Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-18 / 274. szám, szerda

KITŰNŐ ALAKÍTÁSOK AZ AKADÉMIAI KISSZINHÁZ BRATISLAVABAN A szovjet kultúra napjainak egyik első jelentős művészeti eseménye a moszkvai Akadémiai Kisszíriház bratislavai vendég­szereplése volt. A több mint másfél évszázados gazdag múlt­ra visszatekintő társulat a szlo­vák fővárosban is olyan erénye­ket csillogtatott, melyek az orosz, illetve a szovjet színház­művészetet már hagyományosan jellemzik: ez elsősorban a mű­vészi szó erejével ható, s kivá­ló színészi teljesítményekkel „alátámasztott" színpadi játék, továbbá a rendezés minden za­varó túlzásoktól mentes tiszta stílusa. Kétségtelen, hogy ebbe a művészi keretbe leginkább a hazai, ma már klasszikusnak mondható szerzőik alkotásai il­leszkednek be legsikerültebben. Ezt a tényt bizonyította a szov­jet társulat mostani vendégjáté­ka is. Az első napon a „házi" szerzőként számon tartott Oszt­rovszkij Bolond pénz című ko­médiáját láttuk. Osztrovszkij mű­ve a múlt századvég orosz tár­sadalmának iróniával vegyített pontos rajza, amelyben a fő hangsúlyt a nemesség és az éle­dező polgárság céltalan életé­nek és pénzhajhászásának be­mutatására fektette. A szerző éleslátását tanúsítja, hogy pa­lettáján szerepelnek a kétkezi munkások és földművesek is: jellemük és életfelfogásuk nem­csak kontrasztként hat a „fel­sőbb" rétegek életmódjával szemben, de egyben már sejteti a dolgozó tömegek eljövendő társadalomformáló szerepét is. Osztrovszkij a találó társada­lomrajzzal és a szereplők plasz­tikus jellemzésével széles teret biztosít a rendezőnek és a szí­nészeknek egyaránt. A Klsszín­• Lengyel, latin és angol nyelven adja ki a varsói Tudo­mányos Könyvkiadó Koperni­kusz műveit három kötetben. Az első kötet jövőre, a második 1972-ben, a harmadik 1973 no­vemberében a nagy lengyel csillagász születésének 500. év­fordulóján jelenik meg. ház művészei élnek is ezzel a lehetőséggel: Varpachovszky ren­dező kellően összefogott, jól pergő előadást hozott létre, amelyben a színészek elsőrangú játéka dominál. Különösen /. 1. Kajurov (Vaszilkov) teljesítmé­nye ment élményszámba. Kívüle főleg E. A. Bysztrickajaésj. M. Szatrovovna (Csebokraszova) szerepformlásáról lehet a leg­felsőbb fokon beszélni. A második napon Maxim Gor­kij A sztárec című színművét vitték színre szovjet vendége­ink. Ez az alkotás a húszas évek elején aratott nagy sikert e társulat előadásában, s most a felújítást is hasonló kedvező visszhang fogadta. Gorkij e szín­műve is magvas gondolatokkal teli alkotás. A századforduló orosz társadalmának bemutatá­sán és a konkrét cselekményen kívül, ezzel összefüggő filozó­fiai síkon az élet értelméről tesz föl mindig ésszerű kérdé­seket, pontosabban: felvázol többfajta dilemmát, amelyből egyértelmű kiút nem létezik. A. B. Satrin rendező a figu­rák jellemének kidomborításá­val állandó feszültséget terem­tett a színpadon, s szuggesztív erejű, gyakran kissé nyersnek tűnő előadást kreált. Kár, hogy a gyakran „bakizó" műszaki se­gédeszközök, elsősorban a vilá­gítás olykor kissé zavarták a játékot, az azonban különösen a Hviezdoslav Színházban szin­te minden vendégjáték tipikus velejárója. Ezen az estén ls hi­bátlan színészi teljesítmények­nek tapsolhattunk. A címsze­repben M. I. Carev jól felépített, szépen nüanszírozott játékot nyújtott- Mostakov szerepében B. V. Telegin dinamikus szerep­formálásával tűnt ki. A. B. Bysztrickaja ezen az estén is ta­núbizonyságát adta sokrétű és páratlan művészi tehetségének. Meg kell említeni B. 1. Vol­kov