Új Szó, 1970. október (23. évfolyam, 233-259. szám)

1970-10-25 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó

1 A. TALLO: WfHiyelmes bőrfotelekben üllek, és "a professzor higgadtan magyarazott. Olykor kortyintott a kávéból, amelyről a vendég azonnal megállapította: szörnyű rossz lehet. — Parancsol még, kapitány? — udvariaskodott a professzor, miközben szemüvege fölött figyelmesen nézte vendégének arcát. — Köszönöm — hárította el a tiszt —, nem kérek. A professzor azonban ennek ellenére is öntött és magyarázni kezdett. — Nézze kérem, elméletileg bármelyik csillagon keletkezhet robbanás, méghozzá bármelyik percben. A mi Napunkon is. A következő percben minden további nélkül bekövetkezne a robbanás és hét perc múlva elérné Földünket a gyilkos sugárzás, nem egészen hat óra múlva pedig kiterjedne naprendszerünk valamennyi bolygójára. . • — Köszönöm szépen — tolta odébb Duval kapitány a csészét, a professzor pedig zavartalanul folytatta. — Az űrben gyakran fedezünk fel csillagrobbanást. Az ilyen csillagok fénysugárzó hatása kb. ötvenezerszeresére nő. — Reméljük, hogy Napunknak nincsenek ilyen szándékai — mondotta Duval, és rágyújtott egy szivarra. Duval fiatal ürhajóstiszt volt, termete akkorára nyúlt, hogy a vézna professzor csaknem elveszett mellette. — A mi Napunkon nem lesz ilyen robbanás — mosolyodott el a vendéglátó —, ma ezt már teljes bizonysággal tudjuk. Számítási módszereim pontosak és megbízhatóak, éppen ezért már most előre teljes bizonysággal tudom: hol, melyik csillagon, mikor következik be robbanás. Legközelebb erre a Capella csillagon kerül sor. Színpompás égi tűzijátékot ígér. Persze nem tart sokáig ez a jelenség, ezek a csóvák ugyanis aránylag rövid életűok. A csillag ugyanis kitombolja magát, azután visszanyeri eredeti alakját, jellemzőit, és nyugodtan világít tovább néhány billió évig. — Ezek szerint szinte nem is történik semmi különös! — Csaknem semmi. — A professzor elhallgatott, majd rövid idő múlva jelentőségteljes arccal folytatta: — l)e mégis... ugyanis ha az ilyen csillagnak vannak bolygói, akkor elégeti, tönkreteszi azokat. '— De a Capellának nincsenek bolygól — vetette közbe a kapitány. A professzor kiegyenesedett, a rán-_ cok sűrűn ellepték arcát, amikor átható tekintettel, vizsgálódva nézett vendége arcába. — Éppen az, hogy vannak. És a maga feladata éppen ezek egyikével függ össze. Feltételezzük ugyanis, hogy a Capella hetedik bolygóján van élet, de szükséges bizonyosságot szereznünk róla. Maga még a rolitoanás előtt odautazik és bizonyítékot hoz nekünk a Földre. — Még a robbanás elölt kell odautaznom? — Nézze fiatalember — mondotta élesebb, sértődöttebb hangon a professzor —, én mindent a legapróbb részletekig kiszámítottam. Maga nyugodtan elrepül. Életéből nem sokat veszít, mert a repülés folyamán, mint tudja Einstein relativitásl elmélete alapján, jócskán csökken az idő múlása. Csak mi öregszünk meg itt a Földön alaposan, míg maga visszatér. Szerencsére ma már a korhatár annyiDuval ezt a gesztust nagyra értékelte, sőt mi több, el is bámult ezen, mert — amint később észrevette — ezek a férfiak fegyvertelenek és fizikailag aránytalanul gyengébbek voltak, mint ő, nem is szólva a revolverről és a rakéta sugárszórójáról, amelynek foton-elemei egy szempillantás alatt működni kezdhettek volna és mindent fekete szénné és porrá változtattak volna, ha szükség lett volna rá. Duvalnak a találkozás pillanatéban átvillantak agyán azok a feladatok, amelyekkel megbízta a profeszszor. Pontosan meghatározott ideje van: három hónap. Három hónapig él együtt ezekkel az emberekkel, hogy ezalatt mindent lefényképezzen, térképeket és vegyelemzéseket