Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-25 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó

A színhely: Kártik János, dereski fazekasmester műhelye, mely pedig áll egy asztalszerű ülőalkalmatosságból — már ebben van valami Jelképes: munka közben nem felfelé, lefelé hajlong a mester, példázva az ember fennhatóságát a holtanyag fölött —, továbbá az asztal előtt évszázadok óta pörgő korongból, s a tőlük kar csapásnyira megiilő búboskemencéből, amelyen gyerekként guggolnak a megformált agyagedények. A mester apró ember, hónapos szakálla kiemeli arcának töréseit, már nem fiatal, de bal lábával ma is olyan fürgén ferdít egyet-egyet a korong lendkerekén. mint 50—60 évvel ezelőtt. A nap bármelyik pillanatában megtalálható, reggel négytől este tízig dolgozik sajátkezűleg felépített műhelyében. A korong előtt hajladozik szüntelen, a korong előtt, mely ki agyag — e kettőt köti össze egy több évszázados kovácsolt vasorsó. A koronghoz már nem is tartozik semmi, illetve, ott pörög rajta a sárga agyag, az agyagot meg ott tapogatja a kéz, Kártik János keze, amint finoman formálja a pörgő agyagot, olyan finoman, mintha va lamilyen kozmetikai szalonban ápolna éppen egy női arcot. At arc pedig percek alatt széppé teremtődik, szépek a csészék, a korsók, a vázák, szépek a tányérok meg a köcsögök, a virágcšerepek és a fazekak, mind mind ennek az érzékeny újjáformálásnak a remekei. Mit lehet itt beszélni? Kérdéseim túlságosan általánosak, nem ismerem ezt a mesterséget, gyerekkorom szövőszékeire is csak halványan emlékszem, de a teremtés e szépségét egyenesen nyelem érzékeimmel. János bácsi, az utolsó fazekasmester kérdések nélkiil is fő részei a már emiitett lendkerék, vagy ahogy János bácsi pontosan megnevezi: u korongtalp, ugyanez a korongtalp, amelyen még valamelyik iikapjának a lába csiszolta kl az első vályút s amely mostanára már mélyebb, mint a palócokra annyira jellemző tatáros si-emüreg; s a korongtető, aaely végül is a legfontosabb, hiszen azon formálódik a híres teresgyorsabb tempóban dolgozom, talán a hiányzó utánpótlás helyett is egy kicsit. Sose hittem volna, hogy egyszer kihal a mesterségünk. Mert inkább mesterség ez, mint művészet, tehát könnyen elsajátítható, csak sokat kell gyakorolni. Nem is tudom, hogy miért nincs követőnk. Talán a ragadó szenny miatt: nézze a kezem, néha nem árzem hol ér véget — összenőtt az agyaggal. Az anyagi juttatásokról beszél. Arra vagyok kíváncsi, hogy megéri-e ma fazekasnak lenni — Nekem meg, persze. Ugyan nem fizetődött ki sosem, talán ezért ls pártoltak el annyian tőle, de ez engem már nem érdekel. Valamikor szekerekre raktuk a kész árut, úgy mentünk „útra", kerestük a pénzt. Ma az ÚĽUV helybe jön érte, népművészeti cikkekként árulja dolgaimat. Űgy tudom, jóval magasabb áron, mint ahogy tőlem átveszi, de én sem Jövök ki a legrosszabbul.' Nézem az elkészített edények sokaságát. Egy-egy kisebb edény megformázása körülbelül öt petxig tart, a nagyobbak na pókig készülnek. — Az égetőkemencébe átlag 500 kerül, ez három hét alatt gyűlik össze. De az'égetésig ezer másfajta munkát kell elvégeznem. Az agyag kibányászásával kezdődik: képzeljen el . egy kútásást — négy méter mélységből húzzuk fel csigasorral a kiásott agyagot. Ez egyre nehezebb: őseink válogatósak voltak, csak n fehér agyag kellett nekik, én már abból bányászok. ami maradt. Általában két autóra valót ások ki egyszerre, hogy mindig legyen elegendő tartalékom, no meg, hogy télen is dolgozhassak. Az agyagot