Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-15 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

Jevgenyij Vinokurov: - - , v- Kf ŕ . ' C • Í ""ji' • v , *" > •"• I. Muhina: Szoborkompozíció vázlata egy moszkvai hídhoz. Bronz. 1938. Md duzzogtál megint Mo duzzogtál megint sokóig, mint máskor is, Ha emlaradtam, ha később értem hozo jóval, mint ahogy ígértem neked. Bosszús edénycsörgés a konyhán. Sebesen csappan, ingerplten, a konyhaszekrény kisfiókja, megrezzen benne kenyerünk. Es veszem újra a kobótom, leballagok megint a lépcsőn, hogy egyszer már, a hóesésben, végiggondoljam magamat. Én voltam-e a kis ötéves kölyök, oki oz udvarunkon bizonykodott: olvasta régén Marx Károly összes műveit? S a kamasz is, ki azt lihegte: „Egyedül voltam nyolcuk elleni", s vérét törölve, felfedezte, milyen reális a világ? A ló Az atmoszférán át rakéta sunan, s megáll egy langyos fényű csillagon ... Elvész nyomod majd lázas századunkbon, te kedves lélek, eltűnsz egy napon. Bókolva húztál súlyos díszkoporsót, harcba rontottál, mint a förgeteg, dőltél ekébe, hámba. Fáj a sorsod, szomorú állat - úgy szerettelek! Cigány kantárján, vásár-sokaságban nem ágaskodol, sunyva füledet, és a kihűlő arcba fújva lágyan, a halott huszárt nem költögeted. Irgalom és düh egytestvér volt benned, egyszerre voltál gőgös és szelíd, vittél koronás és felséges terhet, s vitted a szegény kínja-nyűgeit. Te elkocogsz most, mert ütött az ótód, mély-mély korokba. Senki sem keres. Postakocsis-bánattal hadd csapok rád utoljára, szilaj ostorhegyes! Egy-egy palánk mellett még látni téged: ott dörgölődzöl, lábad szétveted, megcsúfolt csoda, állasz. Az ítélet elhangzott már szelíd fejed felett. Mars Tcnitottól oz égen A Marsot megkeresni. Kérő gyerek-kezembe adtad a pisztolyt, tartani... Lassanként elfeledlek már, apám. Mire emlékszem? Lovassági köpenyedre, meg sarkantyúdra: fogas volt a széle, mint az órakeréknek. Hálás vagyok neked ... Mért, hogy én, felnőve, mégis inkább az Arbat ódon utcáit szerettem, ahol a régi házak málló oszlopsora fazsindelyes tetőt tart, ahol, ha egy-egy ablakon benézek, öreg képráma sarka néz rám,. a vakolat tenyérnyi darabokban a járdakőre hámlik, s az arra járók fehér nyomokat hordanak széjjel, keresztül-kasul a városon... Sóhajtva bolyongtam éjjelente Moszkva eső-mosdatte kongó kövein, kezemben összegöngyölt, vékony füzet — és nyomaimmal át meg áthurkoltam a várost, és összesodrott füzetem tűnődve államhoz emeltem, majd belefújtam, aztán átnéztem rajta, mint távcsövön, vizsgáltam az eget.,. Láttam a Marsot is. De már nem érdekelt. A percnek éltem A percnek éltem. Háborús sötétből a tűzbe néztem. Kezem térdemen. A tábortűz, az ingatag kis fénykör volt számomra a világegyetem. A percnek éltem. Annak élni! vétek. Ô, én tudom, garasos éden ez. Nincs v.issza út. Most végtelen vidékek felé bolyongj, botorkálj, tévedezz! A percnek éltem. Boldoggá tett okkor darab kenyér, dohány, egy kis meleg.. Nincs visszatérés. Eltépték a parttól, s dobálnak már sörényes tengerek. Makszim Gorkij: A valóságról Az tró — osztályának szeme, füle és hangja. Lehet, hogy nincs tudatában, lehet, hogy tagadja, de mégis mindig és elkerülhetetlenül osztálya szerve, érzékelő eszköze. Osztályának, rétegének hangulatát, vágyait, aggodalmát, reményeit, szenvedélyét, érdekeit, hibáit és erényeit érzékeli, formálja meg s ábrázolja. Mindez őt magát is korlátozza fejlődésében. Az író sohasem volt és nem is lehet „belsőleg szabad ember", és nem lehet „ember csak úgy általában". Ilyen tökéletesen szabad „mindenki embere" — az Emberiség Embere — csakis a jövőben lehet, amikor erőinek és képességeinek szabad fejlődése elé nem gördít akadályt a nemzeti, vallási és osztályeszmék, indulatok kényszere. De mindaddig, míg van osztályállam, az írónak — meghatározott környezet és kor emberének — akár akarja, akár nem akarja, akár fenntartással, akár fenntartás nélkül — kora és környezete érdekeit kell szolgálnia, és szolgálja is. És ha osztályának, rétegének (Részletek) történelmi szempontból szükséges törekvései elé gátat vet az állam, az egyház, az ellenséges osztály — az író hadra kél az állam, az egyház, az ellenséges osztály ellen, kockára teszi szabadságát, és nem kíméli életét sem. Az író inkább a valóság embere, mint bárki más, ha ugyan arra törekszik, hogy minél több oldalról tanulmányozza a valóságot, mikor azzal mint anyagával foglalkozik. De két valóság van. Az egyik a parancsoló, a „hatalmat birtokló" osztályoké, amelyek minden eszközzel meg akarják tartani az ember feletti hatalmukat — a családban töltött zsenge korában éppúgy, mint később az iskolában és az egyházban. Attól sem riadnak vissza, hogy tömeggyilkossággal irtsák ki az engedetleneket. Ebben a valóságban összpontosul minden, amit az emberiség sok évszázados munkával, alkotással felhalmozott. Ez a valóság rendelkezik a tudomány, a művészet és a technika minden nagy eredményével. Ez — a „kulturált" valóság. 'A másik az alárendeltek, a meghódítottak és a meghódolók valósága: a szakadatlan, nehéz munkában, a fizikai elkorcsosulást eredményező nyomorban eltöltött, vigasztalan élet. E valóság borzalmát és gyalázatát túlságosan is jól ismerjük ... Ez a két valóság, amelyben született, nevelkedett, él és dolgozik az író. ... Az írók közt akadnak, akik túlságosan beleszerettek és beletemetkeztek mesterségükbe, közönyösen szemlélik az életet, csak könyvanyagnak tekintik. Ezeknek közömbös a valóság: nem vág a húsukba, nem gyötri és nem dobja ki őket megszokott, kényelmes páholyukból, ahonnan hidegen nézik végig az élet színjátékait, tragédiáit. De ha mégis kivetik őket a kényelmes páholyból, sopánkodnak, dühöngenek, hellyel-közzel rágalmaznak, és általában visszaélnek a szó hatalmával. De ezek és az effajták fokozatosan eltűnnek az életből, és nemsokára nyomuk se marad. Oj írók váltják fel őket. Ezeknek jó! meg kell érteniük koruk jelentőségét és célját. Ez a kor a benne érlelődő és kifejlődő történelmi folyamat mélységénél és szélességénél fogva jelentősebb és tragikusabb, de gyümölcsözőbb lesz — feltétlenül gyümölcsözőbbnek kell lennie — minden eddig átélt korszaknál. Íróink feladata nehéz és bonyolult feladat. Nemcsak a régi valóság kritikájában, mételyező hibáinak leleplezésében merül ki. A mi íróink feladata; tanulmányozzák, öntsék formába, ábrázolják az új valóságot, és ezzel tegyenek hitet mellette. Lássák meg, hogy a régi üszkök közt fel-fellobban, lángra kap már a jövendő tüze. A fiatal íróknak van mit mondaniuk az élet új örömeiről, az ország ezer formában kivirágzó teremtő erejéről. Az élet új formáit megteremtő munka széles és szilaj áradatában keressenek ihletet és anyagot, minél közelebbről figyeljék korunk teremtő akaratát,, amely a munkásosztályban testesült meg. Fiatal íróinknak tudniuk kell, hogy a történelem nagyon is meggyőzően bebizonyította, mennyire céltalan az egyén szabadságáért folytatott harc, mennyire parancsolóan diktálja az egész dolgozó nép felszabadításáért vívott harc szükségességét. Különösen jól meg kell érteniük, hogy a valóságot az ember teremti. Ha a valóság rossz — csakis mi vagyunk a hibásak. A régi világ embereinek orvtámadása, ádáz rikoltozása, sóhajtozása és suttogása ne zavarja meg őket. Mindez csupán a görcsökben fetrengő, félrebeszélő régi világ haláltusája. A tragédia és a komédia igazsága egyaránt tanulságos, akárcsak a líra vagy a szatíra igazsága. 1931 (Makai Imre fordítása)