Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-29 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó

ss tosftáson vesz részt, s az érettségit megelőzően is kéthónapos előkészítő tanfo lyam lesz Pozsonyban. Aki megszerzi az érettségi bizonyítványt, jelentkezhet főiskolára, egyetemre távtanulónak, s diplomás ember válhat belőle, ha lesz hozzá elég ereje, kitartása, szorgalma. Tanultunk. Nagyon nehezünkre esett újra kisdiákként magolni nap mint nap, éjszakáról éjszakára a nyári hőségben, Nemegyszer panaszkodott sírva a feleségem, hogy nem bírja tovább. Lelkesedésünk azonban átsegített minden nehézségen. Letelt a hat hét, megkaptuk a bizonyítványokat és utaztunk haza. Szüleink hidegen, ellenségesen fogadtak, s éppen úgy gúnyoltak, mint sokan mások a faluban. - A híres, hathetes tanítócskák! Különösen a körzeti orvos felesége gyalázott úton-útfélen. Sosem felejtem el a gúnyos arcát és hangját: - Azt hiszik a koszosok, hogy elvégezték a hathetes tanfolyamot, s örökké taníthatnak. Nevelődjenek csak fel. a rendes tanítók, kirugdalják egytől egyig. Jöhetnek haza szégyenükkel, s húzhatják tovább a kaszát meg a kapát! Nem mondom, az első. pillanatban nagyon elkeseredtünk. Már-már úgy döntöttünk, hogy elmegyünk dolgozni Csehországba valamiféle gyárba és kész. Aztán megmakacsoltuk magunkat: „csakazértis" megmutatjuk, hogy tanítók leszünk! Néhány nap múlva megkaptuk a kinevezésünket. A járási tanfelügyelő tudatta velem, hogy a falu öt kilométernyire van a járási székhelytől, vasútállomása nincs, kövesút is csak a közbeeső állami birtokig vezet, és a villanyvilágításra is kell még várni néhány évet. Azt is megmondta, hogy az iskola kéttanerps, hetvenhárom a tanulók létszáma, s hogy én leszek az igazgató, feleségem meg a beosztott tanító. Letettük a hivatalos esküt. Őszintén szólva, akkor ijedtem meg. Kicsinek, kevésnek éreztem magam. Befogad-e majd a falu, s ha igen, megbirkózom-e a feladatokkal: igazgatóság, népnevelés, távtanulás, s ki tudja még mi minden más .. .? Már akkor tudtam, hogy a távtanulás lesz a legnehezebb. (Tanítás után hetente négyszer el kellett gyalogolni a járási székhelyre az állomásra, onnan vonaton huszonöt kilométert utazni az esti iskolába, majd az előadás után, éjnek idején ugyanazt az utat kellett megtenni visszafelé esőben, sárban, hóban, fagyban ... két teljes évig, hogy végül az érettségiztető bizottság elé állhasson az ember, hogy teljes értékű tanítói kinevezést kaphasson.) Őszi esőbe szőtt szivárványszínek A falu komiszárjóhoz mentem, aki megmutatta az iskolát. Lenn, a falu végén állt. Úgy éreztem magam, mintakit jól fejbe kólintanak. Az udvaron embermagasságú dudva. Sűrű, mint az őserdő. A falakról mállott a vakolat, s tán egyetlen üvegszem sem volt az ablakokban. A tanteremben kopott, rozoga padok, fakult tábla, a mennyezet pókok tanyája, s mindenütt érintetlen, ujjnyi vastagságú por. A tanítói lakás: három hatalmas szoba, mint valami pajta, ugyanolyan konyha, benne a levegő fojtogató, áporodott, szinte beleszédült az ember. Az épület hátsó részén istálló meg fáskamra állott teli patkánnyal. Nem is nagyon igyekeztek elfele a láb alól, mintha szelídítettek lettek volna. Mi lesz itt, egek ura!?... Nagyon elkeseredtem, de a komiszár biztatott. (Igen emberséges volt.) - Ne gyulladjon be, meglátja, nem lesz semmi baj! Szorgalmas, becsületes emberek laknak itt, és front óta várják a magyar tanítót. Tudja mi lesz