Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-11 / 41 . szám, Vasárnapi Új Szó

ILLYÉS GYULÁNÁL Ha Illyés Gyula hazájában, Magyarom szágon tartózkodik, mindig olyan helyen található, ahol akad még most is egy csipetnyi csönd, szemet nyugtató víztükör, gyep zöldje, ják gyümölcsés madár-hintáztató karja. Akár a Rózsa dombon, akár Tihanyban jártam nála, hatalmába kerített a környezet mármár költészet-izzású hangulata. Mint egy nagy laboratóriumban, alkalmam adódott megfigyelni, mit és honnan tesz versébe vagy prózájába a művész; a balatoni költemények képei, a fák, a víz, a hó százféle szemszögből megörökített mozdulásai itt történtek és történnek évek óta. A Kopasz-hegyen álló ház magasából szinte tenyéren tárulkozik a Balaton. Olyan, mint egy nagy kék kagyló, csak föl kell venni, és máris kibontható a héja. A ház gazdája közismerten szereti a fizikai munkát. Most ts munkaruhában találom; tálán háza körül tett-vett valamit. Fügefáin érik a gyümölcs, a tőkéken illatozik a szőlő. Roskadoznak a tőkék, akár polcaikon a könyvek. Négy évvel ezelőtt érdekes véleményt hallottam Illyés Gyulától a költészet és a világ összefüggéséről. Akkor arra vártam feleletet, hathat-e a költészet a köztudatra, van-e napjainkban társadalomformáló szerepe. Az olvasók nagy része éppen ezért fordult ugyanis háttal a poétikának, mert túl absztraktnak, túl ködösnek találta. A felelet, az Illyés-féle megfogalmazás már négy évvel ezelőtt ts pontos volt és gyakorlati. A keleti és a haladó nyugati ja jobbára közérthetőségre, erkölcsi felelőségvállalásra és — a másik oldalon a túlzott képiségre és őnfelfedezésre épülő költészet ötvözésében látta a jövő útját, ezt a folyamatot tartotta, eszményinek nemcsak esztétikai, hanem emberi szempontból ts abból indulva ki, hogy mindkét irányzatnak van tanulnivalója egymástól. A költészetben négy-öt év sóhajtásnyi idő, de mégis föltettem újra a kérdést: hogyan áll a világ és a költészet 1970ben; van-e pozitív jegye a fejlődésnek, és egyáltalán: közeledik-e a versíró a mindennapok történelmi valóságához? Illyés: „Azt hiszem, a költészet, illetve annak ama jelensége, amelyről annakidején beszéltünk, abban a vonalban fejlődött, ahogy vártuk. A költészet sokágú. Van területe, amely az ember lelkivilágát, belsejét akarja föltárni, és megállapítható, hogy ezen a szakaszon az utóbbi években hatalmas a fejlődés, új, ismeretlen belső vidékeket fedeztek fel a művészek, éppen a költészet segítségével. Majdnem azt mondhatjuk, hogy a költészet eme ága a transzcendentális világnézetet helyettesíti. Emellett van aztán a belső lelkivilág logikával föl nem tárható jelenségeinek felfedezése a költészet eszközeivel; én ezt leginkább a francia költészetben tudom figyelemmel kísérni. Ezen a területen a legérdekesebb verseket André Frénaud írta, akit a magyar közönség meglehetősen jól ismer. A költészet eme irányzatai azokban az országokban fejlődtek ki, amelyekben nincs valami mélyebb társadalmi baj. Ahol viszont az emberek „földön lévő", szinte a testi létet érintő kérdéseikkel küzdenek, ott merőben más szerepe van — igén érdekesen — a költészetnek. Mindnyájan tudjuk, hogy annakidején a francia szürrealista iskola tagjai, Aragon, Eluard és a többiek, amikor Franciaország politikai válságba vagy más veszedelembe került, megváltoztatták kifejezőeszközeiket, visszatértek a hagyományos, népdal-tisztaságú verseléshez és élesen, körvonalazottan tárták fel a problémákat. Ez a jelenség tapasztalható manapság például a színes népek irodalmában. Sézair, akit világszerte a szürrealizmus egyik legkiválóbb képviselőjeként tartanak számon, egyébbel sem foglalkozik, mint néger fajával, annak gondjaival és szellemi felszabadításának kérdéseivel. Ez tapasztálható másutt is. A magyar költészet példa lehet rá, hogy a magyarság sorsa, tör; ténelmének alakulása milyen nyomokat hagyott legnagyobbjainkban. Én ezt nagyon helyesnek és hasznosnak tartom, bár természetesen nem várom el, hogy minden költő ezzel foglalkozzék, de ahogyan Petőfi vagy Vörösmarty ezzel a kérdéssel foglalkoztak, az nagyon szép és hasznos volt. A társadalmi problémákat sokszor áttételesen érzékelhetjük a költészetben. Nem minden nagy költőnél elemezhető ki betű szerint a gondolat vagy a mondanivaló, de nagy költőink magatartása, képalkotási módja, pesszimista vagy optimista világlátása mind arra vall, hogy ilyen. problémák munkálnak bennük. Szerintem az a helyes, és örülök, hogy van fejlődés ezen a téren — a nép, a kor problémái benne vannak a versekben". Ezután a legújabb eseményekre terelődött a szó. Érdekelt, hogy az 1970-es esztendő milyen műfajú ténykedésben találta a művészt. Illyés: „Egyes eszmei dolgok tisztázásába fogtam; a nemzeti kérdés, a magyarság mai, Duna-völgyi helyzetének megvilágítása érdekében tettem valamit. Tavasszal került erre — akaratlanul is sor. Bécsben voltam, ahol a Herder-díjjál becsültek meg. (Herder, a nagy német etnográfus és kritikus volt az, aki a tizennyolcadik század végén ÍPlii — jóakaratúan —, hogy a magyar nyelv a többi nyelvhez viszonyítva háttérbe szorulhat. Ez elég nagy hatást tett annakidején a magyar szellemi életre, Herder vissza is vonta később állítását, és nagy jóindulattal közeledett a magyarokhoz és nyelvükhöz, de ez a probléma mégis a nevéhez fűződik/. >1 Herder-díjat annak ítélik oda, aki a Dunavölgyi népek problémájával foglalkozik. Ott kelleit nekem erről a kérdésről beszélnem, és ott gondoltam " mégegyszer végig egyes összefüggéseket, melyeket a Népszabadságban három folytatásban közzé is tettem. A célom az volt, hogy tisztázzam végre: mi a nacionalizmus, mi a patriotizmus és mi a nemzeti kérdés. Itt még mindig óriási a félreértés. Én azt ajánlottam fogalmazásként, hogy nacionalista az, aki jogot sért, nemzeti az, aki jogot véd. Örök, emberi jogokat. Tehát ott, ahol valakinek nincs módja egy másik népet elnyomni, jogaiban megsérteni vagy megrövidíteni; az nem lehet nacionalista, az éppen a nemes feladatot, az emberség . védelmét vállalja, tehát védi az emberi jogot. Azt hiszsm, egy lépéssel előbbre jutottunk, mert az emberi elme számára megalázó az a metódus, amely mindig azt vizsgálja, ki ütött először, vagy ki ütött először vissza." S utolsó kérdésem a műfajbőség, az Illyést műfajsokszínűség titkait kutatta Hogyan fér meg a vers, a próza és a dráma egy emberben? Illyés: „Gyakran kaptam ezt a rácsodálkozó kérdést. A világirodalom számos példát mutat föl, amjkor a költők kitűnő drámát, publicisztikát műveltek, tehát a prózaírás tollát is igen jól kezelték. Sohasem a műfaj volt a gondom, hanem a gondolat kifejezése. Azt mondhatnám: egy kötelesség teljesítése. Hogy ez egyszer így volt megoldható, máskor úgy? Hogy a kedvem egyszer erre, másszor arra vitt? A váltógazdálkodás mindig hasznos, másoknak is ajánlhatom. Es természetesen vannak belső törvények, melyek szerint egyik műfaj erősíti a másikat. Akt például verset tud írni, annak könnyebb a drámaírás, mert tudja, hogy nagyon, tömören, szükre-szabottan, jól megszerkesztve papírra-vetni a mondandót." Búcsúzáskor nemcsak nyilatkozatát, kertjének színeit és illatát viszem magammal, hanem baráti üdvözletét és jókívánatait is nekünk, csehszlovákiai magyaroknak. BATTA GYÖRGY Civilizációtól nem „fertőzött" vidéken ballagtunk Szilicéről Borzovára, gyalog. A fennsík két faluját nem köti egymáshoz országút, - körül pedig Gombaszögön és Pelsőcön keresztül, húsz kilométeres kerülővel és átszállásokkal jutottunk volna el. A gyalogos túráért hálásak voltunk a véletlennek, hiszen a fennsík természeti szépségeivel európai ritkaság. Oly szép a táj, hogy a meséket megszégyenítő gyerekkori álmainkban sem találkozhattunk hasonlóval. Borzova a fennsík két faluja közül a kisebbik. A hegyi falu főutcája tágas, két csermellyel szegélyezett. Egymással váltakoznak az új, modern és a régi parasztépítkezést idéző házak. Némelyik