Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-15 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

azokkal a mozdulatokkal — leszáll a bakról, s a tornácra kitett kis asztalkája mellől éppen télálló fia felé — őfelé — fordul: — Kifogsz, fiam? s ő már ott van a lovaknál, apja pedig visszanyúlt az iszákjáért, a szerszámjáért, aztán a szerszámmal előbb elballag, helyére teszi, majd visszaérkezve a konyx háig, jobb kézzel félrecsapja a firhangot, s eltűnik bent a sötétben, magabiztosan, elégedetten és önmaga uraként befejezve a napot. Ó, ez a hazatérés! Fog még Ide valaki ilyen fáradtan és ilyen elégedetten hazatérni? Hát nincs ez a fáradtság, és. ez az elégedettség, aztán még az a negyvenkilós halott az épület új toldásaiba befalazva? Neki innen mennie kellett, ő nem maradhatott itt. Igen, lehet, hogy brigádvezető lett volna, .esetleg még elnök is. Mesebeszéd, nem kellett ő senkinek. Bevitte volna a megmaradt földet, aztán szépen beosztották volna, vagy ide, vagy oda. Nahát, ezen már aztán igazán kár rágódni, ő aztán igazán nem a földet sajnálta, a tulajdonát, még kimondani is nevetséges. Az elképzeléseit, azokat nem lehetett oda bevinni. Az apja emlékét. A „két Képíró", ahogyan ő tudta magukat, míg az apja élt, s a „két Képírót", akinek tudnia kellett magát, az apja halála után. Hangot hallott, Kétségtelenül neki szólt valaki az utca felől. — Szabadságon, szabadságon? Odanézett. Nem mindjárt Ismerte meg Pandúr Mihályt, az egykori darálótulajdonost. Úgy állt ott az alacsony, kőpillérek közé feszített drótkerítés előtt, hogy feltétlenül oda kellett menni hozzá, nem válaszolgathatott neki innen az udvar aljából. Amíg odalépkedett lassan, folyton magán érezte Pandúr átvilágító erősségű, vizsgáló tekintetét, s nem tudta, vajon ez a „szabadságon, szabadságon" gúnyolódás-e, vagy Pandúr valóban nem tud semmit. Utóbb — hál Istennek — ez derült ki. Kezet fogtak a kerítés felett. — Hát, hogy-megvagy, János? Megvagy? — Megvolnék. — Mikor jött? — Csütörtökön. w Nem láttalak sehun. —• Nemigen mozgok. — Pihengetsz? — Igen. — S csak egyedül? Család? Aszszony? — Nincs. — Ne mond! Én azt hittem, te valami nő miatt mentél fel Pestre. — Ki mondta? — Senki. Űgy véltem. Egy kis szünet állt be, elnéztek egymás mellett. — S maguk? Hogy vannak? — Hát már csak én. A feleségem elhalt három éve. A fiamékkal élek. Vezetem ezt a darálót. — Visszakapta? — A, nem, a téeszé. 1— Értem. És Misi? Vele mi van? — Ö, kérlek szépen, az ABC-áruház vezetője. — Ml a szösz, már olyan is van? — Van, kérlek, két éve. Csupa üveg meg tükör, nem láttad még? — Nem. Most éppen egymás szemébe néztek, s Képíró azon gondolkozott, hogy miből fakad ez a kl nem mondott, szavak közti egyetértésük, mely az elmúlt évek és a korkülönbség szakadéka felett is összeköti őket, szinte kitapinthatóan. Pandúr barátkozott az apjával eléggé, presbiter is volt, mint az apja meg a harmadik szomszéd. Még előbb elvitték, mint az apját, öt évig volt bent, Kazincbarcikát építette rabként. Gyerekkorában nem szerette Pandúrt, a leereszke1 dő, gazdagságával kérkedő modora miatt, és a fiával sem barátkozott, meg a békákat hajigálta a kanálisba. És most ABC-áruházvezető. „A hülyéknek minden