államdíjas díszlettervező ér­demeit is, aki a monumentális és masszív díszletek sajátos vál­togatásával ehhez a színműhöz tökéletesen beillő hangulatot te­remtett. SZILVASSY JÓZSEF A kultúrának van már háza Kultúrházat kapott a falu, ír­tam fel címül eredetileg. Aztán meggondoltam, mert ez így nem lenne egészen igaz — azt a bi­zonyos kultúrházat nem kap­ták, hanem felépítették maguk­nak a vajasvattaiak. Nemrég Rozsnyón jártam, ott szinte minden kulturális akciót megbénít az otthon, a kultúr­ház hiánya. Nem csoda: föld nélkül sincs földművelés. A va­jasvattaiak példája a falusi em­ber ismert népi realizmusából nőtt ki: „Segíts magadon, az isten is megsegít" észjárásból, és — summa summárum — már áll is az épület. Mi szükséges egy ilyen re­cept beváltásához? Mindenek­előtt egy olyan biológiai lény, aki felhasználja agysejtjei akti­vitását, felismeri rosszullétének okait. Ez esetben Árva Margit­ról van szó, aki rövid töprengés után úgy vélte, hogy a fiatalok melankóliája könnyen gyógyít­ható —, s máris áll a bál. S a bál csakugyan áll, nem­csak szimbolikusan — éppen avatják az új épületet. Kis te­rem, a falu méreteihez igazítot­ták, színpadát csak ezután ácsolják össze a mesteremberek kezei. Középen ízléses fíiggöny­tartó, csak néhány perc eltelté­vel értem meg funkcióját: al­kalmi esetekben a terem két részre való elkülönítésére hiva­tott. A falon dicsérő oklevelek (a helyi tűzoltószervezet jó munkájának bizonyítékai), egy faliújság a házépítők pillanat­felvételeivel, az ablakokon íz­léses, otthoni hangulatot terem­tő függönyök. Az új asztalok és karcsú székek alatt még csillog a gumilinóleum, s ránk-ránk ka­csint a gázkályha sárgás macs­kaszeme. Nagy Péter, a hnb elnöke mo­solyogva magyaráz: — Mindössze néhány hétre j pontosan hatra) volt szüksé­günk ahhoz, hogy tető alá hoz­zuk a kultúrházat. Ez a tény már önmaga sok mindenről árulko­dik — elsősorban arról, hogy teljes mértékben megbízhatunk fiataljainkban. Az ő lelkesedé­sük nélkül aligha lehetnénk ma itt. A hnb és a szövetkezet anya­gi támogatását felhasználva, minden munkát önerejükből vé­geztek el. A társadalmi munka legaktí­vabb résztvevői ajándékot kap­nak: szépen csomagolt írókész­letet. Feljegyzek néhány nevet: Horváth Géza főleg .a munkafo­lyamatok megszervezésében je­leskedett [a míért-re? azzal vá­laszol, hogy igen fontosnak tartja a fiatalok nevelését) — a két legfiatalabb brigádos, a még iskolás korú Horváth Laci és Budai Tibi (ők pingpongozni szeretnének itt, már van fel­szerelésük). Duducz Mihály bá­csi 62 évével a legidősebb bri­gádos címét nyerte el („csak nem kell megfeledkezni a kul­túrterem állandó korszerűsítésé­ről, mert aki nem tart lépést, lemarad"). Varga Ferenc, taní­tó az alakuló ifjúsági klubról beszél. — (Én a magam részét ki fogom venni a munkából. Egy énekkar megalapítása már­is számításba jöhet, s biztosan lesznek más jellegű műsoraink is"), és sokan-sokan latolgatják a különböző elképzeléseket. Vajasvatta egészen kis falu, mindössze 220 lakosa van, gaz­daságilag nem is önálló, Nagy­magyarhoz tartozik. Kulturális akcióinak rendszeresítésére már­is megtette az első lépést, most már a „további feladatok megol­dásán van a sor", amint azt Arvai Margit, a fiatalok szószó­lója mondta. Ehhez a „további" munkához kívánok számukra sok sikert. BÁRCZI ISTVÁN írta: ZBYCH ANDRZEJ 7. •— A katona egyik legfontosabb eré­nye a pontosság — fogadta Langer, a páncélos hadosztály parancsnoka. — Még sokra viheti a hadseregben, főhad­nagy. Kloss kihúzta magát, összek-oppantot­ta