Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-22 / 47. szám, Vasárnapi Új Szó

Két hónapja szívta be őket ez a társaság, a felesége barátai voltak, tulajdonképpen még alig ismerkedett meg velük. Amikor kibékültek Katussal, s ő visszaköltözött hozzá, már az asszony körül találta valamennyit. Volt köztük egy Zsiga, egy Pali, egy Balázs, a férfiakhoz természetesen nők is tartoztak, szorosabban, oldottabban, a katonás Bea, az apró fogú Gabi, egy Zsófi nevű sovány deszka, mások is voltak, összesen talán tízen-tizenketten, akadt köztük grafikus, ápolónő, mérnök, az egyik azt mondta magáról, hogy régész, a másik valamelyik könyvtárban dolgozott ... Néha még összetévesztette őket. A társaság azzal szórakozott, hogy körbelakták egymást. Kéthetenként, háromhetenként mindenki átvonult egy másik lakásba, s úgy éltek az idegen szobákban, mintha a sajátjuk volna. Neki nemigen tetszett ez a kényelmetlen sétálgatás, azt mondta, az ötlet nyikorog — de Katus letorkolta: — Ásítoztunk, étvágytalanok voltunk, már annyira untuk egymást, hogy a fejünket is lecsavartuk ... Nem tagadhatod, ez érdekesebb! Igen, Katust érdekelte a sok idegen lakás. Érdekelte, mert a társaság úgy határozott, hogy ki-ki otthon hagyja a holmiját, mindent otthagy a többieknek, és él a többiekével. A fiatal férfi kirakta karóráját egy alacsony asztalkára. A grafikuséknál voltak, ma költöztek ide. Katus két óra alatt feldúlta az idegen lakást — most éjfél volt, Katus már aludt a másik szobában. Nekt még nem volt kedve lefeküdni, őt még szorították az ismeretlen falak, barátkozott az útjában álló, barátságtalan bútorokkal. A könyvespolcon talált egy üveg vodkát, azt iszogatta. Később — a másik szobában — benyúlt a fehérneműs szekrénybe, és az idegen asszony kombinéi, sáljai mögül előkapart három porceláncserepet. Tenyerére vette, nézegette a cserepeket: egy törött Fortuna-szobrocska darabjai voltak. — Kicsi, kövér asszonyság ... Itt a bőségszaruja isi A három darabra tört istenasszonnyal visszatért az alacsony, kovácsoltvas asztalkához, a cserepeket karórája mellé helyezte. A vodkásüveg a földön állt, ivott, közben az idegen asszonyra gondolt. — Három darabra tört a Szerencséje, és ő továbbra is őrzi... Őrzi, mert mégis Fortuna. Nem meri kidobni, mert reménykedik ... De miben reménykedik? Hogy összebütykölnek egy kocsit vagy egy víkendházat? Mindig így motyogott, ha többet ivott. Kíváncsi lett az asszonyra. Körülnézett, a fényképét kereste. A fali polcon egy női fénykép unatkozott — leemelte. Fiatal nő volt, kemény, kerek gombszemmel nézte őt. Visszatért vele az asztalkához. Ekkor fedezte fel, hogy az órája és a cserepek mellett egy könyv is fekszik. Belelapozott, vigyorogva olvasta a Karenina Anna első oldalát. Továbblapozott. Majd megint lapozott. — Itt a Fortunád, itt a könyved is... Felemelte a fényképet. Megszólította: — Ugye, tudod, mit olvastam? Nem a szerencsétlen Anna történetét, azt jól ismerem. Még Katus is tudja, hogy Anna meghal a végén. A te széljegyzeteid érdekeltek ... Mondd, miért huzigáltál alá bizonyos mondatokat? Például ezt: „Minden boldogtalan család a maga módján boldogtalan" — írja Tolsztoj. Es a margón a te kérdőjeled belevigyorog Tolsztoj szakállas igazságába. Szóval tagadod. Az az idő elmúlt, mondja a te kérdőjeled, amikor minden család a maga módján volt boldogtalan. Lehajolt, ismét töltött a vodkából. . — Talán igazad van.., Ezekben a vízcseppnyi szobákban melyeket a kagylófoteles modernség és az alacsony mennyezet a jó kereset és a rossz közérzet, a hivalkodó cinizmus és a megbújó penész olyan egyforma színész ... ezekben a szobákban, amelyek úgy hasonlítanak egymáshoz, mint a vízcseppek ... hát igen, itt a boldogtalanság is csak olyan gyári termék, mint egy üveg vodka vagy egy csomag külföldi cigaretta. Igazad van! Nincs testre szabott, külön-külön boldogtalanság, csak konfekció van ezekben a szobákban ... Megpöckölte a fényképet. — De te honnan tudod ezt? Átélted vagy csak megsejtetted? A fénykép nem felelt. — Titkolódzol? Azt hiszed, bölcs vagy, pedig csak pimasz kis nő vagy, aki pimasz illetlenséggel húzogatja Tolsztoj szakállát. Lapozott a könyvben. — Azt is aláhúztad, hogy a szerelmes Dolly arannyal hímzett szattyán papucsot készít hűtlen férjének ... Ö, te felvilágosult, te felszabadult, te független hölgy, bezzeg te nem hímzel többé papucsot a tisztelt férjednek, te csak eltűröd, hogy pofon üssön, kihasználfon és fél év múlva elváljon tőled. — Nevetsz? Törött Fortunákat őrzöl a kombinéid alatt és kinevetsz? Szánalmas vagy, buta vagy! Légy bátrabb, és dobd ki a Fortunát! Élj szerencse nélkül, babonák nélkül, felemelt fejjel. Az a bajotok, hogy végül mindig megalkusztok ... cserepekért. A fénykép komolyan nézte a férfit, ő is megkomolyodott. — Különben ez a Fortuna talán mégsem bolondság. Nekem is volt egy kalandom a tisztelt asszonysággal... megengeded, hogy elmodjam? A fénykép bólintott. — Gergely Gyurival kezdődik ... Gyuri az évfolyamtársam volt az egyetemen, a gépgyártási szakon. Pénzük, kocsijuk, Duna-parti lakásuk, mindenük volt ezeknek a Gergelyéknek ... tudnod kell, hogy az apja szabó volt, de nem akármilyen szabó, jóformán csak a követségi nőknek dolgozott, tele volt munkával. En meg a kollégiumban laktam, ruhám, pénzem jóformán semmi, mégis nagyon összebarátkoztunk Gyurival, és egy nyáron meghívott, tartsak velük Olaszországba, kocsin mennek, van hely, az apfa is szívesen lát... Bejártuk azon a nyáron a Dolomitokat, a tavakat, a tengerpartot, minden éjszaka máshol aludtunk, és naponta egy-egy olasz városkát nyeltünk le reggelire, ebédre és vacsorára. En egyiket sem ismertem, és mindegyik csodálatos volt. Az egyik ilyen szikrázó kőrakásban találkoztam aztán a magam Fortunájával... Ezt akarom most elmondani neked!... A zöldségpiac közepén állt, kőbe faragva, és mégis toprongyoson, olyan szerencsétlen volt, mint egy koldusaszszony... Pedig ő volt, Fortuna, a neve ott díszelgett a talapzaton. Mintha az előző félórában fosztották volna ki mindenéből, nem maradt semmije, kétségbeesetten, elgyötörten meredt felfelé, a magasba ... rajta már csak valamilyen égi szerencse segíthetett. Tudod, nagyon furcsa volt... fól megnéztem azt a szobrot, és megértettem — hát ilyen a szerencse! Tömény szerencsétlenség, mélypont, a nyomorúság pokla. Azt példázza, hogy innen már csak feljebb lehet jutni... Megsúgom neked, én kidobnám a Fortunádat, ha az enyém volna... A fénykép nem felelt. — Még mindig hallgatsz? ... Pedig kény szerit hetnélek, hogy megszólalj! Meghajlította a fényképet, ide-oda hajlítgatta. — A játékszerem vagy! Hirtelen ötlettel ledobta az asztalkára. Erélyesen rászólt: — Játszani fogunk!... Ismételd: „Ml ketten most beszélgetni fogunk". — Mi ketten most beszélgetni fogunk — mondta váratlanul a fénykép. A fiatal férfi tűnődött. — Kezdjük talán azzal, hogy azt mondod nekem: „Gyáva vagy!" A fénykép megismételte: — Gyáva vagy. — Mondd a szemembe: „Töröld meg az orrod, kisfiú!" — Most hoszsú szöveg következik, figyelj! Kezdhetem? — Kezdheted mondta a fénykép. — Tehát kezdem: „Hülyén élek, gyáván élek, visszahúzódva élek. Semmire nem érek rá, és nem hiszek semmiben". Ismételd el, de tegezve ismételd! A fénykép folyékonyan, színtelenül, tegezve ismételte: — Hülyén élsz, gyáván élsz. Nem érsz rá semmire, és nem hiszel semmiben. — Nem igaz/,.