sikerül" — gondolta. Közben az öreg beszélt tovább. — Áru ls lenne benne elég, csak sosem az, ami kell. Televízió meg rádió annyi van, mint a nyű, de már például egy jó csavar, amilyen éppen kellene, az nincs. — Ez mindenütt így van. — Gondolod? Te többet jársz a világban, biztosan. Én már nem nagyon mozgok. Be vagyok illeszkedve rendesen. Megvan minden, ami kell. A menyem is dolgozik, az unokák Iskolába járnak. Soha nekem azelőtt Ilyen nyugodt életem nem volt, ez biztos. Űgy érezte, legalábbis bólogatnia kellene erre, vagy valahogyan kifejezni az egyetértését és az örömét a dolgok ilyentén való jó menete felett, de ez nem sikerült. Az arca merev, a tekintete közömbös maradt. Ez ingerelhette fel Pandúrt a kérdezésre: — És te? Neked hogy sikerült a beilleszkedésed odafönt? Most mit mondjon? Hazudjon? Nem volt kedve rá. — Sehogy — mondotta elutasítóan. Az öreg most nem nézett vissza rá, a kerítést babrálta, mintha számított volna erre a válaszra. — Az elég baj — mondta aztán, és mégiscsak ráemelte a tekintetét. — Nincs rendes pbzíclőd? — Nem azon múlik. — Dehogynem, minden azon múlik, hidd el nekem. Nem lehet álmokat kergetni, meg a múltakon siránkozni. Vagy-vagy. Be kell állni a bolyba, meg kell tekerni a kallantyút, aztán a dolgok szépen elrendeződnek. Vállat vont, nem tudta visszatartani. — Hát, aki tudja, csinálja. Én nem tudom. — Dehogyisnem. Mindenkinek tudnia kell. Igaz, te egy kissé konok vagy, mint az apád volt. De én gyanítom, hogy ő se lenne már olyan konok, ha élne. — De nem él — vágta rá hirtelen. Látta ls, hogy ezzel nagyon eltalálta az öreg Pandúr Mihályt, s hogy annak ezek után nincs kedve tovább elmélkedni. — Hát, nem, az igaz — nyújtotta a kezét egy sóhajjal, és egy lépéssel elindulf. —. Isten áldjon — mondta kedélytelenül. — A legjobbakat, Mihály bátyám — köszönt vissza ő, maga ls elcsodálkozva a talán még soha általa ki nem mondott „Mihály báJyám"-on, és a kissé fölényeskedőnek érzett, és ugyancsak használaton kívüli elköszönés! forma felett, s ugyanebben a pillanatban már értékelte is a helyzetét, s bátorságát, megállapítva, hogy azért köszönt így, mert valamiképp győzött most, de legalábbis megvédte és igazolta magát. A győzelmi mámor igen rövid volt azonban, mert Pandúr lassan elballagott, hátul, a mélyben pedig kinyílt a kertkapu, hazaért az anyja, s az a puszta tény, hogy az anyja közeledik felé a kerten át, maga előtt a mellén egy veknit tartva, eloszlatta az Imént egy-két szóval maga köré varázsolt hősi légkört, Ismét itt állt, ezen az újjáépült, régi udvaron, kiszolgáltatottan és ráutaltan, reménytelenül. Elébement az anyjának, és a tornácon várta meg a konyha előtt. Megpróbálta kedélyesén elkezdeni vele a napot, s megkérdezte: — Hát, ml Jót hozott, édesanyám? — Csak egy kis kenyeret — mondta az anyja, és bement előtte a konyhába, anélkül, hogy ránézett volna. Az óvóhelyen kialudt a fény. Kiáltozás, odébtolt padok és székek nesze töltötte be egyszeriben a helyiséget, majd egy hang ezt kiáltotta: - Csendesebben, elvtársak, üljenek nyugodtan! — S az emberek ott ültek a sötétségben. A légitámadás már több órája tartott. A festő az összecsukható széken ült, amellyel nyári tanulmányaira szokott