ház még apróablakos, pitvara, padláshomlokzata szépen faragott. - Tessék mondani Rákayék hol laknak? - szólítok meg egy nénikét. A lazán kötött kendős asszony megáll, mosolyog. - Melyik Rákayék, mert a faluban van Rákay jó néhány. - Rákay József a fafaragó - fűzöm hozzá magyarázatként. - No, annak én vagyok a felesége, jöjjenek. Takaros porta, majdnem az utolsó ház az utcában, de így is csak kétszáz méternyire van a falu közepétől. - Ott lesz az uram valahol a ház végibe. A harmadik „jónapot kívánókra" „Magoknak is "a válasz. A gazdasági épület sötét ajtajából botorog elő. Kék munkaruha van rajta, de csak úgy könnyen, nyáriasan. A szőlővel befuttatott ámbitusra invitál, asztalhoz ültet. Felesége nagy kosár gyümölcsöt rak az asztalra, serényen kínálgat. Rákny József, Borzova, s egyben az egész fennsík nevezetes személyiségei közé tartozik. A rozsnyói járás ízlésesen mftMMtfé&ž szerkesztett turistakatalógusában találkoztam először nevével, fényképével és faragásaival. Munkái, mind egykori használati cikkek, szapulókanál, ostornyél, fokos, fokos, szelídebb formában vasfej helyett fából faragott baltával és cigarettaszipka. Ugyanaz az ösztön, ami ráérősebb perceikben a pásztorokat hajtotta, hogy életükben gyakran szereplő szerszámaikat feldíszítsék, ugyanaz az igény nyilatkozik meg Rákay József faragásaiban is. Sosem tanulmányozta a magyar néprajz motívumvilágát, mégis beleillenek ennek a palóc embernek saját maga által felfedezett ornamentumai az egyetemes magyar népi formai világba. - Valamikor csak kaszanyeleket, meg más szerszámnyeleket faragtam. Szerettem faragni. Egyszer egy múzeumban láttam egy faragottnyelű fokost. Jobban megnéztem, és akkor gondoltam először, hogy én is megpróbálok ilyet csinálni, meséli, amikör arról faggatom hogyan kezdte a fafaragást. Ma már Rákay Józsi bácsi fokosaiból, szapuló kanalaiból is van néhány a múzeumokban, s nem csak Rozsnyón, hanem még Bratisiavában is. De munkáit magánszemélyek is szívesen vásárolják. A családról, az ismerősökről nem is beszélve, azoknak is kell egy-egy fokos, cigarettaszipka, vagy más. A házból előkerül néhány fafaragás, amit éppen itthon találni. Egy cigarettaszipka, két fokos és egy faragott bot. A fokos szára tele van virággal, levéllel: egy mesebeli erdő éled meg rajta. - Amilyen virágot, levelet, vagy növényt látok, azt faragom ki. Egy időben gyűjtöttem a leveleket, virágokat, de abbahagytam, hiszen az ember nem felejti el a szépet. Mióta betegsége miatt nyugdíjba vonult, többet farag. Főleg télen, mert nyáron, tavasszal, ősszel sok más munka is akad a ház körül a kertben, és a faiskolában. Ránézésre pedig senki sem mondaná róla, hogy nyugdíjas. Erős, szép szál ember, fekete szeme csillog, kemény, kidolgozott keze biztosan siklik a faragókéssel, ami nem más mint egy acélpenge, két végén élesre, hegyesre fenve, középén bőrtok védi a kezet. Valamikor tán kés lehetett. - Hát énekelni, szeret-e? — kérdezem, hátha valami érdekes népdalra tanít meg. - Hm ... mán nem igen. Csak ha a kocsmába összejövünk nagyritkán, olyankor. A búzavirágos fokos nyelét nézegetem, gyönyörködök benne már jó ideje. - Hogyan szerzi be a faragáshoz szükséges anyagot? - Ha a faluban valamelyik kertben egy fa meghibásodik, mindjárt' szólnak nekem. A kivágott fát körfűrésszel felfűrészelem deszkának és két évig hagyom száradni, mert csak akkor lehet belőle faragni. - Mennyi idő alatt készül el egy ilyen fokos? - Hát az attól függ, hogy milyen kedvem van. Ezt a munkát nem lehet erőltetni. Van úgy, hogy kettőt-hármat is kifaragok egymás után, de akkor már pihenni kell. Azután megint jön egy ötletem és újra faragok. - Sok ilyen fokost faragott már? veszem kezembe a szilvafa fokost. - Olyat csak egyet, mert mindegyik másmilyen, egyik se egyforma. Hogy hány fokost faragtam, azt én sose számoltam. Búcsúzóul komótosan kezet fogunk. - Máskor is keressen föl, ha erre járnak! — mondja. GAGYOR PÉTER l