Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)
1970-11-29 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó
T örténelmet írt és csinált — így jellemzik az ismertetések Charles de Gaulle, a nagy francia közelmúltban megjelent emlékiratait. Köny- , ve átütő sikerét m^g megélhette, a készülő második kötet áthuzigált, javított nagy gonddal csiszolt kézirat lapjai azonban ma már árvák a Colombo/ „toronyban", nincs, aki befejezze. Néhány nappal 80. születésnapja elölt hullott ki az emlékiratait író tábornok kezéből a toll, hogy „A reménység emlékiratai" — így nevezte őket — örökre torzó maradjon- A második világháború történelmi négyese közül utolsónak távozott. Rooseveltet, Sztálint és Churchillt követte. Azóta a méltatások százai jelentek meg róla, melyeknek mindegyike elismerte: ellentmondásoktól terhes személyisége, konokságával s parancsoló gesztusaival együtt Európa és a világ kimagasló alakjai közé sorolta őt. Egy személyben volt stratéga, diplomata és politikus, akinek éleslátása megbirkózott nevelésének konzervativizmusával, s volt bátorsága hazája „nagy pere" érdekében sokszor könyörtelen logikával a legmesszebb elmenni. HÉT LAKAT ALATT ÖRZÖTT TITOK Emlékiratainak megjelenésére mondják ezt, hisz valóban meglepetés volt, amikor október elején a PZorc-kiadó — mely eddig is átdolgozta írásait — elárasztotta vele a könyvpiacot. A kiadó július 11-én vette át Colombeybem a kéziratot és október 7-ig — amikor egyszerre jelent meg minden franciaországi könyvkereskedésben — teljes titok fedte a 314 oldalas könyv tartalmát. Ezerötszáz szedő, tördelő, nyomdász, könyvkötő, csomagoló és szállító titoktartása óvta a 250 ezer példányban készült emlékiratot, melyet megjelenése után pár nappal szétkapkodtak. A beavatottak tudni véLik azt is, a szerző 17 példányt tartott vissza magának, s a merített holland papíron készült könyvet kézjegyével. ellátva megküldte Hruscsovnak, a pápának, Erzsébet angol királynőnek, Eisenhower feleségének, MacMillan volt angol miniszterelnöknek, valamint volt minisztereinek. Az emlékirat MEGÚJHODÁS című első kötele 1958-cal kezdődik. Az algériai háború miatt a polgárháború szélére sodort Franciaország elevenedik meg a könyv lapjain, s kormányzásának történetét mondja el. 1962-ig tárgyalja az eseményeket, amikor az első kötet zárószavai szerint „Az ormokat mutatta meg Franciaország céljainak és az erőfeszítést jelölte ki úiuanalául". Az ismertetések szerint a dekolonizációról és az Algériáról szóló részek könyvének legreálisabb részei. De Gaulle vitathatatlan történelmi érdeme marad, hogy volt bátorsága felszámolni az algériai háborút. Megírja titkát is, hogy 1958. június 12 óta tartott fenn kapcsolatot Ferhat Abbaszszal, a felkelés egyik vezetőjével, s 1959 végén, egyik algériai szemleútja során megtette a „döntő lépést", kinyilvánította elhatározását: önrendelkezést biztosít Algériának Erre az elhatározásra ís illenek azok a szavak, melyeket — az előző fejezetben — a francia gyarmaturalom felbomlásává] kapcsolatban mond. Szinte elérzékenyülten írja: „Az én koromban és a hasonló felfogású ember számára kegyetlen feladat volt ' 'dia eljutni, hogy saját elhatározásvégrehajtsa ezt a változást,. • hrufi bevonja zászlóinkat és lezárja a történelem nagy könyvét". Az önmaga állal feltett kérdésre: boldogan tette-e mindezt, így válaszol: „Túl kellett magamat tennem a fojtogató