kimenni. Most ez a könnyű, háromlábú szék, tulajdon tákolmánya, nagyon jó szolgálatot tett. A festő egy régi, földszintes házikóban lakott, egyikében a házveteránoknak, amilyenek ma is állnak még a petrográdi negyed széles utcáin. A kis ház előtt kert, a kertben régi, elhanyagolt szökőkút, csövét rozsda lepi, gránitját moha fedi. Most épp vastag hóréteg borította, s a festő mindenre inkább gondolt ezek alatt az órák alatt, mint erre a házikóra és szökőkútra. Tudatába homályosan hatolt be a szomszédok beszélgetése, a borzalom és csodálkozás felkiáltásai, gyereksírás. Sűrű fekete homály burkolta be, mint Vtilami köpenyeg, fejtől lefelé. — Rég el kellett volna utaznom - mondta valaki ingerülten. S ő is ezt gondolta: igen, micsoda ostobaság, hogy még nem utazott el. Nem is lett volna ebben semmi gyávaság. Mostanában plakátokat rajzol, a plakátjai jó szolgálatot tesznek, ott lógnak az utcákon, a klubokban, a front fedezékeiben - igaz. De nem kell okvetlenül Leningrádban rajzolnia őket. A munkafeltételek amúgy is szinte elviselhetetlenül nehézzé váltak. Hideg műterem, elgémberedett ujjak, alig áll meg bennük a ceruza, a kiskályha nem melegít, óvóhelye a házikójában természetesen nincsen, a szomszédos hatalmas házba kell átfutnia, ott üldögél órák hoszszat, meghűlt, kimerült, köhög, rég nem lakott jól. Kezét a hidegtől valami pörk lepte el. Reuma vagy valami ilyesmi. Otthonról a festőszövetségig a nagy távolságot nehéz megtennie, villamos nincs. Most meg a fény is kialudt. Neki meg azt mesélték, hogy elég a Volga-vidékre menni, ott fényben úszó városok vannak, meleg a szoba, bőségben az étel, társai, akik idejében elmentek, ott élnek . .. igen, igen, micsoda ostobaság itt ülni a sötétben, hidegben, éhezve és várni fejére a bombát. A ház időnként tetejétől talpáig megreszketett, akkor mind elhallgattak, majd néhány percen át vad zsivaj uralkodott. Lassacskán aztán helyreállt a nyugalom. A homály mintha egyre jobban megsűrűsödött volna. A festő elvesztette időérzékét. Este jött be a pincébe. Most már alkalmasint későre jár. A berepülés jócskán elnyúlt. Megint egy becsapás döreje, megint és megint... „Hajigálják a bombát" — gondolta bánatosan. Lám, a város is, amelyet annyira szeretett, hogy megváltozott! Annyira sajnálta, hogy szinte fáj, sír bele. Milyen komor és szomorú mindez. A riadó azonnal véget ér, kimegy az utcára s meglehet, új házromokat lát, tűzvészt, roncshalmakat. Ezek a lakások, ahol a gerendákba kapaszkodva lógnak a levegőben az ágyak és szekrények - az emberi élet szánalomra méltó leltárai. Egy láthatatlan gyerek vékony hangon felsírt a sarokban. A festő a homályon át elképzelte ezt a gyermeki fejecskét, a könynyel teli, tágra nyílt szemeket, aludt s tán most felébredt, megijedt a sötétségtől és felsírt. Ha lerajzolna egy ilyen óvóhelyet: majdnem ilyet, csak gyertyák világítanák meg. A reszkető láng, amint végigszalad az arcokon, a fekete árnyak a falon, a feszülten figyelő alakok, az ócska bundába bugyolált öregasszonyok, a sarokban sugdolózó fiatalemberek, a gyerekek, akiket fiatal anyjuk a mellére szorít. A lépcsőházban fény villant fel s az udvarból, a nyitott ajtón át, a lefúvás hangja halolt be. A riadó