itt, ha megtudják, hogy jön!? Dehogy tudja! Szóval mához egy hétre ideköltözhet, rend lesz! Egy hét múlva felpakoltuk szegényes holminkat és útra keltünk. Egész úton vigasztalanul esett a hideg, őszi eső. Ilyenkor kelnek útra a vándormadarak is, gondoltam. Vajon hányszor kelünk még útra, milyen örömököt, csalódásokat és meglepetéseket tartogat számunkra a jövő? Mikor megérkeztünk, nem akartam hinni a szememnek. Az udvaron egyetlen szál dudva sem volt. Takaros rend és tisztaság mindenütt. A tornácon emberek tolongtak, kezet ráztak, szíves szóval fogadtak. A konyhában vígan pattogott a tűz: „Lehűlt a levegő, meg ne fázzon a kicsi!" A bútor pillanatok alatt a lakásba került. A kisujjamat sem kellett megmozdítanom: nem hagyták, hogy valamihez is hozzányúljak. Közben észrevettem, hogy a tanterem ajtaja kissé megnyílik és kíváncsiskodó gyerekfej kukucskál kifele. A komiszár fejbólintással jelezte, hogy menjek oda. A tanteremben ragyogó tisztaság fogadott. A rozoga padokban hetvenhárom csillogó .szemű gyerek ült néma csendben. Tisztelettudóan felálltak. - Isten hozta, tanító bácsi! — köszöntött a gyerekek kórusa. Mind hozzámíutottak, s egy-egy szál virágot nyújtottak ót. Valósággal beborítottak virággal. Én csak álltam, néztem és hallgattam, mintha belémfagyott volna az élet, s a könnyeimmel küszködtem. Soha nem felejtem el azt a napot, mindig szívesen gondolok rá vissza. A falu befogadott, most már rajtunk a sor! Cifra nyomorúság fogyókúrával Nagy akarattal és lelkesedéssel fogtunk munkához, pedig szóval alig-alig lehet kifejezni, hogy milyen körülmények között dolgoztunk. Se tanterv, se tankönyv nem volt, tapasztalatunk sem, tanácsért sem volt kihez fordulnunk. Valóban embeífeletti küzdelmet vívtunk önmagunkkal, a körülményekkel, hogy a tanterem megteljen tartalommal; melegséggel. Ráadásul vagy négy hónapig nem kaptunk fizetést. Akkoriban még a kerületen intézték a fizetések kiutalását, lassan ment. Kis összetakarított pénzünk szeptember végére az utolsó fillérig elfogyott, Szomorú és keserves napok, hetek következtek. Jóformán kenyére sem jutott. Mit csináljak? Kolduljak? Egy új, szocialista tanító nem koldulhat! Kölcsönkérjek? Kitől? Kihez forduljak a panaszommal, a szomszédokhoz vagy a komiszárhoz? ... Október elsejével az esti iskola is megnyílik, oda is pénz kell, hitelben nem lehet utazni. Feleségemet elküldtem az anyóshoz, kérjen kölcsön, ha megkapjuk a fizetésünket, visszaadjuk kamatostól. Az én szüleimhez nem akartam fordulni, nem akartam előttük megalázkodni, dacos és makacs voltam. Pillanatnyilag az anyósék sem tudtak segíteni, de megígérték, hogy néhány nap múlva pénzhez jutnak, s adnak. Néhány nap! Egy is sok volt!... Nem akarok előadást tartani az éhségről. Talán kissé nevetségesnek tűnhet, hogy az ötvenes években egy tanító házaspár éhezhet. Hogy teljes legyen a kép, el kell mondanom az alábbi esetet. Egyik szombaton délután Juhosné gyönyörű borjúhúst hozott a köténye alatt. Eladásra kínálta. Gyönyörű és kívánatos volt a friss hús. Olyan éhséget éreztem a láttán, talán nyersen is fel tudtam volna falni, összenéztünk a feleségemmel: mit mondjak Juhosnénak? Az meg csak állt bárgyú mosollyal a szoba közepén, szíves jóindulattal nyújtotta felénk a húst. Hirtelen gyűlölet lobbant fel bennem, ölni tudtam volna elkeseredésemben. Mit mondjak ennek a szerencsétlen asszonynak!? - Tudja, Juhos néni, mióta hazajöttem a fogságból, szóval annyira tönkrement a gyomrom, hogy semmilyen húst nem ehetek meg ... — Óh, kedves tanító uram, olyan gyenge ez, mint a harmat, a csecsemő is megeheti! — Én tudom a bajomat, Juhos néni — erőszakoskodtam. Tóthpál Gyula felvétele - Hát úgy van, tanító uram, úgy van ... Ne lessenek rám haragudni, gondoltam, megveszik . . . Ha nem iehet, hát nem lehet — mondta csalódott, amellett sokat sejtető mosollyal az arcán és elment. Lenézést kopogtak ki a léptei is. Csúcsok között sok a szakadék Szorgalmasan jártunk az esti iskolára. Egyetlen előadást sem mulasztottunk el. A feleségem már-már kidűlt. Kimerült, fáradt volt. Biztattam, illetve felváltva biztattuk egymást. Közben felkerestek a falu fiataljai: színdarabot kellene tanulni, de zenéset! Tanultunk. A hét három szabad estéjén ott ültem a hideg, fűtetlen kultúrházban. Egyszál hegedűvel kísértem a dalokat, sikerünk volt, s az némileg kárpótolt. Tavasz kezdetén újra felkerestek a fiatalok: tanító úr, összehoztunk egy focicsapatot, Hallottuk, tud játszani, ha megteheti, játsszon velünk! Futballoztam. Végre kaptunk átmeneti tantervet meg néhány új tankönyvet, ami megkönnyítette és eredményesebbé tette a munkánkat. Reménykedtünk, bizakodtunk: majd csak jóra fordul minden. Jött a szövetkezetesítés. Gyűlést gyűlés követett, hajnalokig vitáztunk ... Aztán jött a vallásoktatás korlátozása! Ki más húzta a rövidebbet, mint a tanító: őrlődött a tanfelügyelőség parancsa és a szülők dühödt ellenállása között függelenül attól, vallásos volt-e vagy sem. S a hathetes tanítócskákat jól fel lehetett használni mindenféle gyűjtési akcióra is. A népgazdaságnak szüksége volt hulladék rongyra, papírra, vasra ... Feleségemmel jártuk a falut és gyűjtöttünk, még tojást is. Inkább lelkesedtünk, mint elkeseredtünk, hiszen emelt, sodort a „Fényes szellők" hangulata. Egyik este a komiszár állított be hozzánk fáradt szomorúsággal. Elkeseredett hangon szólt. - Kolhozt akarnak. - Kik? - A járásiak... A földosztás csak mézesmadzag volt. Minek adták, ha egyszer elveszik? Rögtön államosíthatták volna a földeket, rótudná az ember, könnyebben belenyugodna. Nem merték meglenni, mert nagyon jól tudják, hogy sokkal több a paraszt, mint a gyáros! Vesszen meg, mint a kutya, aki kitalálta! Meglepett a komiszár magatartása. Mintha a tulajdon apámat hallanám, mintha ő ült volna mellettem ... Meglepett a földhöz való ragaszkodása. Alig néhány éve kapta, mikor lejött a hegyekből, máris hozzánőtt, mintha évszázadokkal ezelőtt eresztettek volna bele gyökeret az ősei. Vagy csak a régi vágy élt benne, az ösztönös földéhség? Vagy ez is csak amolyan hamis illúzió, hamis paraszti romantika? - Kolhoz, társas gazdálkodás!... Nagyon szép szavak ezek, tanító elvtárs, de csak szavak! Közös minden: o föld, a ló, a tehén, aztán majd közös lesz a házam, a ruhám, talán még a feleségem is. Én az ilyen közösből nem kérek! Megdöbbentettek és elgondolkoztattak a komiszár szavai. Tudtam, hogy a szövetkezeti gondolat, az évszázados görcsös ragaszkodásból fakadó nyers, paraszti konoksággal találja magát szemben. S azt is tudtam, hogy mi vár rám, mert a járás emberei elsősorban a tanítót használták fel agitációra. Akarva nem akarva szembe kerültem a falu népével. Nehéz és küzdelmes két év után leérettségiztünk. A feleségem sírt örömében, én meg bizonyos fokú nyugtalanságot és lelkismeret furdalást éreztem: valóban tudok annyit, érett vagyok arra, hogy teljes értékű tanítónak tartsam magam? . . . Igen, becsületesen, lelkiismeretesen tanultam, olvastam is hozzá annyit, amennyit az időm engedett, mégis hiányérzetem volt, ami kisebbségi érzettel párosult. Tény, hogy az induló tanítóság között sok kalandor és becstelen ember is akadt, de azok túlnyomó többsége kiszóródott menet közben. Aki viszont maradt, őszintén gondolta és hivatásának tekintette, s tekinti a tanítói állást, nem pusztán pénzkereseti lehetőséget látott és lát benne. A kétfelé szakarit világ összecsap Közben behívattak a járási tanfelügyelőségre és tudomásomra adták, hogy apám a szövetkezetesítési gondolat legnagyobb ellensége a szülőfalumban. Azzal bíztak meg, menjek el hozzó és győzzem meg, illetve bírjam rá. Hogy lépjen be a szövetkezetbe. Ellenkező esetben utilaput kötnek p talpam alá, s kereshetek új munkahelyet. Elkeseredtem. Azért csak elmentem apámhoz, bár jól tudtam, hogy hiába megyek, jobban ismertem, mint bárki más, tudtam, hogy nem lehet őt befolyásolni, még kevésbé meggyőzni. Makacs és nyakas ember, senki kedvéért nem enged az elveiből. Nem fogadott haraggal, de túl nagy lelkesedéssel sem. Hellyel, borral kínált, aztán várta a szavam. Mivel azonban nem szóltam, ő kezdte a beszédet. — Félsz, ugye? — Miért félnék? — Hogy kirúgnak a tanítóságból... — Fájna, ha kidobnának, félni azért nem félek. — Gondoltam, hogy eljössz, vártalak, de hiába jöttél, fiam. Nem lépek be a szövetkezetbe, ha az ég leszakad, akkor sem! — Az a maga dolga, bár nem biztos, hogy igaza van, apám ... Lehet, hogy évek múltán másképpen gondolja majd, dehát az is a maga dolga . .. Apóm nem lépett be a szövetkezetbe akkor, én pedig szorongva vártam, mikor bocsátanak el az állásomból. Teltek múltak a hetek, s nem bocsátottak el. Beiratkoztam az egyetemre. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy könnyű volt. Nagyon nehezen ment, de elvégeztem és tanári diplomát kaptam. Nagyon örültem, s azt gondoltam, hogy berámáztatom és kifüggesztem a falra. Azóta is szekrényemben lapul. A csermelyből folyó lett Most egy csomó, hiteles statisztikai adattal tudnám bizonyítani, hogy menynyit fejlődött az elmúlt húsz év alatt a magyar iskolaügy. Azt hiszem, felesleges, hiszen mindannyian jól tudjuk. Két évtizede tanítóskodom. Pontosan tíz éve vagyok N-ben az alapiskola igazgatója. Huszonnégyen dolgozunk a jól felszerelt, korszerű iskolában. Négy éve szaktantermi oktatás folyik nálunk. Sok minden történt a húsz év alatt, sok helyes és helytelen intézkedés. Egészét tekintve azonban nagyot fejlődtünk minden téren. Ha így visszatekintek a húszéves munkámra, tulajdonképpen megelégedettnek és büszkének kellene lennem. Voltam tégla és lépcsőfok, s talán vagyok is. Küzdelmes volt és nehéz, de azért szép is. Voltam megalázott és elkeseredett, de kaptam elismerést is, s az örömből is jutott. Vannak virágzó, jó menő szövetkezeteink, s nem egy tanítványomból lett. tanár, mérnök, orvos, és zömével jó szakember, becsületes dolgozó. Apám,..? Ma már nyugdíjas, de a szövetkezetből ment nyugdíjba, s úgy érzem, egy kicsit büszke a fiára Tulajdonképpen megelégedettnek és büszkének kellene lennem, mégsem vagyok, az hiánytalanul. Lelkem mélyén ott őröl az aggodalom és az örökös nyugtalanság ... Egy valamit azonban tudatosítottam magamban: mindenki alázattal és szeretettel közelítse meg a hivatását, mert tiszteletet és megbecsülést csak jó végzett munkája után várhat és kaphat az ember!