Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-11 / 41 . szám, Vasárnapi Új Szó

gyre több tanulmány és cikk elemzi az 1968— 69-es évek eseményeit. Ezek ismertetik és bizo nyitják egyrészt azt, hogy' 1968 januárja a fejlődés törvényszerű következménye; másrészt pedig azt is, hogy a januári gondolat későbbi deformálódása következtében e kaotikus időszak politikáját az antiszocializmus és a nacionalizmus, a párt vezető szerepének gyengítésére, majd tagadására irányuló tendenciák és a proletár internacionalizmus elvének sárbatiprása jellemzi. Mégis sok olyan emberrel találkoztam, beszélgettem az utóbbi hónapokban, hetekben, akik ugyan ismerik

1 a csehországi v'®y a szlovákiai opportunista nézeteket, de arról már csak kevesen tudnak, hogy a csehszlovákiai magyarság körében is akadtak hasonió téves nézetek. Egy érzelmeink teremtette valamilyen „opponáló tendencia" mintha gátolná, hogy meglássuk a párhuzamot például a csehországi pluralisztikus törekvések és a szlovákiai Matica, de a CSEMADOK politikai párttá való alakításának törekvései között is. Tudjuk, hogy Csehországban már nemcsak a „politikai erők szabad játékának elméleté rôl" folyt a vita, s nem csak teoretice bizonygatták a többpártrendszer biz tosította „mélyebb demokratizmust", hanem a gyakorlatban is megtörtén tek az előkészületek a politikai oppo zíció kialakítására, mint pl. a szociál demokrata párt felújítására. De más politikai pártok előkészítő bizottságai is megalakultak, s megalakult a K 231 és az angazsált pártonkívüliek klub ja, melyről Nyugat-Európába disszidált elnöke Arnulf J. Simon az East Európe című lapban (1969 június) nyíltan bevallotta, hogy politikai pár. tot akart csinálni. A Matica slovenská egyes funkcionáriusainak — mint az Pezlár elvtárs beszédéből kitűnik — is voltak hasonló törekvéseik, hiszen az egyik határozatuk szerint minden tagjuk munkahelyén is köteles mindent elkövetni határozataik realizálása érdekében. Törvényszerű követelmény, hogy az említett országos törekvések a csehszlovákiai magyarság körében is éreztették hatásukat. Ha elfogadjuk a horatiusi intést: „most ne érzelmeinknek, hanem a tényeknek (eszünknek) higgyünk", akkor kény telenek vagyunk elismerni: a CSEMA DOK-ban is voltak hasonló törekvé sek. Ezt a dunaszerdahelyi „káder konferencia", de a MADOSZ tervezet is bizonyítja ... Megállapítani tehát, hogy mi az, ami az elmúlt két óv politikai eseményeiből a pozitív, az időtálló, s mi az egészséges közvélemény kialakítását hátráltató, helytelen nézet, fontos feladat, mert e nélkül nem tudjuk saját nézeteinket sem korrigálni. Szerény adalékként az értékelés hez, hadd említsük meg, hogy 1968ban a járásokban, de a központokban is sok olyan hirtelen-magyar jelentkezett, akiket az előző években a mostoha körülmények közt végzett és hangya szorgalmat megkövetelő népművelői vagy kulturális munkából senki sem ismert. Akadtak szép számmal a nemzetiségi kérdésnek olyan „ideológusai" is, akik nem az objektív okoknak egy hosszabb történeti folyamat keretében elképzelhető meg oldására törekedtek, hanem úgy vélték, hogy a tudatban jelentkező okozati jelenségek felületes bírálatával mindent megoldhatnak. A hirtelen bátorság az előző évek bátortalanságából fakadt. S ezek zömmel megfeledkeztek arról, hogy ma már nem lehet „egy kardcsapással átvágni a gordiuszi csomót", hanem érdemesebb azt kibogozni. Igaz, hogy ehhez hozzáértésre meg néha türelemre is szükség van. Voltak, akik romantikus hevületükben valamilyen csodaszerben hittek, s úgy vélték, hogy ha felállítják kívánságlistájukat, akkor ez már a megvalósulás egy bizonyos fázisa. Pedig sajnos nem állt és nem áll rendelkezésünkre semmilyen „csodaszer". A nemzetiségi kérdés megoldását is csak a problémák objektív történelmi. társadalmi, politikai, kulturális és pszichológiai okainak feltárása és á reális lehetőségekkel meg a kor követelményeivel