fájdalmon, miközben eltökélten véget veteltem az egykor dicsőséges, jelenleg azonban rombadöntő következménnyel járó gyarmati uralomnak". Megemlékezik arról is, miként szegődtek „bűntársaivá" a francia hadbírőságok a lázadó tisztek ellen hozott enyhe büntetésekkel, az ítéletek kijátszásával s a Spanyolországba szöktetett főtisztek, valamint az OAS „véres ténykedései" dolgában. Az ellene elkövetett merényletről — 1962. augusztus 22. — így emlékezik meg: „Senki se sebesült meg közülünk, de Gaulle pedig folytassa útját és hivatását!" EURÓPA ÉS A VILÁG A kötet ötödik fejezete foglalkozik a külpolitikai kérdésekkel. Az ezt meg előzőben gazdasági kérdéseket taglal, s meglehetősen idillikus képet fest a francia ipar fejlődéséről, megújulásáról. Emlékiratai legérdekesebb, s egyben legtöbb vitára okot adó fejezete kétségtelenül az ötödik. A volt köztársasági elnök, aki 1958-ban az „elérkezettnek láttam az időt, hogy ismét hasznára lehessek Franciaországnak" szavakkal foglalta el a miniszterelnöki, majd a köztársasági elnöki tisztséget, abban látja Franciaország feladatát, hogy „elsőrendű nemzetközi szerepet" játsszon, olyat, amilyen „megilleti a francia géniuszt, megfelel érdekeinek és arányban van adottságaival ... Hazánk egyszeriben egyik főszereplője lett annak a darabnak, amelyben már csak statisztaszerepet szántak neki. Ezek a szavak — az események mat fényében — a több mint harminc éve mondott szavakat teljesítik ki: „Franciaország elvesztett egy csatát! De Franciaország ném vesztette el a háborút!" -Reménysugár volt ez az üzenet akkor, s a távollétében halálra ítélt ideiglenes dandártábornok — Churchill szavaival —• „magával vitte törékeny repülőgépén Fraciaország becsületéti" ... Mert abban, hogy Franciaország a nagyhatalmak közé felküzdötte magát, De Gaulle-nak múlhatatlan érdemei vannak. Leírja az „öreg francia és nagyon öreg német" (Adenauer) találkozását, MacMillannál folytatott tárgyalásait, Eisenhower párizsi látogatását, majd Hruscsov 1960 március—áprilisi egyhetes ott-tartózkodását. A híressé vált rambouillet-i közös csónakázásukról Hruscsov szavait Idézi: — Koszigin, az evezés, mint mindig, a te feladatodl Az emlékirat szerint 1961-ben figyelmeztette Kennedyt, hogy rossz úton halad. „Beavatkozása Indokínában végeláthatatlan lesz és megreked. Figyelmeztettem, bármilyen áldozatot lesz is hajlandó vállalni, katonailag és politikailag lépésről lépésre feneketlen mocsárba süpped." A közel-keleti kérdéssel kapcsolatban megírja, hogy megintette Ben Guriont terjeszkedési szándékaiért, s „véget vetettem kezdeti támogatásunknak, hogy Bersheba közelében épülő üzemben plutóniumot készítsenek uránból, s ahol egy napon atombombák készültek volna". | AZ ÁLLAMFŐ Ebben az utolsó fejezetben az Élysée-palota urának életét, mindennap* jait mondja. Meghitt, helyenként szinte elérzékenyülő hangon ír. Elmondja például, hogy telefonon néhanapján felhívta a miniszterelnököt, vagy közvetlen munkatársait, őt azonban soha egyikük sem hívta telefonhoz. Bevallása szerint nagy gondot és megerőltetést okozott neki a felvevőgépek, vagy tv-kamerák előtt elmondani a kívülről betanult szónoklatot, amelynek megírása „fáradságos és örökös munka". C. L. Sulzberger közelmúltban megjelent könyvében — az amerikai publicista bejáratos volt az Élysée-palotába — megírja egyébként azt is, de Gaulle azon a nézeten volt, hogy a történelem alakítása csak az „óriásoknak" adatott meg, s ezek közé önmagát ís besorolta. Hogy kiket tartott magán kívül de Gaulle korszakunk óriásainak? Rooseveltet, bár személy szerint ellentétek voltak köztük, Churchill szerinte csak a háborúban volt óriás s végül Sztálin zárja le „De Gaulle óriásainak" sorát. A degaulle-i „óriáselmélet" szerint, ha nincsenek nagy emberek előtérben, enyhülési korszak várható, miután válság nem szólítja a kimagaslókat. Az „óriás-elméleten" túl azonban a történetírást is károsodás érte azzal, hogy a tábornok nem fejezhette be emlékiratait. Hisz a legérdekesebb, s a legbonyolultabb kérdésekre kellett volna választ adnia a következő kötetben. így például arra, milyen indítékok vezették abban, hogy fellépett az Egyesült Államok vezető szerepe ellen; hogy kilépett a NATO-ból s ezzel útilaput kötött a Párizsban székelő NATO-vezérkar talpa alá; vagy miért változott meg Franciaország közelkeleti álláspontja, s hogyan szegődött az arabok pártjára, s nem utolsósorban az is, 1969-ben miért tette kockára hatalmát egészében véve jelentéktelen ügyben. A konok öregember akaratossága, hajthatatlansága volt-e ebben, vagy belefáradva az „óriás"-szerepbe, méltósággal akart távozni a politikai porondról? Ezekre a kérdésekre megkezdett újabb „sivatagi korszakában" már nem adott választ, s titkát magával vitte. S bár nemegyszer gúnyolódtak és élcelődtek patetikus „Franciaország én vagyok" kijelentésévél, s amolyan politikai Don Quijote-lovaghoz hasonlították, meg kell mondani, nem ártalmatlan szélmalmokkal hadakozott, s álmai sem voltak irreálisak ... Nem szavaival, hanem tetteivel épült ba Franciaország s a világ történelmébe. —dzEGY KONTINENS NYELVET KERES Ha Kenya a szuahéli nyelvet mint hivatalos és nemzeti nyelvet a lehető leggyorsabban nem vezeti be, az országot hamarosan elárasztanák a „fekete angolok", akik igényt tartanának arra, hogy Kenya afrikai polgárai legyenek, pedig az angolon kívül nem tudnának más nyelven beszélni. így nyilatkozott nemrégen Róbert Matano, a kormányzó KANUpárt főtitkára. A szuahéli, mint Kelet-Afrika nemzeti nyelve feletti vita már több mint fél éve húzódik. Tanzániában a szuahéli már hivatalosan elfogadott nyelv. Már az elemi iskola első osztályában tanítják a szuáhelit és ugyanakkor az angolt, mint első idegen nyelvet. Más a helyzet Kenyában és Ugandában: itt a népiskolák tanterveiben nincs helye a törzsi nyelvnek. Szó van róla, hogy itt is bevezetik a szuahélit. A Viktória-tó északi partján fekvő kisebb Ugandában a 9,5 millió lakó 30—63 nyelvet és dialektust beszél. Ezeket három nagy nyelvcsaládba lehet beosztani (bantu, nilota és szudáni), amelyek között a rokonság azonban minimális. A „Radio Uganda" programját olvasva, könnyen megállapíthatjuk, milyen nehézségek állnak elő a nyelvek e sokrétesűgéből. Itt naponta 18 nyelven sugározzák az adásokat. Éppen ezért az ország kormánya előtt felmerül a kérdés: hogyan válhatnak az emberek egy országban nemzetté, ha nem értik egymást? Most Kenyában előre akarnak lépni. Kenyatta elnök és az uralkodó KANU-párt most hivatalosan bejelentette, hogy néhány éven belül a szuahélinek hivatalos és nemzeti nyelvnek kell lennie. Eddig az angol volt a hivatalos nyelv. De Kenyában sok ember már a munkahelyén és a családjában szuahélit beszél. Mombasában, az Indiai-óceán párján a szuahéli már évszázadok óta használatos. Az utóbbi 70 esztendőben az arab