— legyintett a férfi. Majd zavartan bővítette a mondatot. -— Nem egészen így igaz. Csak kényelmes vagyok... — Csak kényelmes vagy... — mondta a fénykép is. — Különben hagyjuk, ne ismételd tovább, amit mondok. Elég ezt egyszer ís hallani... Inkább bemutatkozom neked, hogy egészen ismerj... — Hosszasan, el-elakadva gondolkodott... — Hát igen, rólam legelőször azt kell tudnod, hogy kényelmes vagyok, és csak képzeletben egyenesítem ki a világ elferdült tengelyét... — Nézte az idegen aszszonyt. — Azt hiszem, ezt nem értetted ... Elmondhatom egyszerűbben is... A világ tele van pimasz hülyékkel, akik hivatalban, társaságban, mindenütt orron fricskáznak ... Neked most bevallom, hogy ezeknek a pimaszoknak én csak a lépcsőházban tudok visszavágni szellemesen és pimaszul. En rájöttem, hogy ez a lépcsőházi életforma megnyugtatóbb, mint a leghatásosabb csillapítószerek ... Ha valamilyen igazságtalanság ér, valami nem úgy alakul, ahogyan szeretném, csak hátrálok néhány lépést, lehunyom a szemem ... és odakint a „lépcsőházban" megtorlom a sérelmeket. Mondd azt — „értem". De ne röhögj! A fénykép nem röhögött. Mosolytalanul ismételte: — Ertem. — Azelőtt, amikor még gyakorlatlan voltam, hazavittem a sérelmeket, és csak az otthoni gondolatokban pofoztam meg, aki megbántott. Ma már ügyesebb vagyok. Csak lehunyom a szemem, és ott helyben osztom az igazságot. — Felcsattant a hangja. — Miért nem kérdezed: — „Beteg vagy?" — Beteg vagy? — kérdezte a fénykép. —• Nem vagyok beteg! Csak unom és kerülöm a felesleges vitákat... — A fiatal férfi gúnyosan elhúzta a száfát. — Erre persze megjegyezheted: ugyan mikor és kivel vitatkoztál annyit, hogy belefáradtál? — Ugyan mikor és kivel... A férfi félbeszakította a fényképet. — Pedig így volt! A kollégiumban még annyit vitatkoztunk, hogy végül teljesen belefuladtunk. De azóta ... A fénykép nem röhögött. Mosolytalanul ismételte: — De azóta? Ingerüllen felelte: — Miről vitatkozzam? Akik előttem állnak, még nem értek rá meghallgatni engem ... Hogy miért nem kezdem én a dialógust? — Igen, miért nem kezded te? — Mert kiszorított vagyok. Hogy miből szorítottak ki? Az életstílusukból. — Hát milyen stílus a tiéd? — kérdezte a fénykép. — Ehhez buta vagy, de azért elmondom ... A magamfajta kezdő senki sok féle stílus között válogathat. Például kesereghet azon is, hol a forradalom, és miért nem lehet forradalmár? De lehet fölényes és cinikus is, lehet okos és tárgyilagos, lehet anarchista ... Mérgezheti is magát ezzel meg azzal... De akármilyen maszkot tart maga elé, a legfontosabb, hogy fól fésült legyen, és tisztára kefélt ruhában intse csendre azt, aki hangosabban beszél... Csak az fontos, az az egy nagyon fontos, hogy már saját kocsiból, saját horgásztanyáról intse csendre a mindenséget!... — Ez az ő stílusuk? — Igen, az övék. — Irigy vagy? — Talán irigy is vagyok, mert élni szeretnék. — Most talán nem élsz? — Nem élek, csak vagyok. Mindent belefojtani a szükségszerűségbe, ennyi az életünk. — Es te is belefojtod? — Magambal Most már érted? Magamba fojtom bele ... de nem adom fel magamat! Van egy világom, ahol mégiscsak az lehetek, aki vagyok. A fénykép hallgatott. — Miért hallgattál el? — kérdezte a férfi. — Talán megbántottalak? Persze ... Ti már „odaát" vagytok. Ebben a kétszemélyes paradicsomban minden holmitok a szemembe vigyorogja: odaát vagytok! De akkor miért őrizgetted kegyelettel ezt a törött nénikét, ezt a szerencsétlen, kövér Fortunát? Ingerülten a földre söpörte a fényképet. Félperc múlva lehajolt, hogy felemelje. Es csak akkor olvasta el a fénykép hátlapfát: az új csillaggal, a divatos fiatal táncdalénekesnő fényképével társalgott. Kedvetlenül, részegen nézte.