a kérdésre, vajon nem terhes-e az egyedüllét, magabiztos a válasz: m N

evével évekkel ezelőtt találkoztam először, amikor az egyik járási pártkonferencián a tízórai mellé tálalt mosolygós almákat úgy „mutatták be", mint Pista bácsi almáit. Abban az időszakban volt ez, amikor a csallóközi szövetkezetek még csak barátkoztak a gyümölcskertek létesítésének gondolatával s a téli piacon még amolyan „hiánycikk" volt ez. Pista bácsit akkor még nem ismertem. S hogy mégsem amolyan „bogaras" öregembernek könyveltem el, aki nyugdíjas éveit többek között almatermesztéssel is tölti, abban elsősorban azok a vélemények akadályoztak, melyek a legnagyobb elismerés hangján és a jó szakembernek kijáró tisztelettel beszéltek az „öregről". Azóta személyesen is meggyőződhettem arról: Pista bácsi szerelmese a gyiimölcskertészetnek. S ezek között is elsősorban az álmatermesztésnek. Élvezet hallgatni 88 évének bölcsességét s a paraszti észjárásának azt a humorral, finom szellemességgel átszőtt józanságát, mely beszédéből árad. Még a tavasszal invitált almáskertje őszi látogatására. A terméskilátásokról faggatva már akkor magabiztosan kijelentette: nálunk soha nincs rossz termés. S talán ha az idei esztendő nem is tipikus az állítás bizonyítására, egy azonban tény marad, emlékezetes marad ez az almáskert, gondozottságával, terméstől rogyadozó ágaival... S ahogy meséli Pista bácsi az igazi giimölcsöskert titkait, kiderül, nincs is ebben semmi csoda. Annál inkább gond, lelkes munka s az ebből csendülő igazság: egyformán kell ismerni és szeretni, sőt becsülni is emberi munkát és fákat egyaránt. Arra a kérdésre, mióta foglalkozik almatermesztéssel, spártai rövidségű a válasz: több mint hatvan éve. Nagy István eredetileg erdész volt, de úgy egyezett meg a birtokosokkal, hogy munkaidő után foglalkozhat a kertjével is. Először Zámocký grófnál kezdte pályafutását, majd 1914 óta a Csallóközben, Eperjesen folytatta. Egy ismerős főerdész ajánlotta neki annak idején ezt a magányos helyet, a gróf Pálffyaknál. — A fának az ültetését úgy kell felfognunk, mint a gyerek nevelését. A közmondás azt tartja, a gyerek nevelése kihat az ember korára. így van ez a fánál is. Ennek a csöppség fának — a súlya alig nyom 50 dkg-ot — egy köbméteres gödröt ásunk. A földet kicseréljük, a gödör alját megássuk és aztán betrágyázzuk. Utána körülbelül 10 hl vizet engedünk a gödör be. A gödör nem feneketlen, a víz ott marad. Csak ezután ültetjük be a fát, s egy évig nincs gondunk az öntözésre, mert a nedvességet megtalálja. Olyan ez, mintha a bankban betennénk 10 000 koronát és részletenként, szükség szerint kivennénk. így szedi fel szükség szerint a gyökérzet is a vizet. S ez azért kell, mert nálunk csak 200—300 mm csapadék van és 1200-ra lenne szükségűnk. A többit te hát pótolnunk kell. — Ennek az is az előnye, hogy a föld nem lesz cserepes, hanem mindig porhanyós a fa körül... Amikor termő a fa, akkor csurgóba öntözünk. Csurgónak nevezzük azt, ahol a koro nának a széle van. Kiásunk egy ásónyom mélyet és egy széleset. Ezt be trágyázzuk, aztán beöntjiik — eliszik kb. 1 hl vizet — s az kilúgozza a tráPista bácsi az almáival NEM. Mindent tudnak és mindent megtanultak. „A munkával annyira el vagyunk foglalva, hogy nem érünk rá affelől gondolkozni". — A főzést magunk végezzük. Sok konzervet fogyasztunk. Minden évben vágunk egy vagy két disznót. Azt lesütjük, s az egész évben kitart... Sok tejet iszunk, szeszesitalt viszont egyáltalán. Ahogy Pestről Budára megyünk — ahogy Pista bácsi nevezi — hisz a KisDuna balpartján laknak, s csónakkal közlekednek a jobbparti almáskert között, itt is, ott is a házőrző kutyák vad csaholása fogad. A szakmai ismeretek zuhataga árad beszédéből, s csak úgy mellesleg mondja, különböző járások, körzetek gyümölcsészei csoportosan gyakran felkeresik őt. Órákon át faggatják ntí az eredményei titka. A legutóbb az egyik csoportból többen azt kérték, engedje meg nekik, hogy legalább 10 percig nézhessék a faiskola egyéves csemetéit, amelyen n^ár az idén 6—8 gyönyörű alma termett. S hogy mi e.z a titok, azt. hadd mondja el Pista bácsi. A KOKÁRDÁS FIATALOKRÓL Minden ősszel ismétlődő kép: imbolygó fiatalok nemzetiszínű kokárdával és térdig érő szalaggal, énekszóval járják az utcákat, be-betérve az útjukba eső kocsmákba. így adják tudtul mindenkinek, hogy besorozták őket és ezzel már a jelnőttek sorába léptek... A kokárda és a szesz már hosszú idők óta a sorozás velejárója. A tizenhét-tizennyolc éves fiatalok talán először ismerkednek a szesz kábító hatásával, szinte szertartásszerűen isszák le magukat és ilyen állapotban tüntetően vonulnak végig az utcán. Nem szándékom az elmarasztalás. Hisz az emberek az életükben jelentős, emlékezetes eseményeket meg szokták ünnepelni. S ki vonná kétségbe, hogy a sorozás, majd az ezt követő bevonulás valóban ilyen esemény? A fiatalok — talán most először — kiszakadnak eddigi családi környezetükből, a maguk útjára lépnek, ahol nincs mögöttük az édesanya, az édesapa, akik bármely pillanatban nyújthatnák segítő kezüket, ha arra éppen rászorulnak. A sorozás, a bevonulás egy kicsit búcsú is a családi fészektől s ettől a pillanattól az önállóságból fakadó nagy felelősség nehezedik az eddig sokszor gondtalan fiatalok vállára. Ezt a terhet azután már maguknak kell viselniök, szülői és családi segítség nélkül. Ha jól átgondoljuk, el kell ismernünk, hogy nagyon komoly változás ez a felnőtté serdülő fiatalok életében. A „kiszolgált katona" fogalma — legalábbis falvainkon — mindig a felnőtt korba lépés határkövét jelentette. S nem is véletlenül... Kár lenne tagadni, hogy a búcsú mindig szomorú. Az egyenruha egyben véget vet a soha vissza nem térő, gondtalan éveknek, amikor a fiatalokról még jobbára mások gondoskodtak, mások viselték a felelősséget sok mindenért. Így hát öröm is, bánat is oldódik a regruták szeszgőzös hangulatában ... Ezt a hangulatot már otthon magukba szívják. Nem egy édesanyának csordulnak ki a könnyei, amikor fia sorozásra indul. Ez a búcsú a szülő számára is fájdalmas kissé, hisz a fiú, a nemrég még kézen fogva vezetett gyermek — fancsika és Péterke egyszeriben Jánossá és Péterré „érik". Ki repül a családi fészekből, ahol megüresedik egy hely. Egyelőre még csak két évre ... Két év! Hányszor hangzik el a kérdés, mire is jó ez a két év. Micsoda veszteség a fiatalok számára. Kiesnek munkakörnyezetükből, a gyakorlatból. Mi tagadás, a két év ilyen vonatkozásban valóban veszteség. Dehát országok, társadalmi rendszerek közötti viszony, politikai és társadalmi vívmányaink védelme még mindig