Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-04 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó

Hagyományaink ébresztése Á kistejes minden hajnalon szörnyűségesen korán kelt. Télen úgy, mint nyáron, három, órakor. Havas időben tiszta éjtszaka volt akkor, amikor már fel kellett szednie magát. Nyári felszedelődzködése valamicskét elviselhetőbb volt, mivel a psillagok éppen akkor fürödtek bele a kelő napba, amikor az egylovas talyigán nekikocogott a mindennapos útnak. Kába fejjel ült a lovacska mögött, a magas kordély pokróccal takart ülésén. Két kiterjedt kereke erősen zökkentette a tejeskocsit a nem nagyon jó út kövein. Eleinte, kezdő tejes korában megpróbált aludni vagy egyet, a városfelé való kocogás közben. Hanem gyakorta harapott a nyelvébe és egyízben majd fejjel bukott előre a siető Takarosra, a lóra. Letett tehát arról, hogy megpótolhassa a rövid éjtszakát. Kialvatlanul, ébren szenderegve hunyorgott a kordén, miközben a tejes edények úgy csengtek a háta mögött, a szénában, mint a fáradt marha nyakán a repedt kolomp. Négytől fél hatig tartott az út. Hétre széthordta a kannákat, amelyeken már felesleges is volt a drótrakötött deszkácskákra Írott név. Ismerte jól azokat színükről, mázukról, horpadásaikról. Héttől lassan hazaindult és félkilencre hazaért. Régebben ilyenkor csak leugrott a kocsiról, nyakába vette a csíkos vászontarisznyát és belépkedett az iskolába. A tanító már tudta jól és befogadta szó nélkül, hogy mindig ilyen későn jött. Ez még szép idő volt, boldog idő. Leült a hosszú pad szélére, leghátul, a kályhánál. Télen ráömlött a meleg, akárcsak a templomos emberre az áldás. Előtte a fűtő ült és nagy fahasábokkal teljesítette a kötelességét. Ö meg kinyújtotta a fagyos csizmáit, hátradőlt a meleg falnak, kibocsátotta a testéből a hajnali fagyot és beszedte helyette magába a tűz ropogó csókjait. Az oktató úr sohasem zavarta, még hamarébb egy-egy eltévedt légy. Reggeli kínszenvedéseit az a gondolat könnyítette, hogy hazaér és az iskolában kipiheni a fáradtságát. Aztán éppen őszre tizenkét éves lett és gyötrelmeire nem volt többé enyhülés. A tejhordás után már nem nyugodhatott az iskolapadban, hanem továbblódították a földekre, az ólba, a nehéz, felnőtt munkához. Azóta hajnalonkint még bágyadtabban ült a talyigán. Néha még aludni ls tudott rajta, akárcsak a fáradt tüzérkatona a vonuló ágyú csövénél. A nyelvét hátrább tartotta, hogy el ne harapja, a lábát pedig nekivetette a lábtartónak, hogy előre ne bukjék. Egyszer aztán megint talált vigasztalást tejes foglalkozása hajnali gyötrődéseire. Avval kezdődött, hogy egyik helyen, az ügyvédeknél egyszer nem a szolgáló vette át a tejet. A szolgáló más dologban járt, hanem helyette valaki olyan nőnemű öntözte a tejet az alumínium lábasokba és adta vissza a kannát, amilyet a kistejes eddig álmában sem látott. Kezét csókolom, kisasszonyka, úgy köszönt neki háromszor is egyvégtében. Ogy köszönt, hogy hangja meg is tette azt, amit a szája nem tudott és nem mert: körülcsókolgatta a kisasszony kannátfogdosó kezét. — Ügy-e maga Pesta, a tejes? — kérdezte a kisasszony, mintha nem tudta volna. — Marit elküldtük és nekem olyan korán kellett felkelnem maga miatti Nevetett hozzá. Látszott, hogy nem haragszik. Aztán többször ls beszélgettek ilyenformán: — Megint nagyon fehér ez a tej, Pesta. — Előbb még sárgás volt, de azért lett olyan igen fehér egyszerre, mert a kisasszonyka rájatekintett. Ettől a merészségtől, ahogy ezt kiszólta, ő maga meg vörös lett, mint a főtt rák. Pedig őrá is ránézett az ügyvéd lánya. Vagy éppen ezért... Másnap új szolgáló fogadta a tejest. Nagy, húsos lány volt és magakellető, de a kistejes nem vette figyelembe a viselkedését. Napokig reménykedett, hogy előjön még a kisasszony is és szólhat valamit neki. Lassan, szépen nemcsak erre a kisasszonyra gondolt várakozással, gondolatokat és hízelgő mondásokat formálgatva, hanem általában olyasvalakire, aki szép, finom és kellemes, mint az ismerős kisasszony. Reggel, hét óra felé már látott az utcán is egy-egy ilyent. Elsurrantak a talyiga mellett, esernyőt tartottak az eső ellen és a templom felé igyekeztek. Azontúl lassabban léptette Takarost hazafelé, miután széthordta a kannákat. Félnyolc, nyolc felé tartó idő lett, amikor a város főutcáján lépésben irányította hazafelé a talyigát. Kitapasztalta, hogy nyolc felé nagyon sok úrinő jelenik meg az utcán és mind siet a dolga felé. Megnézegette őket és ő bizony nem sietett. — Pestának frájla kellene, — mondták a faluban. — Parfimját szagolta meg egynek és attól olyan .a ÍS o 05 3 a N cj c >0 •J mákonyos, — emlegette Gabonás Terka, aki pedig házuk elé is meghívta