csizmája sarkát, s igen kimérten bic­centett fejével. Közben a térképasztal­nál foglalatoskodó Slurmführert nézte, aki fekete SD-egyenruhájában nagyon is „kilógott a sorból", vagyis a többiek elegáns, zöld egyenruhás csoportjából. Langer észrevette Kloss érdeklődését, s közéjük lépett; — Bemutatom egymásnak az urakat: Kloss főhadnagy, Stadtke Sturmführer az SD-től. Azt hiszem, gyakran lesz szük­ségük egymás segítségére. Stadtke irónikusan elmosolyodott, s kezet nyújtott: — Kloss főhadnagy, önt az SD úgy tartja megfigyelés alatt, mint a Biroda­lom egyik legveszélyesebb szoknyava­dászát. — Önnek kár egyenruhát hordania — válaszolt mosolyogva Kloss —, hiszen túlzásai is rögtön elárulnák, hogy az SD-nél dolgozik. Időközben a hadosztály törzskari tisztjei is megérkeztek, langer szívébe belopta magát Kloss az iménti szópár­bajával, de úgy tett, mintha semmit se vett volna észre, s a térképasztalhoz lépett: — Kezdjük uraim, javasolom, hogy ez­úttal állva tekintsék végig a térképen csapatmozgásaink irányait. Kilenc fej hajolt figyelmesen a ha­talmas térkép fölé, amelyen fekete, kék és vörös nyilak jelezték az erők moz­gását. — Páncélos csapatainkat itt össz­pontosítjuk Kamenszk térségében — húzta végig mutatópálcáját a térképen —. Értesüléseink szerint ezen a részen a leggyengébb e védelmi vonal. A fel­adat a következő: egy tíz-tizenöt kilo­méteres szakaszon átszakítani az ellen­ség védelmi gyűrűjét, s ugyanilyen szé­lességű ékkel előretörni Sepelnyikov irányába. A várostól 15—20 kilométer­nyire egyesülnek csapataink a 33. pán­céloshadosztály erőivel. Ily módon ala­posan szétzilálhatjuk az ellenség vo­nalait, s a keletkezett zűrzavart gépe­sített egységeink új frontvonal elfogla­lására használhatják ki. — Nem volna célszerűbb frontális tá­madással visszavetni a bolsevikokat 50—100 kilométerrel? — kérdezte Stadtke. — Ne feledje el Sturmführer, hogy 1942-őt írunk, s a szovjetek Moszkva vonalán túl jelentős tartalékokat gyűj­töttek össze. Ezek a tartalékok már olykor a frontokon is éreztetik hatásu­kat. A frontális támadás túl nagy áldo­zatokkal járhat. Most a német hadmű­vészet mesterfogásaira van szükség, hogy eredményeket érjünk el — mond­ta Langer, s kiegyenesedett a térkép­asztal mellett: — Van még valakinek kérdése az urak közül? Levette szemüvegét, s lassú mozdu­latokkal törölgette. Közben furcsán hu­nyorogva végignézett a társaságon. Klossnak természetesen lett volna kérdeznívalója. Például az, hogy mi­lyen erőt képvisel a 33. páncélos had­osztály, s többek között az, hogy mi­kor kerül sor a támadásra. Szerencsé­jére a harmadik ezred parancsnoka se­gítségére sietett: — Páncélosaim egy része időszakos szemlét végez. Szükségesnek tartom je­lenteni ezredes úr, hogy ezredem csak holnap délre lesz harcképes. — Nyugodtan fejezzék be a szemlét. A támadásra ugyanis hetedikén, azaz holnapután kerül sor. Sorakozó 4 óra harminckor, s a parancsokat zárt borí­tékban kapják meg. S hogy telfes legyen a mai nap meg­lepetéssorozata, amikor Langer befejez­te a tájékoztatást, a következő szavak­kal búcsúzott tisztjeitől: — Most magukra hagyom az urakat. Stadtke Sturmführer még néhány perc türelmet kér, hogy néhány biztonsági és általános intézkedésről tájékoztassa önöket. — Azt természetesen mondanom sem kell, hogy amit most hallottak az csakis önöknek szólt — mondta Stadtke s ar­cáról egyetlen pillanatra sem hervadt le a gunyoros mosoly. — Ma kiadtam egy parancsot — foly­tatta Stadtke —, s ennek értelmében minden 12 éven felüli fiatal 48 órán be­lül