Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-25 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó

gá fényét a csillagrengetegből a Föld Napja is. alszun'dított és különös álma volt; Édesanyját látta, aki mondott neki val iamit Előrehajolt. — Mit mondasz édesanyám? Édesanyja fekete ruhát és fátyolt viselt. Nagyon megtörtnek látszott. Közelebb húzódott. (Vajon kit gyászolhat? — töprengett Duval, de semmi nem jutott az eszébe.) A különleges égboltot teljesen betöltötte édesanyja gondos, szerető arca. - Te vagy az fiacskáin? ,'n. Én vagyok. Hogyan találtál Iá 111: — teltem, hogy történik veled valami — súgta a jól ismert hang. Nem volt nyugtom, mindenütt hívtalak, kerestelek, de te olyan messzire kerültél . — Igen, mama, de hát tudod: ez ilyen foglalkozás ... 1 — Tudod, hogy mindig elleneztem, hogy űrhajós légy! — Tudom. Mindig féltettél, hogy nem lesz hozzá elég erőm, merészségem, mindig, azt hajtogattad, hogy nem vagyok alkalmas erre a pályára. — Mindig nagyon jószívű voltál, fiacskám. jó és puhaszívű. Nagy elhatározottság és gyenge szív. Ezért féltettelek. — Mama, azt akarom mondani, hogy a nővéreim jól élnek. Lányaid mind békességben és boldogságban együtt vannak ... — Tudom, tudom, őket sosem féltetlem, én utánad jöttem. Mindenütt kérdeztem: — Hol lehet vajon az én fiacskám? Nem történt-e valami baja? — De senkitől sem kaptam feleletet. Minden száj összezárult, minden szem becsukódott, mindenki mélyen hallgatott. — Hova küldtétek?! — kiáltottam. De nem jött válasz. Ekkor fekete ruhát és ezt a fátyolt vettem magamra. Tudtam már, hogy hova fogok érted menni... akkor már tudtam ... Az anya hangja egyre távolodott, gyengült. Duvalt mély bánat kerítette hatalmába, megint előrehajolt és arra ébredt, hogy keze a tűzbe ért. Gyorsan elrántotta, de addigra már a lángok a könyökét nyaldosták, úgyhogy a jobb kezének tenyerével kellett lesöpörnie a szikrákat. Rettenetes fájdalmat érzett. Nem tudott már többé elaludni. Beírta noteszébe, hogy a mai nappal elérkezett itt-tartózkodásának harmadik hónapja. Kezdett világosodni. Egészen jól látott már, írni pedig tudott, mert csa.k a bal kezét égette meg. Hajnalodott, de ez valahogy nem volt a megszokott hajnalfény. A vörös korongról szikrák pattogtak szét és a bolygó felett mágneses vihar tombolt. A Capella háborgott, egyre nagyobbodott és nem volt már békés Nap-jellege, hanem átalakult gyilkos tűzgolyóvá. — Tehát — állapította meg hidegvérrel Duval — a professzor egy teljes hónapot tévedett. De van még tizenkét percem. — Xen, Yval — kiáltotta —, hod vagytok? Máskor mindig itt vagytok a közelben most meg... pont most kellett elkószálnotok...?! Álmosan futott elő a két fiatal. — Idefigyelj, Xen — mondotta a tiszt —, de valóban nagyon jól fiGyurák Éva illusztrációja gyeljl A rakéta készenlétben áll, csak bele kell ülni. A mi aranyfényű, békés életei adó Napunknak a negyedik bolygója éppen olyan, mint ez itt. A ti bolygótok azonban néhány perc múlva megsemmisül. Ti most ezért elrepültök a Marsra és ott fogtok tovább élni... A Föld emberei már várnak látók. — Te nem jössz-velünk? — kérdezte Yva. — Nem. Csak két hely van a rakétában. Ti ketten mentek, többen nem férnek el. Ti mentek, és elviszitek a professzornak a naplómat. Amikor átnyújtotta a naplót, ismét kiesett belőle a fénykép. Yva gyorsan fel akarta kapni, de a tiszt gyengéden eltolta. Ö maga vette fel a képet, megcsókolta és a szíve felett levő zsebébe tette. Ezután kezet fogott Xennel és homlokon csókolta Yvát. Becsapta mögöttük a rakéta ajtaját. Ekkor még tizenkét perc volt hátra a katasztrófáig, ami elég volt ahhoz, hogy megmeneküljön a rakéta a gyilkos sugárzástól, amely