Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-29 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó

- Neve? - Sz. G. - Foglalkozásé? - Pedagógus, azoz iskolaigazgotó. - Kora? - Közeledem oz ötödik *-hez. - Mondanivalója? - Fél évszázad alatt sok minden történik az ember életében, különösen ha figyelembe vesszük, hogy Dél-Szlovókióbon születtem s éltem o második világháború előtt és utón egy olyan nyugtalan korban, amely jellemzője oz egész huszadik századnak, jutott a fényből, de árnyékból is, az emberségből, de oz embertelenségből is bőven. Pedagógusról lévén szó, a saját sorsomról vallva, azon keresztül szeretnék igaz, valós képet odni a szlovákiai magyar tanítóság születéséről, életrehívósáról. - Tessék! Káderezés helyett egy csipetnyi történelem Szüleim nincstelen munkásemberek voltak. Egy ideig a szülőfalumban éltek, aztán a nagyobb kereseti lehetőség reményében városba költöztek. Engem nagyanyómékra hagytak, akik hat hold földön gazdálkodtak. Nagycnyóm szeretett a maga módján. Ruházott, nevelt, én meg tavasztól őszig a libáit őriztem. Néha okkal vagy ok nélkül el is vert. Érzékeny természetű lévén, fájlaltam a verést. Szerettem iskolába járni. Első falusi tanítóm igen tehetségesnek tartott, szeretett. Mikor apóm hazajött látogatóba és találkozott a tanítómmol, csak jót hallott rólam, meg azt a tanácsot, hogy vigyen városi iskolába és taníttasson. Talón negyedikes lehettem, mikor szüleim végre rászánták magukat, s bevittek a városba. Nagyon boldog voltam, azonban csakhamar rájöttem, hogy a városi élet sokkal ridegebb és idegenebb, mint a falusi. Ott is jól tanultam, szerettek a tanítóim. Mivel jól fociztam, bekerültem a városi kölyökcsapatba. Közben az egyik tanítómtól kaptam egy ütött-kopott hegedűt. Szorgalmasan gyakorolgottam, s megtanultam szépen játszani. Akkoriban a szegény ember gyerekéből - szerencsés esetben - pap vagy tanító lehetett. Pap semmiképpen sem akartam lenni. Nem mintha tudatoson vallásellenes lettem volna. Ellenben o tanítóság, oz igen. Ha én egyszer tanító lehetnék! Teljesen beleéltem magam, hogy tanító leszek. Csakhamar rájöttem: nem elég a puszta szándék és akarat, sok tényezőtől függ, sikerül-e vagy sem. Nem vettek fel a gimnáziumba. Anyám sírt, én is zokogtam, apám meg magóban morgott, káromkodott. A polgári maradt számomra, de az már csak amolyan muszáj iskola volt. Kedvemet szegte az igazságtalanság, ami megakadályozta felvételemet a gimnáziumba. Közepes tanulóként végeztem el a négy polgárit. Közben szüleim beléptek a kommunista pártba, s minden nagyobb tüntetésen részt vettek. Egyszer, egy karócsonyesti tüntetéskor a dermesztő hidegben tűzoltó fecskendővel kergették szét a tömeget a városháza elől. Anyám nagyon megfázott, sokáig betegeskedett. Szülőfalumból akkor érkezett meg a hír, hogy nagyanyám váratlanul meghalt, s nagyapám is betegeskedik. A hat hold földet apám örökölte, aki egyik napról a másikra kisparaszt lett, - hat hold föld boldog tulajdonosa. Hat hold! Az éhenhaláshoz sok, a mec^lhetéshez kevés. Hazaköltöztünk. Anyám átkozta a földet, de apám, aki megvetette rajta a lábát, görcsösen ragaszkodott hozzá, sőt, még többet akart, legalább 'teenötöt. - A gyerekkel mi lesz? - kérdezgette LOVICSEK BÉLA: magyar iskolák, sok tanítóra lesz szükség, kérik a m'unkásszórmazósú fiatalokat, akik erőt, tehetséget és kedvet éreznek a tanítói pólyára, mielőbb jelentkezzenek. A magyar értelmiség nagy része átköltözött Magyarországra - köztük sok tanító is —, mivel negyvenöt után állás nélkül maradtak, s kilátástalanná vált a jövőjük. Teljesen új tanítógárdát kellett összetoborozni. A felhívás szerint nyolc elemitől a polgári iskolán keresztül a kereskedelmi érettségivel rendelkezők, vagy néhány gimnáziumot végzettek jelentkezhettek, A semmiből próbálták életre hívni a tanítóságot, hogy szeptember elsején legyen kit odaállítani a gyerekek elé. Végre elérkezett a nagy lehetőség és alkalom: tanító lehétek! Nem hagyott nyugton a gondolat, ugyanakkor kételyeim támadtak: hátha nem igaz, hátha semmi Sem igaz az egészből!? — Elég bolond vagy, ha hiszel nekik - mondta apóm elsötétülő arccal. — Becsapják, félrevezetik ezek az istent is! anyám sokszor akkoriban, mert ő „pantallós" embert szeretett volna belőlem nevelni. - Itthon marod és dolgozik. - Bolond lesz itthon maradni és túrni a földet. Én meg őrlődtem, egyiknek sem akartam véteni. Magam sem tudtam, mit akarok tulajdonképpen. Kútba esett a tervem, vágyam, számomra