köteles jelentkezni munkára. A je­lentkezőkre a Birodalomban korszerű gyárak várnak. — Tolongani fognak — mondta vi­gyorogva a negyedik ezred parancsno­ka, de Stadtke kesztyűs kezével az asz­talra csapott: — Megtaláljuk a módját, hogy jelent­kezésre bírjuk őketI Megtalálunk min­den bujkálót, mégha az egérlyukba me­nekült is. Az imént kérdező ezredparancsnok pimaszul Stadtkera ásított, s játékosan babrálni kezdett a térképmutató pálcá­val. — Nem szeretném uraim, ha ébersé­güket is elaltatnák — csattant fel Stadtke, s dühösen becsapta maga mö­gött az ajtót. • Kloss kényelmesen végignyújtózott a heverőn. Kezével a rojtos faliszőnyeg­nek támaszkodott, s arra gondolt, hogy milyen könnyen át lehetne alakítani ezt a szokványos kis irodaszobát otthonos fészekké. A legjobb bajor stílusban. Csak el kellene tüntetni azt az imazsá­molyszerű kis polcot, amelyen Márta és minden német katekizmusa, a Mein Kampf feküdt. Néhány kép a vezérek ostoba fényképmásolatai helyére, egy szál virág a vázának előléptetett löve­dékhüvelybe, s néhány értékes mütyür­ke a polcon sorakozó értéktelen ele­fántfigurák helyett. Felnyúlt a polcra. A hét különböző nagyságú elefánt közül a legkisebb ak­kora volt, mint a kisujja. A legnagyobb nem fért volna el a tenyerében. Amint a cserépfigurával játszadozott, azon töprengett, hogy vajon Márta eze­két a vackokat magával hordja-e város­ról városra, frontról frontra? Képtelen­ség — gondolta. — Képtelenség vagy igen nagyfokú ostobaság ilyen értékte­len vackokhoz ragaszkodni. Most a kézi gerjesztő telefonkészülé­ken pihent meg a tekintete. Érdekes — gondolta —, hogy még mindig nem szó­lalt meg, ugyanis amikor elindult a törzstől, meghagyta a kapuügyeletesnek Márta telefonszámát. Tudta, hogy nem lesz Itthon a lány, hiszen éppen ő adott neki mérhetetle­nül sok munkát azzal, hogy sikerrel to­vábbította a páncélos támadás tervét. Idejövet a kórház előtt haladt el, s lát­ta, amint szinte kötegekben szállították a Wermachtosokat a betegszállító ko­csikról a kórtermekbe. Pihenni jött és gondolkodni. Először használta ki azt a lehetőséget, hogy kulcsa van a lány lakásához. Egyedül akart maradni, véglgnyújtózkodni ezen a pocsék, de kényelmes heverőn, utál­kozni Márta értéktelen cserépflguráiii, s végiggondolni az elmúlt két nap ese­ményeit. Lehunyta szemét, s látta, amint Smidl, a kövér és rosszindulatú alezredes, a törzsparancsnok helyettese ott kuksol a parancsnoki bunkerban a hadosztály felvonulási területének közvetlen kö­zelében, s az órájára figyel. Mert ezt az egyet a javára kell írni: mindig ott van, ahol a katonái. Közel a tűzhöz. Mindent látni, és hallani akar, s olyan közelben szeret lenni, hogy bármikor, a helyzetnek megfelelően tudjon pa­rancsokat adni. S micsoda szerencséje volt! A hábo­rú óta mindig a frontvonalban kuksolt, végigdrukkolva minden támadást, s ed­dig a napig egyetlen karcolást sem szerzett. A bunkerban jól lehetett hallani a felsorakozó páncélosok tompa moraját, a hernyótalpak csikordulásait a fordu­lókon. Amint kilépett a bunker ajtaján, látta a parányi irányjelző lámpák vil­logását a sötétben, mint szentjánosbo­garak jelezték a hatalmas páncéltestek mozgásvonalát. A törzsparancsnok az órájára nézett Még hét perc — állapította meg, s u csendből arra következtetett, hogy a felvonulás másodpercnyi pontossággal befejeződött. Megcsörrent a telefon. A törzspa­rancsnok ismételte a parancsot: — Három ötvenkor támadás ... Ebben a pillanatban megremegett a föld. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents