Új Szó, 1970. november (23. évfolyam, 260-284. szám)

1970-11-15 / 46. szám, Vasárnapi Új Szó

A

mikor az anyja belépett a szobába, lehunyta a szemét, alvást színlelt. A hallásával figyelte az anyja magatartását. Észlelései újabb adalékkal szolgáltak helyzetének tarthatatlansága felöl. Áz anyja mozdulataiban. zörejeiben nem volt semmi tapintat, majdhogynem csapkodott, egyáltalán nem úgy húzta ki a sublót fiókját, mint egy olyan szobában szokás, amelyikben al- , szik valaki. Nem, az anyja úgy motoszkált a szobában, mintha ő ott sem lenne. Majdnem megrándult a megalázottságtól. Tehát már az anyja is megelégelte. Ezek a tapintatlan zörgések megvilágították előtte, hogy mit érnek az anyja napközbeni, szemtői szembeni kedveskedései, részvétteljes, megértő bólogatásai, szavai és azok a mindig az ő pártján álló közbeszólásai, amikor az öccse és a húga éles, magabiztos, gúnyos megjegyzéseit elkomolvtalanítja, eléletleníti. Tudta, hogy fel kellene kelni, de nem volt ereje rá. Minek? Kitartó henyélése nem menekülés volt elsősorban, hanem provokáció. Szóljanak már rá, utasítsák ki. Végül is a ház már nem az övé, neki már semmije sincs itt. Egyszerűbb lenne a dolog, ha kirúgnák, ha most már végérvényesen soha nem számíthatna a családi házra, a közösségre, ahol az ilyen nagy csődök idején meghúzhatja magát. Ki az utcára, megint a semmibe. Legalább nem lenne többet ez az örök viszonyítási alap, végleg egyedül" maradna. Felötlött most, hogy nem is lenne szerencsétlennek mondható, ha nem lenne a háta mögött ez a ház, ez a család, ez a község és ez az azóta meggazdagodott szövetkezet, amibe az öccse meg az anyja van földestül. Ha mindezt letörölhetné, s maradna ő, a magányos férfi, a csavargó, ha úgy tetszik, akinek most éppen nincs egy vasa sem, hát istenem, volt már ilyen. Igen, a szerencsétlensége éppen ebben a viszonyításban valódi szerencsétlenség. Ezért is nem tud kimenni a konyhába. Folyton azt hallgassa, hogy ki mire vitte, kinek mije van már, hogy a húga háza tető alatt lesz, mire megjön a gyerek, hogy az öccse most megint bővít egy sort a családi házon, és garázst is épít, mert a kocsija már másfél éve be van fizetve, és ha megnősül — amikor akar, akkor nősül meg —, mindjárt a készbe hozza az asszonyt, de ez sem lényeges, mert aki számbajöhet lány, az is mind tehetős, és ha már ide semmi sem kell, akkor betétkönyvet ad vele az apja. Ötvenezer, százezer, nem probléma. Ezt hallgassa ö, aki már két napja nem tud borotválkozni, mert az öccse elzárja előle a készüléket — villanyborotva —, neki meg nincs egy húszasa, hogy egv pengét vegyen magának. Becsukódott a kertkapu. Kicsit meg van dűlve, csak el kell engedni, és a súlya átcsapja a zár vasnyelvét a kis akasztóbütykön. Az anyja alul ment ki, tehát a gátaljai kis boltba, amelyik csak fél tizenegyig van nyitva. Tíz óra körül van ezek szerint megint, s most körülbelül egy félóráig biztosítottnak látszik a zavartalan magány. Most érdemes felkelni. Fel is kelt, a konyhában megmosta az arcát lavórban. Csak azért sem használta a fürdőszobát, amit az öccse szerkesztett a konyha mellé, fürdőkáddal, zuhanyozóval. Hát igen, mindezt ö is megcsinálhatta volna. Illetve azt nem, ő nem toldozta-foldozta volna a régi házat, ó egészen újat épített volna. El is képzelte annak idején: parasztház, nagy, világos ablakokkal, mely az egész utcai frontot elfoglalja. A kert és a kisudvar megszűnik, a ház mögött ugyancsak nagy, tágas betonépületek: ietálló, legalább annyi férőhellyel. Gyorshizlalás. Meg lehetett volna csinálni. Az apja szerint nem. Az apja szerint a tizennyolc hold erre kevés lett volna. De az. apja — emlékszik — mindig csak tesséklássék tiltakozott az ő újításai ellen, s alig várta, hogy befejezze az iskolát, s rátérhessenek. Az apja, szegény, mindent vele képzelt el. Azért taníttatta, azért adta gimnáziumba, hogy a tanultságával hitelesítse a merész újításokat. Egyáltalán: hogy merjen, hogy kezdeményezzen mindazokat, amiket egy „egyszerű paraszt" — amilyennek az apja szerette önmagát beállítani vele szemben, taníttatott fiával szemben — maga nem mer elindítani. Most azonban, érdekes módon és váratlanul más jutott eszébe: mi lett volna az öccse Csurka István: Diós Kornél rajza. szerepe ebben az általa ^irányított kisgazdaságban? „Ö lett volna a fogdmeg?" Akkoriban ezen nem gondolkodott senki. Az öccse kis gyerek volt még, de az ő taníttatása nem volt tervbe véve. Belepirult most ebbe. „Lehet, hogy az öcsém felszabadult, valóban? Alólam?". Negyvennyolcban, amikor leérettségizett, már