minden értelmét vesztette. Érdekes módon apám nem hagyott fel a párttal. Nálunk tartották meg a gyűléseket. A spanyol polgárháború idején anyám is vállalta két községben a gyűjtést. Két hétre becsukták. Nagyon megfázott. Vizes mellhártyagyulladással kórházba került. Többször megcsapolták. Az lett a dolog vége, hogy tébécét kapott és hosszú hónapokat töltött a kórházban. Harmincnyolc őszén visszacsatoltak Magyarországhoz. Két hónap sem telt el, apámat megverték a kakastollasok. - Piszkos, felvidéki kommunista! Magyar ember létére a vörös patkányokkal paktál!? - Sokáig vért köpött. Negyvenhárom őszén bevonultam a Horthy-hadseregbe, ohol ilyen szeretettel fogadtak: - Piszkos, rohadt, kommunista banda! Felvidéki kutyák, meg akarjátok fertőzni a józan anyaországiakat!? . . . Jobbra át! Balra át! Futólépés! Feküdj! Föl! Százszor feküdj, százszor föl, az anyátok keserves úristenit! Megfeketedtek kommunista disznók, ide, a csizmám elé köpitek ki a mocskos lelketeket! Irány a keleti front! . . . Tetvek, halálfélelem, visszavonulás. Megszöktem. Hórom hónapig bujkáltam civilben. Végre jöttek a szovjet csapatok. Most mór minden megváltozik, gondoltam ujjongva. Korai volt az örömöm: elkoptak" és táborba vittek. - Kommunista az apám, anyám, én is . az vagyok, engedjetek haza! — védekeztem. Anyám meg ezt mondta: — Így van ez: felneveli az ember nagy keservesen a „kölykét, s mikor támasza lehetne, elhagyja. Ha ezt meg tudjátok tenni, mákszemnyi lelkiismeret sincs bennetek ! Fájtak anyám szavai, hogy pont ő nem értett meg, aki egész életében azt akarta, hogy menjek utamra, hagyjam a falut, földet, legyek több ember, vigyem többre, mint ők. Feleségem rám bízta a döntést. Jelentkeztünk, Pozsonyba hívtak felvételi megbeszélésre. Elutazásunkat nagy családi veszekedés előzte meg, mi mégis elmentünk. A felvételi megbeszélés sikerült. Vártuk a meghívó levelet. A családban nagyfokú feszültség uralkodott. Július eleje volt, arattunk. Déli harangszókor a feleségem hozta utánunk az ebédet meg a meghívó levelet, miszerint másnap utazni kellett Pozsonyba, mert megkezdődik a tanfolyam. Apám nagyot káromkodott, s úgy vágta kaszája hegyét a földbe, hogy menten kettétörött. — Menjetek csak, koszosok, hc mindenáron urak akartok lenni! - Többé nem szólt hozzánk. Anyósom elpártolta a gyereket, ml meg másnap elutaztunk a tanfolyamra. Nagyobb volt o keserűségünk, mint az örömünk. Akkor még nem sejtettük, mi minden vár ránk, milyen nehézségeket kell leküzdenünk, s hányszor aláznak meg szülők, ismerősök, idegenek és hivatalok. A forró mezők álmodozói, s a hathetesek Hét-nyolcszáz ember toborzódott öszsze a megnyitó ünnepélyre. Tudatták velünk, hogy a tanfolyom hat hétig tart. Aki eredményesen elvégzi, bizonyítványt kap, ami arra jogosítja fel. hogy szeptember elsejétől taníthat. Azt is hozzáfűzték, hogy a tanítóképzés azzal nem fejeződik be. A munka mellett minden hallgatónak két évig az esti iskolát kell látogatnia, azonkívül nyaranta összpon— Igen, most mindenki kommunista — mosolyogtak ők, s kivittek a Szovjetunióba. Hórom évig fejtettem o szenet a Donyec-medencében. Három hosszú évig ... Az egyszerű ember nehezen igazodott el a világ kis és nagy dolgaiban. Én is csak a saját keserű sorsom felett siránkoztam megrendült hittel. Negyvennyolc tavaszán kerültem haza. Anyám állandóan betegeskedett, apám meg még akkor is szidta az istent, s az egész világot, mert negyvenöt őszén vagonba tették és Zlín környékére vitték cukorrépát ásni a falu többi szegényével és néhány nagygazdájóval, akik kiröhögték: - Hogy ízlik a kommunisták kenyere, Gábor?! Negyvennyolc őszén megházasodtam. Egyszerű, kedves, értelmes lányt vettem feleségül, akit a gimnázium negyedik osztályából tépett ki a háború. Negyvenkilenc telén, a két ünnep között megszületett a kisfiunk. Boldogok voltunk. Apám nem tervezgetett már, mint azelőtt. Ragaszkodott ahhoz, amije megmaradt, sem többet, sem kevesebbet nem kívánt. Negyvenötben ugyan jelentkezett a pártba, kétszer is kitöltötte az ivet, de valahol mindig eltűnt nyomtalanul. Nem kellett a pártnak! Aztán mór nem hitt senkinek, saját magának sem. Néha az öröm is keserű ízií Ezerkilencszózótven májusóban feleségem benn járt a városban és hozta haza nagy örömmel az első magyar újságot, az Új Szót. Első betűjétől az utolsóig elolvastuk. Megragadta a figyelmünket egy hirdetés, illetve felhívás, aminek az volt a lényege, hogy szeptember elsejével tömegével nyílnak meg a