összhangban álló koncepció kidolgozása segítheti elő. Az illúziók keltésére alkalmas üres ígérgetések és a minden realitást nélkülöző ábrándozások, vagy az amolyan olcsó reklám, hogy „Ne féljetek, n.n., majd elintézi...", nem segítenek. Ezt láttuk, tapasztaltuk! E helyett a történelmi folyamatok és a realitások alapos, sokoldalú elemzése a leginkább célravezető. Sajnos, sok esetben éppen ez hiányzott az elmúlt két évben a legjobban, mert ennek az időszaknak inkább a felületes féligazságok, a tendenciózus elhallgatások vagy elferdítések feleltek meg. Ve gyünk csak egy példát: országszerte megindult az elvhű kommunisták boszorkányüldözése. A cseh és a szlovák közhangulatot előkészítő sajtó az „50-es évek deformátorainak" irtóhadjáratát kezdte meg. A magyar sajtóban és a különféle gyűléseken szintén megkezdődött egy nagy káderezés S az se volt baj, hogy a már erősen avult romantikus látásmóddal, egyesekel angyali jónak, mokány magyarnak. stb .. .. másokat meg ördögi rossznak bélyegeztek. Egyesek úgy vélték, ahhoz, hogy magukat politikussá affirmálhassák, másokat le kell jáiatniok. Persze, mi most nem személyekkel akarunk vitázni, hanem a teljesség igénye nélktil ugyan, de mégis — nézetekkel. A játék szabályait be nem tartó vagy becstelen politikai eszközökről szeretnénk csak szólni, emlékeztetésül. Mert a destrukció, a minden eddiginek demagóg tagadása, a magánügyekbe való indiszkrét belegázolás, a vádaskodás és a rágalmazás — ez a 68—69-es politikusai előrehaladásának bizony elég gyakran járt útja. Egyeseket „bóloga tó jánosoknak", másokat „becsehelt"eknek tituláltak. S nincs szükség valós igazolható érvekre, tényekkel szorkányüldözésnek értelmi szerzői ugyanis igen sok alkalommal a magukat szlováknak vallókat, gyermekeiket szlovák iskolába járatókat pártfogol-, ták. Persze nem azért említjük ezt, mintha kifogásolnánk, hanem azért, mert kizárólagosan csak azokat védték, akikről tudták, hogy ugyanúgy gondolkodnak,, mint ők, hogy azonosak qrdekeik, céljaik. Minden megerőltetés nélkül, akár 10—15 ilyen, a 68—69-es években „nagymenő" nevét sorolhatnám fel. De ezt nemcsak jó ízlésem tiltja, hanem az is, hogy akkor végeredményben ugyanazokat az eszközöket használnám, mint például azok a kassai „elvtársak", akik az „Őszinte szóval" című írás szerzői! Mert sohasem arról volt szó, hogy ki milyen iskolába járatja gyermekét és valón miért. Vajon azért teszi ezt, mert gyermeke súlyos beteg és a tátrai szanatóriumban nincs és nem is lehet magyar iskola? vagy, mert vegyes házasságban élnek s a családban a társalgási nyelv, tehát a gyermek anyanyelve nem magyar? vagy más — néha igen súlyos egészségi vagy családi jellegű okok miatt? Ezt így azonban mindenki megértené, ezzel senkit sem lehet rágalmazni, ezért az igazILLÚZIÓK NÉLKÜL bizonyítható adatokra. Elég egy „félhivatalos körlevél", meg sok-sok hát mögötti megszólás, egy-egy ügyesen megfogalmazott féligazság. A rágalom — ahogy azt Beaumarchais már régen megírta — repül és nő, színesedik és erősödik. Sokszor csak hatal mi pozíciókért, vagy egyéni érvényesülésért, illetve egy kis csoport érdekeikért folyt a harc, de nem „az egész magyarság ügyéért". Nem asze rmt bírálták el sokan a dolgokat, ahogyan azokat csinálták, hanem aszerint, hogy ki csinálta azt. Az egymást támogató, egymás között már előre felosztott pozíciók leendő várományosai, igen sokszor mindentől függetlenül, csak a vezetés megszerzésére törekedtek. És ehhez alkal mazkodtak az eszközök Is. A politika nem volt elvi síkon mozgó harc, ha nem groteszk furfang, a taktika nem józan és megfontolt mérlegelés, ha nem gáncsoskodás, fülbesúgás és han gulatkeltés, mint ezt például a duna szerdahelyi „káderkonferencián" lát haltuk, ahol a megnyitó után — félretéve minden vitát és véleménycserét, rögtön a lényegre tértek — a sza vazásra. S ehhez az érdekeltek jól és ügyesen használták, a