Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-04 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó

önmagukat túlélt fogalmak A kisebbségi magyarság szókincsében néhol szívósan tartják magukat olyan köznevek, amelyek a demokratikus átalakulás folytán Magyarországon elavultak, kicserélődtek. Bizonyos jelenségekhez több magyar ember Szlovákiában is a felszabadulás előtti állapotokkal, nem pedig a jelent kifejező képzetekkel kapcsolódik .. Az elavult magyar köznevek használatának legalább két alapvető oka van: 1. Az itteni magyar iskolák a második világháborút követő nagy korszakváltás idején — objektív nehézségek miatt — átmenetileg nem voltak képesek arra, hogy tanulóiknak a születő új fogalmakat anyanyelvi szinten is rögtön és tökéletesen közvetítsék. Ezért az akkor felnövő nemzetiségi fiatalság kritika nélkül örökített minden hagyományos nyelvi jelet a szocialista rendszerre. 2. Sokan még a hivatásos tollforgatók közül sem keresték és keresik elég állhatatosan a fontos szlovák szavak, kifejezések mai megfelelőit a magyar nyelvben. Ezért találkoztam írásaikban bizonyos önmagukat túlélt fogalmakkal. Okfejtésemet két példával támasztom alá: 1. Az egyik Pozsonyban kiadott magyar nyelvű hetilap szóhasználatára jellemzőnek találtam az alábbi mondatot: „A nyugat-szlovákiai kerület huszonnégy annotthonának öszszesen 2916 lakója van." Meggyőződésem szerint ez a közlés a „Hétmérföldes hálátlanság" című riport készítésekor minden bizonnyal megfelelt az igazságnak, de általa az aggotthon elnevezés nem vált megnyerőbbé... Az aggotthon elnevezés túl rideg; a szó érzelmi motiváltságában több a megbélyegző, mint a megbecsülő hangulati elem; hiányzik belőle a melegség. Márpedig egy ilyen állami intézmény, amely a társadalom arra rászoruló idős tagjainak elhelyezését, ápolást és foglalkoztatást biztosít, nem lehet nevének az áldozata! Kétségtelen ugyan, hogy az aggotthon megjelölés nem áll egyedül a viszolygást keltő fogalmak között (kivált akkor, ha körülveszi a hajdani szegényház és a szeretetház emléke is!), de rajta még egy kis „műgond" könnyen segíthet... Tudniillik az alapul vett szlovák starobinec magyar fordításban finomabb értelmezést is lehetővé tesz: öregek otthona. (A hasonló intézményeket Magyarországon így hívják!). 2. Űgy tapasztaltam, hogy a Szlovákiában írt magyar újságok hasábjain „örökzöld" téma a tunonckérdés. Egyik helyen arról tájékoztattak: „Hosszú évek után, nagy nehézségek árán a dunaszerdahelyi magyar tanonciskolának sikerült olyan pedagógusgárdát kialakítania, amely megfelel a követelményeknek." Más helyütt azt jelentették: „Iskolánk különböző vállalatok, így például a Jednota, a Járási Építkezési Vállalat, a helybeli Iparvállalat stb. inasainak elméleti oktatásáról gondoskodik." Ismét másutt kifakadtak: „Tanonc, inas, tanoncképzés — csak az tudja, mit jelent ez, aki köztünk van a munkában." Én — mivel nem a tanonckérdés irodalmát akarom gyarapítani — a témához csak nyelvi szempontból fűzök megjegyzést. Lehetetlen ugyanis szó nélkül hagyni, hogy széles körben nem veszik tekintetbe: az idézetekben kurzívval szedett magyar fogalmak felett — szocialista gazdasági-társadalmi viszonyok között — már eljárt az idő... A szlovák nép a fordulat éve előtt és után az učeň főnevet használta minden kereskedelmi vagy ipari szakmát tanuló , fiatal emlegetésekor. Így erre a tanulótípusra a szlovákban nem alakultak ki lényeges jelentéstani eltéréseket mutató, de rokon értelmű szavak. Szlovákul a tanonc, az inas vagy az ipari tanuló, egyaránt učeň; szerencsés adottsága, hogy bár régi keletű elnevezés, sem a tartalmával, sem a formájával nem ébreszt zavaró asszociációkat. Viszont aki magyarul beszél „tanonc"-ról vagy „inas"-ról, az szavaival — akaratlanul is — az osztálytársadalmakbán folyó szakemberképzés sanyarú emlékeit idézi. Több gondot kell fordítani a szavak megválogatására. Szocialista viszonyok között korszerű magyarsággal csak az fejezi ki magát, aki az „učeň"1 „ipari tanuló"-nak, az „učňovská Skolá"-t Jparitanuló-ískolá"-nak fordítja. DOBAY BEL* KULCSÁR FERENC A. V f/umeföimsi Dajfocéka Belémkötnek mert gyerek vagyok belémkötnek valószínűleg belém mert tudom mi ez meg az hogy a nézés a rengés gozdagabb s o föld ma az mi anya volt vagy tanulni látszólag semmise belém mert jaj mit is teszek Belémkötnek mert gyerek vagyok Százötvenmillió kilométer magasról süt a nap. Hintázik ízléses kőfejem s ily szent alakban megyek most sehova. Szerte repdes a főnix madár. Fellángolok akár az egyszerű kérdés — ibolyántúli fegyelem maszatolja be életem. (Madárjós parasztos prométheusz kő-vénusz sörényét simogató nemzedékem mit kezdjen bábel tornyain?) És az a néma nap százötvenmillió kilométer magasról megolvasztja talán tollamat de cseppet sem gondolok Ikaruszra én: félelmetesen földi az életem. Hanem a madarak hanem a százhatvanötmillió éves madarak hiábavaló himbáló szárnyaikkal - azok szétperegnek. Leülök limlomosan. Kétmilliárd éves köveken dobolok. összekoccanok en — az egymillió éves ez ócska régiséggel de nem gondolok rá hogy csontvázam is márványszobor lehet. Leülök. Lesem az egymillió éves embereket. Megszólalok mint mesében a sárkány meg mindenféle állót. (Miért döbbenetes hogy ennyire értelmesek?) S nézem madártávlatból magam miként dobolok dalomhoz a kétmilliárd éves köveken. •0 A pásztornak ott a dombon, az alkonyi ég alatt felhőbe szij/g várgott a vére, Ő maga merő rongy. Rongyokkal teleaggatott kereszt. Bábu. Édes juhai bégik körül. Türelmesen, hogy szinte már beletavaszodik a környék. Ô, ha a misztikumból menekültek e báránykák? A gyermekkoromból? Mert sejlik kissé, hogy az a pásztor apám. S én mindenképp nagynak akarom látni. Hiszen az a pásztor ott kőszáli sas.