végre-valahára véget ért. A festő nem sietett a kimenéssel. Megvárta, amíg a tömeg behúzódott a keskeny folyosóba s csaknem utolsónak távozott, tapogatózva a hideg falakhoz szorulva. Félt, hogy meglátja a romokat, most rögtön, mindjárt itt, a tőszomszédságban. Azt gondolta, hogy ugyanígy botladozva jut majd el a kicsiny házikójáig, amely néhány lépés innét. Kiment az utcára s tanácstalanul és megzavaradova állt meg. Vakító, hatalmas holdfény világított be mindent. Az óriási, majdnem violaszínű hold fagyos párakörben függött a tűzfalak fölött a zöldeskék ég magasságában, ahol bodor, fehér felhők táboroztak, fehérek, mint valami fehér merinónyáj. Az ég mintha csengett volna a hidegtől s a fénytől. Az üres térre szögellő, nagy házak falai mintha bronzból lettek volna. A hó kellemesen csikorgott. A gazdag hóbuckákon utcahosszat atlaszkék árnyékok. A házacskája felé lépdelt s nem ismert rá a helyre. A kertben ocsúdott fel, amely mesés volt, mint egy álom. A fákon három ujjnyi zúzmara. Minden ágat mintha művészi mesterségtudással dolgoztak volna ki: szikrázott, ontotta a sugárzást, érthetetlen lángocskák szaladgáltak a facsúcsokon, amelyeket cobolysipkaként fedett a há; a fák mintha ünnepi táncra öltözködtek volna ki, mindjárt bele is kezdenek a festő körül a körtáncba, tündöklő karjaikat összekulcsolva s gyémántokat szórva mindenfelé. Ennek a csodálatos kertnek a közepén varázslatos szépségű fa állt. Ami a többi fát ékítette - csillámlás, sugárzás, szikrafény, gyémántok - minden megsokszorozódott rajta s mind olyan tökéletességet ért el, amilyet emberkéz nem alkothat. A fa hideg, csodálatos fényben égett, mint fehér máglya szórta a hólángokat s ez a láng egy pillanatra sem hagyott fel tűzijátékával. A festő ott állt s nem értett semmit, néma szemlélődésbe merült. Nem ismerte fel a helyet, nem foghatta fel, hogyan jutott ebbe a kertbe, s egyáltalán hol van. Körülnézett. Az utcán emberek mentek. Fiatalos nevetés, derűs hócsikorgás hallatszott. Levette sipkáját s behunyt szemmel állt egy pillanatig. Magához tért. Ahogy szemét kinyitotta, mintha visszatért volna a földre. A tulajdon kertjében állt s egyenesen a hóval behordott szökőkút felé tartott. Kerítés már régen nem volt. Egy robbanás hatalmas levegőhulláma elvitte, teljesen elsöpörte s messze széjjelszórta az utcában a vén, likacsos deszkákat. A fakító szépségű almafa - az ő ismerős öreg almafája volt, amely olyan szerényen álldogált máskor a szökőkútnál. Körülnézett s meglátta a várost, amelyen violaszín, varázslatos holdfény ömlött szét. A gyönyörű város mérhetetlen és utánozhatatlan szépségben emelkedett fel körülötte. A festő nézte, mintha újra született volna. Minden komor gondolata, ami ott a pincében marcangolta, elszállt. Hogyan? Elutazzék a szépség és hősiesség, a munka és pompázás eme csodálatos világából? Hát el lehet innét menni? Soha, sehova! Ezt a várost utolsó leheletig, az utolsó vércseppig védenie kell, el kell hessegetnie róla az ellenség árnyékát, ki kell irtania, hogy nyoma se maradjon - de elmenni: nem, soha! S a festő csak állt s nézett s nem tudott betelni a nézéssel, csodálkozással s tele volt mérhetetlen örömmel és büszkeséggel. NÉMETH LASZLO, fordítása