csak két Holdon vetettek őszi búzát. „Csak takarmányt termelünk, fiam?" — hallotta a régi kérdést. Aztán milyen aggódva kérdezte másfél év múlva, amikor először engedték be hozzá beszélőre: „Van mit ennetek?" Amikor kiadták a hulláját, negyven kiló sem volt talán. Két évet sem bírt ki odabent. Talált egy szakajtó nyári almát a kredencben. Kettőt megevett. Savanyú volt, de nem nagyon férges. A héten már bizonyosan nem jön meg a levél, s ha megjön is a jövő héten, nem lesz benne köszönet. „Sajnálattal értesítjük, hogy ügyét megvizsgálva vállalatának döntését jogszerűnek és helyesnek találtuk, annak megváltoztatására javaslatot tenni nem szándékozunk". És ez az utolsó fórum. Csak nehogy a kezükbe kerüljön a levél. Ha maga bontja fel, akármi áll is benne, azt mondja: győzött, megy, mennie kell. Hová? Margithoz megint? Akkor Margitot el kell venni most már. A házasság beletörődés. „Beletörődés?" „Marhaság. Nem ezek az elvi szavak" — Csávás Imre mondta mindig, a dorogi aknász: „elvi szavak ezek, Képíró úri" — juttatták idáig? Hát, most, végül, az utolsó állomásnál, a Takarmánytápkeverőnél nem éppen fordítva, nem éppen hogy kiugrani akart, megmutatni, feltörni? ' Ez már méltó feladat volt — lett volna —, s milyen szerencsésnek érezte magát, hogy bekerült oda a vergődés hosszú évei, a kocsikísérés vándor-nyomorúsága, a bánya, a roncstelep, a sörgyár, a kőfaragás és a zálogházi kosárcipelés megállíthatatlannak és komolyan vehetetlennek tűnő sorozata után. Nem kellett volna ilyen mohón és eszelősen elkapkodni. Szalóki főmérnök mosolya, amikor megtudta, hogy ő az első héten, munkába állásának első hetében újítást adott be. Az a mosoly, az a „nocsak". „A csontképző takarmánytápok összeállítása, ivóvíztlpusok figyelembevételével". „Képíró János, turnusvezető". Tulajdonképpen fel is jelenthették volna, bűnvádi eljárást csak azért iiem indítottak ellene, mert megszánták. Meg hát igaz, anyagi haszna semmi nem volt a kiadott normák szerint, hanem a saját elmélete szerint állított össze hat vagon tápot. Tudta, hogy azt mind erre a vidékre küldik, két-három itteni szövetkezetnek és állami gazdaságnak. Ezeket a vizeket ismeri. 'A levél a felhasználóknak, hogy cz egy újfajta táp, és kérte, hogy feletetés után számoljanak be a hatásáról. S milyen hamar megjöttek a válaszok: „szokatlan szaga miatt az állatok ezt a tápot nem eszik meg". Kit érdekel ezek után az ő jőszándéka? Egy dilettáns zsarnok, akinek még a szakképzettsége sincs meg. Aztán még a vizekről ís kiderült, hogy nein olyan vegyi összetételűek, amilyennek ő elképzelte. Vagy a vizek is megváltoztak azóta? Hirtelen elszégyellte magát. „Ez is csak egy mentség". Milyen hamar felpattannak a mentségei. Egyszerre világossá lett, hogy valóban dilettáns, hiszen vegyileg, szakszerűen soha nem vizsgálta meg ő az itteni kútvizeket és csak hallomásból tudta, ahogy mondogatták: sok bennük a kálium és a foszfát. Dehát nem is olyan sok. És az állatok csak turkálták az ő tápjával kevert takarmányt. Turkálták. Felszökött a vérnyomása, melege lett, apró tűszúrásokat érzett kiütközni az egész felsőtestén, arcán, még a feje búbján is. Nagy léptekkel kiment a konyhába, gondolta, tesz valamit, mozog egy kicsit, aprít egy kis fát, vagy — nem kizárt lehetőség —: magába vágja a fejszét. Sem a tőke, sem a fejsze nem volt a helyén, a nyárikonyha mögött. És hasábfa sem volt sehol. Semmilyen fa, rőzse, de még kóró sem sehol. „Mi az isten, mivel főznek ezek?" Állt a nyárikonyha mellett, szemben most a házzal, az udvarral, mellette jobbról a kert porlepte zöldje, a krumpli, a paprika és paradicsom ágyasaival, balról az utcai front a kerítéssel. Hol van a régi palánk? „Surmó öcsém kicserélte azt ls". Már tudta, mivel főznek, már látta maga előtt a propán-bután gáz húsos képzelet keltő palackját a konyhában, hallotta a sziszegését is. Igen, valahogyan így képzelte ő el a paraszti életet, s tulajdonképpen nem értette, hogyan csinálhatta meg mindezt „suttyó" öccse, aki soha semmit sem képzelt el, aki boldog volt, amikor elmehetett katonának, s utána még évekig csak a katonaélményein csámcsogott, aki mindig azt csinálta, amit mondtak neki. „Mitől lettek ennek ilyen igényei?" Megint az apja jutott eszébe. Látta, amint az elmúlt alkonyok egyikén — hány ilyen alkony volt itt? — behajt a szekérrel, két lovával a bakon ülve, a húga által kitárt nagykapun, s a szárat komótosan a lőcs végére csavarja, és a lovak szó nélkül megállnak. Látta, ahogy nehézkesnek és elhasználtnak tűnő mozdulatokkal — mindig ugyan-