készítsen. Három hónap és három nap múlva felrobbanik a Capella. Az űr gazdagabb lesz egy fénycsóvával, és ebből a bolygóból pedig — amely jelenleg otthonául szolgál — lényegében semmi sem marad. Csupán az a néhány felvétel, amit majd készít és az az egy élőlény, akinek helye van mellette a rakétában. A bolygó lakói két félénk fiatalt bacsátottak Duval rendelkezésére. — Xen — mutatott magára az ifjú, aki a bolygó többi lakóinak a korához viszonyítva fiú már nem volt, de még a férfikort nem érte el. Majd a lányra mutatva ezt mondta: — Yva. Yva csúnya arcán sötét pír gyúlt és gyorsan lesütötte a szemét. Ez az Yva nyilvánvalóan könnyebb, ra előrehaladott, nogy még nekem is módom van megvárni. Nos, új idők Simeonja ... — mosolyodott el a professzor — ismeri ezt a beporosodott vallásos történetet? A tiszt megrázta fejét, őt inkább más valami érdekelte. — Milyen rakétát kapok? — Igen elmésen megszerkesztettet. A rakétában a magáén kívül még egy hely van az idegen bolygó egy élőié, nve számára. Számításaink alapján nem lesz nagyobb, mint a földi ember. Egyébként — amint az elfogott rádiójelekből kitűnik — értelmes lényekről van szó. — Ez tehát minden? — Eddig igen. Néhány évvel idősebbek leszünk — főleg mi itt a Földön —, míg viszontlátjuk egymást. Annak a bolygónak az élőlényére pedig nagyon kívárfcsi vagyok. — Megnyugtatom professzor, hogy jómagam ls. Viszontlátásra. Elbúcsúztak. Duval egyenesen a repülőtérre ment, és szemügyre vette a rakétát. Kétszemélyes, tökéletes gép volt, amely csaknem elérte a fény sebességét. A start után saját maga nyomta be karjába az altató injekciót, líogy az egész hosszú út folyamán jótékony álomba merüljön. A Capella hetedik bolygóján ébredt fel. A rakéta kissé megdőlve állt. A horizont teljesen hasonlított a Földön jól ismert Kárpátok lankáihoz. Ogy tűnt, mintha ismerős helyen járna, pedig roppant messze volt „szülőbolygójától". Lassacskán értelmezte: hol is jár tulajdonképpen. Főleg akkor jutott el a teljes felismeréshoz, amikor megpillantotta a bolygó lakóit. Földi ember szemének csúnyáknak, kócosaknak, darabosaknak hatottak. Nehézkesen mozogtak, azonban fejlett értelmük pótolta külsejükből eredő fogyatékosságaikat. Csaknem az első perctől fogva jól megértették a kapitányt. Teljes mértékben érvényes volt rájuk a szépasszonyoknak az a kétélű megjegyzése, amivel mérsékeltebb barátnőiket szokták illetni: nyilván gyönyörű lelkük van! A leszállás alkalmával a Capella éppen zeniten állt. Látszólag békésen fénylett, azonban bent már fortyogott benne a kénköves pokol kitörésre készen, hogy elpusztítsa valamennyi bolygó-gyermekét. Tüzes lángnyelvvel készült feltartóztathatatlanul elnyelni, szétperzselni, ragadós gázokba burkolni az összes bolygót. Most még csillogó-villogó aranytálnak hatott, amely kegyesen és bőkezűen hinti éltető sugarait. A tiszt kihúzta magát a jó levegőn, igen kellemesen hatott Dé, hogy ismét szilárd talajt érzett a lábai alatt. Kigombolta kabátját és zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokát. Revolverét — miután látta, hogy semmi szükség nem lesz rá — gyorsan visszacsúsztatta tokjába. Kiszállt a rakétából és látta, hogy az összesereglett emberek — ugyanis annyira hasonlítottak a földi fogalmak szerint emberre, hogy másként nem lehetett őket nevezni — körülállták a rakétát. Egy részük esetlenül virágokba és tarka ruhákba volt burkolva. Ezek valtak a nők. Az alaktalan, darabos férfinép látva a nem mindennapi eseményt, igyekezett megőrizni méltóságát és előrelépett. igy alkalmasabb lesz 01 vinnem majd magammal — mérlegelte Duval —, ugyanis minden terhelést alaposan meg kell fontolni. Xen azonban