Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-04 / 40. szám, Vasárnapi Új Szó

A szlovákiai művészetuek az első világháború befejezése után is egyik fontos problémája a néphagyomány és a népművészet sorsa, s viszonya a hivatásos művészethez. A csehszlovákiai magyarságra nézve a kérdésnek népi oldala súlyosabban vetődött fel, mint a vele együtt élű szlovák népnél, inert a magyarság polgárosultabb rétegei — s a parasztság tekintélyes része is már ide tartozott — a népművészetből jóval kevesebbet őriztek meg maguknak. Fábry Zoltán a regőscserkészek falujáró és néprajzgyűjtő munkájával kapcsolatban elvileg helyesen írta: „ma már nem lehet a nép felé bazsarózsásan közeledni. Csak egy út van: teljesen és mindenestül — ha kell, osztálytagadóan — melléje társulni, mint egyenjogú mellé, mint kizsákmányolt mellé, szociális végkövetkezetességgel, értünk való harccal... A regősöknek nem kapufélfákat kell lerajzolni, de nyomort hallgatni, nyomorstatisztikát fölvenni, és okos képű gyerekarcok, bazsalikommenyecskék helyett a regősnaplóba bevezetni: ugyan hány gazdasági sztrájk volt az idén Szlovenszkón, és ugyan miért? Ez lenne az út, ez lenne a meglátás." Tichy Kálmán már 1921-ben szóvátette pusztuló népművészetünk helyzetét. 1921 után is sokszor nyúlt a kérdéshez. Mint a rozsnyói Városi Múzeum igazgatója, amellett jónevű grafikus, illusztrátor és festő, kellő érzékkel mérte föl a kérdés jelentőségét, mind kulturális, művészeti, mind pedig demográfiai vonatkozásban. Nemcsak másokat biztatott a munkára, hanem személyesen is gyűjtötte a szlovákiai magyar népművészeti emlékeket, szorgalmasan rajzolta, hogy ezáltal is megörökítse a népi építészeti emlékeket, népművészeti tárgyakat. Ezekből a budapesti Magyar Iparművészet is több számban közölt részleteket. a két Előadásokat tartott az ifjúságnak, így többek között 1930-ban a Sajóvölgybe induló kassai regősöknek. Megmagyarázta nekik, miért kell gyűjteni, mi mindent érdemes és kell gyűjteni és módszeres oktatást nyújtott arra nézve, hogy a gyűjtésnek, magának hogyan kell végbemennie. Előadását részletesen ismertette a Magyar Iparművé-, szet 1930-i évfolyama. 1934-ben beadvánnyal fordult a Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társasághoz. Ennek hatására a társaság kimondta, hogy a kisebbségi bizottság költségvetéséből fedezi a népművészeti kutatómunka költségeit. Az értékesebb népművészeti alkotásokat jegyzékbe kell foglalni s ha az épületek átépítésre kerülnek, ingyen ad szaktanácsot a tulajdonosoknak, hogy a felújítás, illetve modernizálás a népi értékű jegyeket megkímélhesse. Tichy Kálmán helyesen vette észre, hogy a falusi emberek, mihelyt elegendő pénzhez jutnak, vagy ha mondjuk néhányan Amerikában megszedték magukat és onnan visszatértek, azonnal földig rombolják régi falusi házukat, tekintet nélkül annak népi építészeti értékeire. A „kedves tornácot, a faragott kaput, vakolat-cifrás homlokfalat, az örömbuzogányt eltüntetik. A tervezést és az építést rábízzák a városi pallérokra, azokkal állíttatnak maguknak korcos kisvárosi házakat, tükörüveg ablakokkal, „szecessziós kín-görbékkel, vakolatba nyomott kavicsokkal és hasonló borzalmakkal". A lakásból kihánynak mindent, hogy semmi sem emlékeztessen a múltra ,és „modern" városi kacattal rendezik be az új lakást, ezzel elégítik ki igényüket. Népművészetet még megújított formában sem akarnak látni az új lakásban, az új otthonban. De nemcsak ez eszi, rágja a népi hagyomány értékeit. A „szívszorító" szegénység is végzi a maga romboló munkáját. 