már előzetes hangulatkeltésükkel, a pártonkívüliek „angazsáltságát". Lássunk azonban konkréten is egyet ezek közül a hangulatkeltő féligaz ságokból: Közép-Európában aligha akad olyan ember, aki a házasulandók más-más nemzetiségűek hovátartozá sát házassági akadálynak tartaná. A más nemzetiségűek házasságkötését senki nem ítéli el, mert ez már megszokott dolog, hiszen „a szívnek pa rancsolni nem lehet..." S ha ez ter mészetes, nyilván természetes az is, ha egy-egy ilyen vegyes házasságban a házastársak megegyezése alapján íratják be gyermekeiket ilyen vagy olyan tanítási nyelvű iskolába. Nem említve most itt a kérdés elvi részét, (hiszen erről már sokszor szóltunk); féligazság, ha tendenciózusan elhall gatva az okokat csak azt említik, hogy ki milyen iskolába járatja gyermekét Persze, az ilyen és hasonló féligazság csak politikai eszköz. A manipuláto rok csak cinikusan nevettek e botcsi nálta érven, azok viszont, akik bedől tek az ilyesminek — az „ember arc"ra egyáltalán nem jellemző módon vagdalóztak. S hogy ez mennyire így van, azt könnyen igazolhatnám. A bo ság felét el kell hallgatni. Lényegében tehát arról van szó, hogy vajon hajlandó-e X. Y. tolni a „progresszívek" szekerét, vagy sem. S hogy ez mennyire így volt, arra a legbeszédesebb példa a következő: a tátrai értelmiségi találkozóra — a „társadalmi elit", az „értelmiség a hivatott vezetni" elmélete' megvalósításának magyar előkészítésére — 100 küldöttet hívtak meg. A száz küldött közül azonban, a szállodai bejelentés alkalmából kiderült, hogy több mint harminc szlovák nemzetiségűnek vallja magát. Biztos forrásból tudom, hogy az egyik ilyen progresszív, hirtelenmagyar kiabált a leghangosabban: „Oj emberekre, gerinces magyarokra van szükségünk". A szociál-pszicholó giai szempontokat, az 1968-as év közhangulatának hisztérikus feszültségét is figyelembe véve, a „gerinces magyar" akkori, „köznyelvi funkcionáltsága" ma már hozzávetőlegesen meg határozható. Minden különösebb gátlás nélkül követelte — a magát ugyan titkon magyarnak érző, de szlováknak valló értelmiségi, (vagy. más érzelmi sérültségben — nacionalizmusban, az 50-es évek túlbuzgóságában — szenvedő egyén) —, hogy „gerinces magyarokra" van szükség, mert „ő" ebben az esetben, a kifejezésbe szinte kizárólagosan azt érezte és magya rázta bele, hogy „gerinces" vagy „mokány magyar" az, aki az előző évek eredményeit lepocskondiázza, a 25 évet megtagadja, s valami újat, mást akar. Az ő érzelmi- és gondolatvilá gában ez a más volt a domináló, mert ő ott_saját konfliktusát akarta lerázni, s ezért akkor ott talán nem is érezte kijelentésének ellentmondását. Ha pedig érezte, akkor a „dubčekiz- musra" jellemző kétarcúsággal van dolgunk. De mindez a valóság szempontjából másodlagos, mint ahogy részükre is, a szavak igazi értelme végeredményben mellékes volt. Mert az igazán fontos részükre tulajdonképpen csak a teljes érdek- és nézetazonosság, s ennek érdekében a hangulat „csinálása" volt. A manipulátorok számára tehát nem a nemzetiség volt a fontos, hanem a teljes érdek- és nézetazonosság. A nemzetiségi kérdés részükre csak eszköz, a hatalomra, a funkciókba jutás eszköze, avagy a ködösítés, a lé nyegesről, a fontosról való figyelem eltérítésének az eszköze 1968. augusztus 21-« után, ha valaki a nacionalizmusról mint az osztály vagy réteg harcának eszközéről fog írni, akkor' e tétel egvjk legszemléltetőbb illusztrációja az 1968-as év oiső felének Dél-Szlovákiája lehet majd. Jelen voltam sok tanácskozáson, melyen megpróbáltuk augusztus előtt a párt vezetésével a felborzolt szenvedélyeket lecsillapítani Nem sikerűit. 