szükségessé teszi, hogy köztársaságunk felkészülfön a tőkés világ ellenséges, dolgozóink érdekeit veszélyeztető kísérleteinek, törekvéseinek visszaverésére, meghiúsítására. Amíg az emberiség régi álma: a teljes és általános leszerelés nem valósul meg, a hadse reg fontos politikai és társadalmi szerepet tölt be. Ilyen értelmezésben viszont már a kétéves katonai szolgálat nem tűnik veszteségnek. Hisz szocialista társadalmunk biztonsága egész népünk érdeke. A fiatal nemzedékre ez hatványozottan érvényes. A jövő, a távlatok, a nagy tervek megvalósításának lehetősége kap így biztos, szilárd alapot. Tehát a bevonuló fiatalok a társadalom számára hoznak áldozatot? Igen. De ennek a társadalomnak ők is tagfai. Egyéni érdekük is e társadalom biztonsága, mert álmaik, elképzeléseik pont e társadalom keretében válnak valósággá. Tehát a társadalom védelme az ő legsajátabb érdekük is. Túlzás lenne azt állítani, hogy a kétéves katonai szolgálat csak veszteség az ember szűken értelmezett magánéletében. A legékesebben tanúsítja ezt egy ismerősöm esete, aki az elmúlt napokban katonai parancsnokságokon és katonai orvosoknál keresett kapcsolatot. Nem, nem azért, hogy sorozásra menő fiát kimentse a katonai szolgálat alól. Bármennyire furcsa, azt akarta elérni, hogy a fiát besorozzák katonának... Lehet, hogy hihetetlennek tűnik. Pedig így igaz. A fiú hat dioptriás szemüveget visel és már így is kisebbségi érzésekkel küzd társaival szemben. Számára a katonaság azt jelentené, hogy egyenértékű társaival. Nagyon elkeseredne, ha nem soroznák be. Ezzel kisebbségi érzete csak erősödne és ki tudja, nem hagyna-e további nyomot életében. A be nem sorozott legények — szintén jobbára falvainkban — valaha nem is számítottak teljes értékű embereknek. E bélyeget sokszor egész éle tűkön át viselték és előnytelen helyzetben voltak társaikkal szemben az élettárs megválasztásakor is. A sorozás ma is bizonyos mérce. Mérce, amely adva van. A fiatal egészségi állapotától, fizikai rátermettségétől függ. Nem nehéz elképzelni, hogy valóban kissé szerencsétlenek azok, akik ezt a mércét nem ütik meg. Tapasztalatok bizonyítják, hogy a katonai szol gálát nem csupán kétévi kiesés a polgári életből, hanem formáló erő is a fiatalok jellembeli tulajdonságainak alakulásában. Általános jelenség, hogy szocialista társadalmunk a munkanélküliség, a nyomor eltávolításával általános jólétet teremtett. Ennek egyik törvényszerű velejárója a kényelme sebb élet, amit a tudomány és a technika egyre hozzáférhetőbb vívmányai csak fokoznak. Egy tiszt elbeszéléséből tudom, hogy az újoncok egy része nagyon nehezen idomul a katonaélet keményebb, sokszor nyersebb feltételeihez. A mai fiatalok a szülői háznál nem szoknak hozzá a nehézségekhez és nem kényszerülnek azok leküzdésére. Nem egy esetet tartanak számon, amikor a városból, központi fűtéses lakásból kikerült fiatal nem tud a kályhába begyújtani... A katonai szolgálat a fiatalokat hozzászoktatja a nehézségek leküzdéséhez. Edzi akaraterejüket, szívósságukat. Ezáltal olyan tulajdonságokkal gazdagodnak, amelyeknek a polgári környezetben — munkahelyükön és magánéletükben is nagy hasznát veszik. Könnyező édesanyák, kokárdás fiatalok, az élet igazolja, hogy „az a két év" is jó valamire és nem teljesen vész kárba ...