1934 júniusában Gömör-Kishont megyében a Jolsva völgyében fekvő kis faluban, Süvetén sikeres népi kerámiai kiállítást rendeztek. Ezzel a kis falu országos érdeklődést váltott ki. E kiállításon az Amerikát megjárt Raffay András amerikai motívumokból készült munkáival valóságos giccsparádét rendezett. Vele szemben azonban Galkó János, Kovács János és a 19 éves Péter János még eredeti magyar motívumkinccsel ékesített alkotásokkal állt a nyilvánosság elé. Régen a süvetiek eljártak a Dunántúlra, egészen Veszprémig, az Alföldön Debrecenig, Hajdúböszörményig, és saját népi hagyományukat más magyar vidékek népi hagyományvilágának kincseivel frissíthették. Az új határok ezt már nem tették lehetővé, ráadásul hivatalos kurzusokat rendeztek számukra a saját falujukban s ezeken a szlovák népi elemeket helyezték előtérbe és erőszakolták a süveti magyar keramikusokra. Ezzel mirtdenekelőtt a tiszta népművészetnek ártottak, azután a népművészet egyik autonóm részének, a magyar népművészetnek is (nem kétséges, hogy a cél a háttérben éppen ez volt), ahelyett, hogy mindegyik fél tisztán őrizte és azon belül természetes hatásoknak megfelelően fejlesztette volna a magáét. A Magyar írás 1937-es évfolyamában Tichy Kálmán 10 pontban vázolta föl a tennivalókat. Akadtak, akik törekvéseit megértették, mert Tichy maga szól dicsérőleg Éder Elza, Holéczy Miklós, Szombathy Viktor és Thatn János részvételéről a népművészeti gyűjtőmunkákban. A kérdés nemcsak a néphagyomány és a magyar kultúra szempontjából vetődött fel, hanem a hivatásos művészet és az értelmiség hivatása szempontjából is. Ennek Szalatnai Rezső adott hangot egyetemes érvényű program-adó szándékkal. Zenei és irodalmi példák biztatták: „Magyar viszonylatban a mai nagy zavargásunk, és többszörös szellemi ellentétességünk napjaiban bizonyos meghatódás és öröm tölt el, hogy zenében már világvonalra jut a magyar nép muzsikája. Fiatal irógenerációnk lírában és prózában pedig új tisztasággal szólaltatja meg az eltakart falut minden atomnyi rezdületeivel; s vannak festőművészeink, akik fametszetekben és vászonra írják a nép balladáit és naturalizmusát... Van egy új, jőleg népből jött, magyar nemzedék, mely keresi és kívánja a kapcsolatokat a közép-európai sors-zónán élő többi kis néppel. Programja épp a népi mélyekben nyugvó értékek kiaknázása. S a falukeresés irodalmi irányzatoSságából erdélyi és a szlovenszkói fiatalság komoly szociográfiát csinált s kapcsolja a kisebbség nemzetiségi kérdéseivel, míg például a szegedi fiatalok művészeti síkon vetítik ki az ő világuk népi arcát s ebben újság és korszerű elevenség feszült". Aki figyelmesen olvassa e sorokat, anrfak észre kell vennie, hogy bennük a néphagyomány őrzésének követelése, a körülményekhez képest szükséges és lehetséges konzerválása nem a reakciós társadalomszemlélet megerősítését kívánja szolgálni. Éppen ellenkezőleg, azt, hogy a nép végre európai értelemben vétessék számba, emberi, kulturális és erkölcsi értékeivel együtt. Nem népieskedni kell, de ugyanakkor a nép kulturális értékállományát sem kell félre dobni. Ebben az állományban a népművészet, a népi építészet, a korszerűsíthető szép és emberi szokások is beletartoznak. A korszerűsítés és a szocializmus megvalósulása nem járhat múltbeli értékek megsemmisítésével. A nép a művészetben kettős vonatkozásban jelentett problémát. Egyrészt az őstehetségek jelentkezésében, a „naiv művészet" újra megjelenésében, másrészt az európai hatások alatt dolgozó képzőművészetben. Mint érdekességet említjük meg, hogy 1931-ben a Prágai Magyar Hírlap egész sor témára tűzött ki pályadíjat. Ezek között az egyik így hangzott: „Mit tehetünk a népművészet érdekében? Három pályamű