1968. augusztus 21-e után azonban mintha egy csapásra megoldódott volna minden „szlovák—magyar ellentét", A szlovák nacionalizmus mármár programokat előkészítő sovinizmus és a magyar nacionalizmus elkeseredett harca egyik napról a másikra elhallgatott. Az uszítás bajnokai 1968. augusztus 21-e után mind a sajtóban, mind a rádióban, de a „gabonaváros" hullámain is megtalálták a közös hangot, megtalálták azt, ami őket egybe fűzte, baráttá, testvérré tette — s ez az antiszocializmus, a szovjetellenesség. Mert a nacionalizmus valóban csak eszköz, a lényeg: az érdekazonosság. s a legfontosabb: az osztályszempont. S az egész csehszlovákiai magyarság saját bőrén érezte, hogy ez nem frázis hanem valóság. A csehszlovákiai magyar értelmiséget a gyors történelmi fejlődésből és a szubjektivizmusból adódó feszültségek érzékenyen érintették. S ha eh hez hozzátesszük még az 1945—48-as évek közvetve vagy közvetlenül mindnyájunkat érintő sérelmeit — megkapjuk érzékenységünk képletét. Az érzékenység azonban nem jelent elfogultságot, szűklátókörűséget. A csehszlovákiai magyar értelmiség túlnyomó többsége számára — nagyszerű hagyományaihoz híven — az elmúlt két év ügyeskedései, destruktív, mindent ócsároló hangja idegen volt, mert mindig tudta, hogy a szocializmus építése a múltban is, meg ma is, feltételezi a gondolatok, a szándékok, az akaratok egységesítését a cél érdekében. S mindez pedig nem valósulhat meg a párt céltudatos munkája nélkül. Mert voltak és vannak elkötelezettségeink: „az osiztályszempont elsődlegessége, az egészséges összpontosítás, az egész csehszlovák társadalom nézőpontjából elfogadott tervek, határozatok és ennek keretén belül a csehszlovákiai magyarság felemelkedésének kérdései meg a szocialista tábor egységének mindenek fölötti érdeke. Ezek szolgáltak a csehszlovákiai magyar értelmiség túlnyomó többsége számára programul a múltban is, és kell, hogy töretlenül ez legyen programunk a jövőben is. Mert igaz ugyan, hogy sok mindent megéltünk, volt, aminek örültünk, s volt, amire érzékenyen reagáltunk. Voltak olyan órák is, amikor szívünket nehéz volt eszünkhöz idomítani. Mégis büszkén elmondhatjuk — a túlnyomó többség nem vallott szégyent. Nem vallhatott szégyent, mert aki eddigi életét a nép szolgálatába állította, az hátralévő éveiben sem lehet az idő emigránsa. Való igaz. hogy 1950ben egy kissé mások voltak az elképzeléseink 1970-ről. Persze nem az a lényeges, hogy annak idején — a csehszlovákiai magyar iskolaügy harmadvirágzásának kezdetén, vagy a CSEMADOK alapozásakor — hogyan képzeltük a jövőt, hanem, hogy most hogyan tudunk szembenézni a társadalmi valósággal. Illúziókba menekülünk, tompává válunk vagy képesek vagyunk új konkrét perspektíva kialakítására? S ehhez az elmúlt két év eseményeinek objektív értékelésére van szükségünk. Tudnunk kell, hogy mi az, ami időtállőan pozitív s mi az ocsu. S minderre azért van szükségünk, hogy pozitív programunk mellé állíthassuk a tömegeket, hogy legyen jogunk igent vagy nemet mondani, hogy visszaszerezzük pl. a CSEMADOK eléggé megnyirbált társadalmi presztízsét. Már eddig is sok félreértésnek vehettük volna elejét, ha például a CSEMADOK KB egy olyan értékeléssel fordul tagságához, amivel egész társadalmunk és annak vezető ereje, a párt egyetért. Hány olyan elvtársnak segíthetett volna ez, akit ugyan az elmúlt két év deiňagógiája megtévesztett, de nézetei, cselekedetei az egész kontexusában esetleg más megvilágításba kerülhettek volna. Az előrelépés feltétele az elmúlt két év tévedéseivel való szembenézés. A múltban is tudtuk és ma még jobban tudatosítottuk: az olyan múlt, mely nem támogatja a nép erőfeszítését, a párt konszolidációs politikájának irányvonalát, az alkotómunkához szükséges, az emberek, s más nemzetiségűek közti baráti segélynyújtás nyugodt légkörének kialakítását, és hazánk népeinek, tehát a csehszlovákiai magyarságnak is sokoldalú felemelkedését biztosító |övőt, csak szép emlék lehet. Olyan „szép" emlék, mely végeredményben méltatlan annak a -nemzedéknek hagyományaihoz, amelynek legjobb tulajdonságai mindig az önként vállait cselekvésben jutottak kifejezésére MÚZSI FERENC /