a hetedik bolygó után már nem sok kárt tudott csinálni. Ereje azon túl jelentősen csökkent. Duval felvette pilótaruháját. Az egyre fokozódó fényben kitüntetéseinek szalagjai összefüggő aranycslknak látszottak. Zsebéből kis magnetofont vett elő, ráakasztotta vállára és a szalagról elindította az űrhajósok himnuszát. Éppen akkor startolt a rakéta, és né>hány perc múlva az égbolton csak vékony ezüstszínű füstcsíkok látszottak helyén. Ekkor Duval tisztelgett arrafelé, ahol messze az égbolton vibrált egy gyönyörű csillag, a földi Nap. Elindult kelet felé. Szilárd, katonás léptekkel haladt a születendő tűzcsóva irányába. Állandóan kelet felé, és mindig ugyanazzal a tempóval. A bolygón akkor nagy volt már a pánik, mindenki igyekezett elrejtőzni. A fák koronái a földig hajladoztak, a fényre érzékenyebb virágok bezárták szirmaikat, esak a földi lakos, Duval kapitány haladt bátran előre. Már csak ketten voltak a láthatáron: ő és az egyre terjeszkedő, hatalmas tűzcsóva. Duval megállt egy dombon, magnetofonja recsegett-ropogott, sivított, torz hangokat adott. A dombon állt az ember és mögötte egyre húzódott, terjeszkedett a hatalmas árnyék. Ekkor az ember felkiáltott: — Duval kapitány vagyok, űrhajóspilóta, a Nap harmadik bolygójáról! Hangjára a rádióhullámok torz káosza válaszolt. Az ember kivette kedvesének fényképét zsebéből és beleteinette arcát. Ekkor arcán megérezte a tüzes csőkot, és elvágódott az égő fűben. * « • A Földön éjjel-nappal figyelték az égboltot, és amikor a rakéta feltűnt 'a Mars térségében, a professzor munkatársához fordult. — Ügy hiszem, becsülettel helytálltunk. A számításokat illetően ugyan tévedtünk, azonban nem csalatkoztunk az emberben. Ezrtán a tartórudakon magasba szöktek az összes zászlók, és valamennyi hangszóróban felcsendült az űrhajósok himnusza . . . Fordította: Komlósi Lajos Hl Ince bácsi már csaknem befejezte a tetőt, amikor hirtelen elfogyott minden, valamelyest is használható lap. Az utóbbi napokban eldurvult obsitos valami különös elégedettséggel, megbékéléssel szállt le a magasból. Kedélye megváltozott, s az addig töprengő, de talán komornak még inkább mondható rokkant egyszerre hebehurgya kifejezéseivel nem törődő, moslékszájú, házsártos idegen lett a gyermekekkel teli házban. Ince bácsi magasba szökő méltósága előbb csak előttünk ingott meg, aztán, mert a pocskondérozáshoz gyorsan kapcsolódó külvárosi csőcselék hosszabb ideig saját ügyével volt kényszerzárkában, végül mégis kipattantotta magának az eset családba záró háncsát, s nagyot csámcsogott rajta. Ince bácsi hülye dáridói ellenére, a belső viszonyok nálunk kifogástalanok voltak. Akkor belevett a fene ... Armics, a madarász, három piszokból meg elcsent madártojásoktól vállasodá légényfia egy délelőtt valahonnan három nagy nyaláb cserepet hozott. - Itt van, egye meg a fene az öreget, ha nem tud egyedül hozzálátni, majd mi megcsináljuk a tetőt! Fölmásztak és nagy káromkodás közepette, hosszan enyelegve felrakták a harminc kárminpiros cserepet, s mikor úgy érezték, elég a színdarabból, lehuppantak, és éppoly feltűnően, mint ahogy jöttek is, elvonultak. Ince bácsi nem volt otthon, s így elmaradt a várt csattanó. Jobban mondva: egy kicsit késett. Amikor hazajött az öreg, ámulva nézte a piros foltot, a csúnya szürke födél szembeötlő folytatását. Rinót, a jobb oldali szomszéd a tetőzés alatt nagyon is fájlalta .a mi akciónkat, mert abban a nála valamikor jobb módú hivatalnok szomszéd erkölcsi és anyagi rehabilitációját vélte fölfedezni. A szerencsétlen bombarobbanás alkalmával ugyanis tapsikolva hálálkodott istenének, hogy „igazságtételével" kiemelte őt a görbévé aszalódott kishivatalnok „mögül", akit lám, az említett mádon elmarasztalt. Nos hát, Rinót csúszómászókra jellemző nyálkás, undok igyekezettel sietett Ince bácsinak elmondani, ki és mit tett itt. Ince, a valamikori tüzér, fölkereste a madarászt, aki matyi madarakat, kanárikat, meg isten tudja milyen díszmadarakat tartott, árult, üzletelt velük. Ince fájó vékonyát tolta előre, féloldalvást ügetett a hosszú, alacsony, orrfacsaráan bűzös csarnokban, mely madárcsicsergéstől visszhangzott. Ince a guanóról semmit sem tudott, de ez az "érett bűz igen termékenynek bizonyult sátáni tervének kivitelezéséhez, A sajgó oldala csak haladt előre, mint valami kinyilatkoztatás, hogy háborúból hozott testi sérelme még nem nyert elégtételt, s hogy a jövetelnek egyik alapfoka épp a seb, mely behegedt bár, és az a másik seb, amely most fog keze nyomán születni! Féloldalt ügetett, előretolt állal, akár egy agár. Armics egy vén harmóniumnál ült, s mert a tömlőből a beletaposott levegő nagy része egérúton távozott, a sípokra alig lehelt rá a sötét mélység, az ószláv templomi ének erőtlenül hanyatlott le a sok csiripelő száj előtt. Armics, aki idővel jómaga is lassan madárrá változott (karvaly orr, kerek bagolyszem, karmakká vékonyult és inasult ujjak, verébugrálásra emlékeztető járás), ijedten rebbent fel Ince ideges, rövid kacajára. Acélpálcájával mellbe döfte az öreget, nem túl erősen s odatessékelte az egyetlen szabad falhoz, mert a többit körös-körül kalitkák, ketrecek fedték. - Istentiszelet? - kérdezte Ince bácsi rekedten. — Nem ... — mondta suttogva Armics —, csak szeretem a zenét ... Apám tanított rá. Ince még mindig az öreg madárember mellének szegezve tartotta az acélpálcát. Leült. - Ennyi madár?! Kár értük ... - Kérem? Hogyan? - érdeklődött Armics. - Sehogyan kérem! Maga rám uszította azt a három keselyűt... Szedjék le a házamról a cserepet! - Milyen házról? - ijedt meg őszintén Armics. - Az enyémről! - Nem értem, kérem . .. nem értem - suttogta Armics falfehéren. - Dehogynem. Maga küldte azt a harminc piros cserepet a házamra ... - Én küldtem? - hűlt el Armics. - Nem apám! Te nem küldtél semmit A cserepet mi loptuk a főtelepen, és mi vittük el, hogy ne ázzon be a födél... - szólalt meg a hátsó ajtóban közvetlen egy hatalmas kalitka mellett Armics legidősebb fia. Ince acélpálcája lassan átsétált a legény meztelenül előrefeszülő mellére. - Tehát te voltál? - Igen ... az disznóság, amit maga csinál! Elissza a nyugdíját, és nincs magában annyi becsületérzés sem, hogy szerezzen néhán cserepet arra a födélre. Sohase lesz annak a háznak teteje I Hát mi majd megcsináljuk. Zúgott a pálca. Csak kétszer villámlott át a bűzös légen. A legény letaglózva feküdt a földön. Néhány sárga meg piros toll lebbent föl a zuhanás pillanatában .. . Az öreg Armics már rég nem volt bent. Elfutott. Azt mesélték később, hogy aznap az egész városnegyed teli volt színes, beszélni tudó madarakkal. Persze ebből kevés az igazság, ám az biztos, hogy a letaglózott legény vérezve vonszolta végig magát a hosszú, bűzös csarnokon, majd néhány kalitkából kiengedte a madarakat, aztán leült a harmóniumhoz, és csendesen szűkölve vérző tagjait babusgatta. Armics két fiatalabb fiával fölfegyverkezve jött a házunk közelébe, de este tizenegy óra is lehetett már, amikor odamerészkedett az épülethez. Csendesen kopogtatott, s Kálvin, a legidősebb unokabátyánk bújt ki az ajtón. Suttogva érdeklődött Ince bátyánk iránt, de hiába, mi sem tudtunk róla, illetve csak annyit, hogy este nyolckor bontani kezdte a tetőt, előbb a piros cserepeket szedte le, de aztán folytatta tovább ... Reggel a kopasz vázon ott lógott Ince bácsi, a tüzér, önnön hálójában csüngött a pók, holtan. »