rabszolgakereskedők nyelve aztán egyre tovább hatolt be Afrika belsejébe. A kikuju, baluhja és vakamba törzsek tagjai ma szuahéli nyelven beszélnek egymással, ha Nairobiban találkoznak. Már csak a turistákkal és a hatóságokkal érintkeznek angol nyelven. Kenyatta elnök azonban már ma is többnyire szuahéli nyelven tartfa szónoklatait. A szuahéli terjeszkedési területe nemcsak KeletAfrikát, hanem Szomália, Dél-Szudán, Zambia és Malawi részeit is felöleli. Kongóban a szuahéli már „Lingua franca" lett, jóllehet ott a francia még a hivatalos nyelv. Ruandában és Burundiban a lakosságnak azok a körei, akik nem tudnak franciául, egymás között szuahéli nyelven beszélnek. Minden országban azonban a szuahéli más dialektusát használják. A Zanzibar-szuahélinek van a legnagyob tekintélye. Uganda szolgáltatja a legjobb érveket a szuahéli nemzeti nyelv mellett és ellen. Itt világossá válik egyi fiatal afrikai állam egész nyelvi és fejlődési dilemmája. Uganda 1962 óta független; a kormány, a parlament, a bíróságok, és a hatóságok nyelve az angol. Valójában a hivatalos nyelvet csak egy parányi kisebbség beszéli, főképpen azok, akik főiskolát vagy egyetemet látogattak. Egy nemrég megtartott vizsgálat a2t bizonyítja, hogy a lakosságnak csak tíz százaléka használja az angolt, mint közvetlen érintkezési nyelvet. A szakmai világ nyelveként az angol 52 százalékkal vezet, aminek az a magyarázata, hogy minden hatóságnál és hivatalban angolul kell beszélni és a munkavállalók legnagyobb része a kormány, szolgálatában áll. Az ugandai főiskolák mind angol nyelvűek, beleértve az 1922 óta fennálló kampalai Makerere egyetemet. Az előadásokat angol nyelven tartják, az Írásbeli dolgozatokat angol nyelven írják, sőt a diákok szabad idejükben ls angolul beszélnek, mert ez az egyetlen lehetőség, hogy egymást megértsék. Nairobi (Kenya) és Dar-es-Salaam (Tanzánia) egyetemein ezzel szemben a szuahéli már annyira elterjedt, hogy az Ugandából érkező diákoknak, akik nem tudnak szuahéliül, nehézséget okoz a társaságban részt venni. Minél erősebb gyökeret ver Afrikában a nemzeti öntudat, annál inkább tudatára ébrednek a vezető rétegek annak, hogy az angol nyelv tartósan nem válhat egy egész nép nyelvévé. Hiszen Afrika számára az angol nemcsak a korábbi gyarmatosítók nyelve, hanem a gazdaságilag hatalmas külföldieké is. Aki angolul beszél, a neokolonialista nyelvét használja. Az angol nyelvvel ellentétben a Szuahéli hasonlít számos afrikai törzsnyelvhez. A szuahéli afrikai nyelv, az afrikai kontinensen keletkezett, az afrikaiak sokkal könnyebben megtanulják, mint az angol nyelvet. A szuahéli nyelv 50 százaléka szókincs és szerkezet tekintetében hasonlít az afrikai bantu-nyelvekhez {Kelet-Afrika lakosságának többsége a bantu törzsekhez tartozik). A szuahéli másik 50 százaléka arab eredetű. A szuahéli nyelv ellenfeleinek kevésbé élesek a fegyverei, amikor arra hivatkoznak, hogy Kelet-Afrika nem engedheti meg magának az angol nyelvről való lemondását. Az „egész világ" (250 millió ember) beszél angolul, s ezért semmi értelme, hogy Ugandában egy 40 millió ember által beszélt nyelvet akarnak bevezetni. A sok szuahéli nyelven sugárzó külföldi rádióállomás ls mutatja, mennyire tért hödított a szuahéli. Az Egyesült Államokban lakó afro—amerikaiak hozzáfogtak a szuahéli tanulásához, mert úgy vélik, hogy az egész Afrika jövő nemzeti nyelve. IFRANKFURTER RUNDSCHAU f