egyszer. Nem ment ám el. Azontúl elterjedt róla, hogy úrinők után szalad, attól sárgult meg annyira, hogy alvónak látszik és szava sincs. Szakasztott úgy volt, hogy nem kellett neki a magafajta. Helyette a városban úgy ugrált a szeme a lányok és asszonyok után, mint a barázdabillegető. Magának is bevallotta elég sűrűn: — Nem kell nekem a parasztszoknya. Penészes a szaga nékie. De megváltódnék egy ilyen úrifajta egyetlen csókjátóll A legénykék mondták is néki: — Bolond vagy, Pesta. Máris elkárhoztál. Az uraknak nem kellesz. Az úrilányok nevetnének rajtad, ha megtudnák rólad... Ha pedig hozzájuk mernél nyúlni, lelövetnének a férfiakkal. Egyszer beleesel reggel a Takaros patkója alá és a talyigád árván érkezik haza. Cetthalott vagy te máris, Pesta! — Egyszer felébredek, hacsak egy percre is, — vágta rá és kábultan járkált tovább. Nem másként csakugyan, mint az alvó, aki lábraállt. Idejét érezte már maga is, hogy szünetét megteremtse kábult nagy boldogtalanságának. — Dőljön hát el, hogy kellenék-e nekik? Mert nekem úgy, annyira kell egy közülük, hogy szomjanveszek érte! Egy reggel az utolsó kannát is felcsapta üresen a talyigába. Elhúzta jól megint az időt. Nyolc felé járt az óra. Az üzleteket nyitogatták már az üzletesek. Nagy, fényes kirakatüvegek mögött éppen kitárták az asszonyoknak tetsző szép boltokat ls. Egy ilyen előtt különösképpen megálltak a városiak. Selymeket, gyöngyöket, patyolatokat néztek itt még az iskoláslányok is. A nagy üveg félig kitárva és mögötte, mint egy fényes szobában, egy ember rendelkezve sürgölődött. Most csak egy úrinő nézte a boltot az utcáról, de milyen úrinő! A csípős reggeli idő dacára egy szál zöld selyemruha volt rajta, de milyen ruha! Fényesen tapadt zsenge formáihoz és a nyaka, a hattyúnyaka hátul mélyen kilátszott a ruhájából. A kistejes mostanra annyi kábultságot gyűjtött magába, amennyi csak akkor volt benne, amikor kilencéves korában, három évnek ezelőtte először kellett a téli hajnalban felülnie a tejestalyigára. Szeme, orcája vörösen tüzelt, kipróbált fáradságai úgy feszítették, mint aki sohasem dolgozott semmitx Rettenetes módon hiányzott most neki a meleg iskolaszoba is, ahol a kályha mellett megpihentethette tagjait. Egyszerre pedig teste érzései lelke kínjává változtak: — Parfimotok édes szaga vessen véget boldogtalanságomnak! Így nézett, anélkül, hogy így gondolkodott volna. Odalépett az úrinőhöz, átkarolta, hátraroppintotta, ahogy otthon látta a - legényektől, keményen a karjához zárta és megcsókolta a száját. Mielőtt még magához térhetett volna, a félig nyitott ablaküveg mögött rendezgető ember akkorákat kezdett kacagni, mint aki eszét veszítette. A kistejes is felébredt ebben a pillanatban. Elbocsátotta az úrinőt, a bábút s az nagyot koppanva esett végig a köveken. Viaszos feje az ütéstől leesett vékony fanyakáról, elgurult és orrán, száján csonka törések támadtak. A segéd fuldokolva nevetett és valakinek magyarázni kezdte, hogy mi történt. A kistejes meredten bámult. Még szinte odaugrott a nevető, undok emberhez. Ki akarta tépni a szájából a kacagás éles kését és le akarta szúrni vele. Aztán felugrott a talyigára, maradék erejével megcsapkodta Takarost és rohanva hagyta maga mögött a várost. Nem hordott többet tejet. Ügy élt tovább, mint az ilyenfajta kistejes, aki közben elmúlt tizenkét éves, legénnyé cseperedett, később pedig öregember lett s már nem ls emlékezett kábult, bolondos kistejes korára. Egyszóval tovább élt, de valami fontos éppen abban a pillanatban halt meg benne, amikor az a bábu koppanva esett hanyatt a földön. OARK. A N o két világháború közötti csei.r lc«ókic

: .vcc.ai • rózo legérettebb és .egkedveltebb képviselői ' 1 _ ctt. Násmüvészetén kivül c: < c< am:'. »ul!uráli: -retben tanúsított nagytokú oktivitasával önzetlei . . • ľ c hatatlan buzgalmával s/eriett nor ának :iu eiőket és-híveket. "-Ait 01 vétlen államdijat, melyet o iu ' firi • sehszlovák rezsimben a magyar ro* ary nehezen kiharcoltak >'19371, ot EGÖ CSIPKEDŐ*-.. KOR című legényéért patkó kapta meg! Kitüntetése cika'mábot - ueiy uéles körben osztatlan tetszéssel találkozott"- kommunista Magyar Napban is nagy elismeréssel-írtak 'róla,*és „tiszta oator munkásságát" k,emelték. y-:- V ' - i' ;:. ;*; "' ' •' '3...• - . A regényben ti novellában egyaránt tevékeny Darko 1945 óta Magyarországon él és aiia publikál. Olvasóközönségünk fiatalabb rétegei 1969-ig játormán nem is ismerték a munkásságát. Akkor a Hagyományunk gondozosat is magora vallolt Modach K.odo ROMOK ES rENYEK címen valogatasi aoott <1 Ä^yelto.boľ Az itt közöli novella nincs benne az új válogatásban; izt egy régebbi Darkó-kötet irasai koziíFemeltük ki. T: L.