érkezett be, sorsukról azonban nincs további adatunk. A néphagyomány és a népművészet érdekében kifejtett agitáció végül egy nagy reményekre jogosító intézményben öltött testet. Létrejött a néphagyományok megmentésére és muzeális gondozására alapított Csallóközi Múzeum. Ez Somorján létesült és igen szép eredménnyel dolgozott, munkájáról, céljairól külön ismertető kiadvány látott napvilágot, amelyben többek közt Szekfű Gyula, a neves budapesti történész is köszöntötte a vállalkozást. Szlovákiai szakemberek írták alá az eligazító jellegű cikkeket. Ha a népművészet az említett okok miatt részben pusztult, részben vegyült, az iparművészetről viszont azt kell mondanunk, hogy nem tudta magát önálló művészeti ágat megillető színvonalra felküzdeni. Nem mintha nem lettek volna kezdeményezések, csak éppen a kibontakozáshoz nem kedveztek a körülmények. 1931-ben a pozsonyi Toldy-Kör rendezett kézimunka, valamint nép- és iparművészeti kiállítást a Lőrinc-kapu utcai helyiségében. Ez egyben az utolsó kiállítást jelentette a lebontásra került épületben, ahonnan a Káptalan utca 2. szám alatti prépostházba költözött a Kör. Magyar parasztasszonyok fehérneműi, martosi népművészeti kézimunkák, azután párnák, színes kendők, horgolt, batikolt kézimunkák alkották a kiállított anyagot. Ezen a kiállításon mutatkoztak be az iparművészek is. Balogh Mici (Léváról) tüllkészítményekkel, Moravek István famunkákkal, Wick Magda (Pozsony) gobelinekkel, tárcákkal, párnákkal vett részt a kiállításon. A kiállítással a Forum is foglalkozott. Leuer Máriáról azt írta, hogy „munkái külön dicséretet érdemelnek. Ilyen nívójú munkákból érdemes volna többször is kiállítást rendezni, mert feltétlenül nevelőleg hatnának a tömegízlésre." 1934-ben a kassai művészek kiállításán mutatott be B. Markó Bözsi iparművészi dekoratív párnákat. A Sarló mozgalma az iparművészet terén nem tudott eredményeket íelmutatni, noha a plakátművészetben és a tipográfiában bizonyos elképzeléseket megpendíteni. Fiatal tagjai közül rajrincz Gyula, mint grafikus kapott rajzoló megbízást az egyik falujáró vállalkozásban, Csáder László és Nemesszeghy Jenő pedig, még mint főiskolás, néprajzi tárgyakat rajzolt a Csallóközi Múzeum c. kiadványba. Csáder László pár évi pozsonyi működés után 1936—1942 között Hollandiában dolgozott, mint reklámgrafikus, Főleg könyvvédőlapokat készített hollandiai és angliai cégeknek. 1942 után ismét Pozsonyban találjuk ugyancsak mint reklám- és könyvgralikust. Pozsonyban kimondottan iparművészettel is a sokoldalú Staudt-Csengely Mihály festőművész foglalkozott. Nemcsak bútorterveket készített, hanem lakások berendezését is vállalta. Ugyancsak Pozsonyban Kovács Pál elsősorban a plakátművészetben jelentős, noha festményeivel több kiállításon is szerepelt. A Képzőművészeti Egyesület számára készített, valamint egészségügyi plakátjai emlékezetesek. Komáromban 1927-ben Zohmann Lujza iparművész állított ki, azonban közelebbit a kiállításról nem tudunk. 1933. november 26.—december 10. között a Jókai Egyesület rendezett iparművészeti kiállítást. Ezen Kircz Jolán, Prohászka Istvánná Leuer Mária és Fried Ernőné vett részt. A fentiek alapján azt kell mondanunk, hogy a művészeti ágazatok közül az iparművészet fejlődött legkevésbé. Figyelembe kell venni, hogy egy háromnegyedmilliós kisebbségből megfelelő színvonalú alkotó gárda minden területre nem születhet ilyen rövid idő alatt. Természetesen egyáltalán nem akarjuk menteni azokat a motívumokat, amik hátráltatták az iparművészek tehetségének kibontakozását. SZÍJ REZSŐ NÉPHAGYOMÁNY, NÉPMŰVÉSZET és IPARMŰVÉSZET világháború között