aztán fel kell dolgoznom: az őrlést most már géppel végzem. Apám idejében még alkonyattól éjfélig morzsáltunk, gyúrtunk, most már összehasonlíthatatlanul könnyebb az agyag finomítása. Az asztal mellett házi készítésű mérleg áll. — Az egyik serpenyőjében kősúlykok, a másikban maréknyi agyag. — A formálásra kész agyagot, mióta megrendelésre dolgozom, pontosan lemérem, hogy az edények egyforma nagyságúak legyenek. A korongon már könnyű a munkám, előbb megfelelő magasságúra tornyo sítom az agyagcsomót, majd ujjaim fokozatosan szélességében is megformálják. Ha kész a nyers edény, zsinórral metszem le a korongról. Ezután következik a szárítás, majd a festés és az égetés. A kemencében szénapetrencéhez hasonlóan púposodik egy sereg edény. Kiégetésük kiilön tudomány: szabályos alaguta kon futkos közöttük a láng, hogy egyenletesre piruljanak. A kemence körül, mintha kerítésleceknek készültek volna, gúlákba kötött, geometrikus pontossággal vagdalt fahasábok állnak. Egy égetéskor két mé ternyi fogy el belőlük, beszelbeszél. Pontosan fogalmaz, a magányos emberek szűkszavúságával. — Nem akartam én fazekas lenni, de itt Deresken az én gyerekkoromban még mindenki az volt. Az apám engem is betört a mesterségbe. Rúgom hát a korongot, olykor-olykor megsimogatom, mert már nagyon szeretem a foglalkozásomat. Mostanában egyre riadtabb és zésük külön gondja a fazekasmesternek. A tégla színű, kékeslila és vöröses fazekak között szinte kedvem szottyan, hogy egy csörgő korsóval kezemben forrást induljak keresni. A kemen céhen tüz lobog, hajdani kenyérsütést juttat eszembe. Köz ben János bácsi újból megpör geti a korongot. BARCZI ISTVÁN KOMLÔSI LAJOS: Az eső hangja beteg szívzörej, temetők ravatal-éneke. Ügy verődnek az ablakra a cseppek, hogy érzed: nincs kezdete, nincs vége se. Esők idején fiókok, papírök közt babrálunk, életünk sakktábláján teleket, nyarakat ugrunk át, pedig futnunk kár. Az esőhangok bebocsátást kérnek, monoton verik az ablakot s mi nem tudjuk: a cseppek barnák, zöldek vagy kékek .és nem értjük, mit beszélnek. Régi románcok zenéinek és andalít e bársony pálcás lárma. A csókjaidra gondolok s úgy oly rejtett vággyal gondolok rád, mint őszi kertben didergő becsukott szirmú virágok arra, hogy volt egysZer napsugaras nyár. KMECZKÓ MIHÁLY: A HARANGSZÓ HALKAN KOPOGOTT AZ EST ABLAKÁN türelmet vacsorált üvegtenyeréből a csend felém csónakázott fehér koporsóban arcába nyilazott a fény lepte mosolyfüzérét IMBOLYGÓ KACSAKÉNT FOLYTATJA VÉGTELEN ÜTJÁT íleswásiA. aEMfrity ELFORDULTUNK EGYMÁSTOL MINT AZ ÉGITESTEK szótlanul lepattan rólad kezem öt sugara emléked lombja hullni készül ökörnyál didereg mosolyodon kristályként koccannak egymáshoz a sejtek míg a fogalmak csontváztáncában GYÖNYÖRKÖDÜNK ZÚZMARÁVÁ DERMEDSZ PÓRUSAIMBAN VERES JÁNOS: fát/uCjrfan A mennyezeti gyönge fény int, hogy bajomat békén tűrjem, öt kopott vaságy hánytorog kétemeletnyi szürke űrben. Üjra tűk, kötszer, műszerek között vergődik ím a szellem, szorít a részvét-glória, harcba szállnék, de nincs ki ellen. Heverek, mint a ledőlt zsák, mint zsivány, kit a pandúr megvert; a külvilágot úgy lesem, mint búvárharangból a tengert. Nedves tetőkön sir a szél, egy asszony és egy gyerek jár itt! oz édes otthon ajtaja a zord felhőktől alig látszik. Fanyar vigasztól éledek, egy képet látok szédelegve: rom búsul kopár szirtfokon, s piros fény festi fenségesre. Olykor fityulás angyalok fölénk tündöklő eget csalnak, s lángpallos nélkül kergetik a homály-termő riadalmat.