értelmesebbnek mutatkozik, többet is tud, úgyhogy hasznosabb dolgokat mondana a professzornak. Végül azonban úgy döntött, hogy ebben a kérdésben később határoz, ugyanis még teljes három hónap áll rendelkezésére. Minden nap feljegyezte, milyen ha. ladást érnek el kísérői. Főleg a nyelv elsajátítása terén értek el. kiemelkedő eredményeket. Már a második héten szépen el tudott velük beszélgetni. Amikor Duval megállapította, hogy Xen már bizonyos szakkifejezéseket is ismer, noteszéből véletlenül kiejtett egy fényképet. A szolgálatkész Yva gyorsan lehajolt és átnyújtotta a képet, miközben egy pillantást vetett rá. A lány nem tudta palástolni őszinte bámulatát. Egy mélyet sóhajtott, majd ezt mondta: — Kl ez a gyönyörű nő? — A menyasszonyom — mondotta Duval. — Valóságos tündér. Soha élelemben nem láttam még ilyen szép nőt. Persze nem volt a lány valamiféle világszépség, egyszerű lány volt a Tátra lengyelországi vidékéről. Duval felfigyelt Yva ragyogó szemeire és ügy találta, hogy nem is olyan csúnya ez a lány, mint megérkezése napján tűnt neki. Észrevette, hogy kócos haja szép homlokot takar, Hogy helyes gödröcskék keletkeznek arca két oldalán, ha nevet. Most is, míg a képet a kezében tartotta, elmosolyodott. Duval gavallérosan megjegyezte: — Hasonlít rád. Duval ekkor már elhatározta, hogy mégis inkább a lányt viszi magával, még akkor is, ha a professzor esetleg megorrol rá. Itt most aztán senki, de senki a világon nem parancsol. Szörnyű veszedelem közepette vállalta ezt az utat, a Capella bármikor felrobbanhat. Mi történik, ha a professzor számításaiba valami apró, emberileg könnyen igazolható kis hiba csúszik. Igen, akkor ő néhány perc múlva kozmikus porrá és hamuvá változna. Munkáját a szokottnál korábban befejezte, segítőtársait elbocsátotta, és leült egy fa alá. Már-már majdnem elaludt, amikor eszébe jutott: mit csinálhat szabad idejében a két fiatal, Xen és Yva? Bármilyen fáradt volt is, felállt és kiment az erdő szélére. A fiú és a lány egy alacsonyabb dombon állt. A naplementét nézték. Lehet, hogy beszéltek valamiről, de még valószínűbb, hogy hallgattak és nézték a gyönyörű, vörösen izzó korongot. Fogalmuk sem volt róla, hogy ez a Nap már egy nap múlva a végüket okozza. Duval kapitány szivébe mély szomorúság költözött. Maga is meglepődött ezen, mert ezzel az érzéssel nem számolt. Szeretett volna menekülni tőle, ezért többféle dologra is gondolt, munkájára, életére, de egyik sem segített. Mikor lement a Nap, hirtelen lehűlt a levegő és Duval közelebb húzódott a tűzhöz, melyet egy hatalmas szikla mellett rakott. Megmelegedhetett volna a rakétában is, de sokkal kellemesebbnek tűnt, ha az éjszakát a pattoel. Az idegen és szokatlan égbolt alatt, gó tűz mellett, a szabad ég alatt tölti amelyre távolról idekiildte parányi sárDEÁK FERENC: A legutóbbi háborúban kalap nélkül maradt a házunk. Amúgy is rozoga tetejét, melyet a vámhivatalnok nagyapa erre a eélra kikötött hagyatékából kellett volna szalonitlapokkal felcserélni, és amelyet egy közeli bombarobbanás úgy levetett, hogy a lomtárrá tömött padlásra szinte egy szilánknyi pala sem hullott, nos hát, e tetőt csak két évre rá födte be az előbbi törmelékével atyafiságunk egyik távoli tagja, aki, mivel családja egytől egyig sírjával várta haza a kiszolgált tüzért, hozzánk költözött. Mikor jobb vékonyán beforrtak a sebek, fölhágott az éggel födött padlásra. Gyorsan fáradó, de szinte önmagát ácsolgató keze a megmaradt horogfákból és gerendákból meg az általunk összehordozgatott lecekből behálózta a padlásajtóból oly ijesztően magas eget. Elfúló tüdejéből futotta még harcos napokból visszasajgó dalra is, és a kézről kézre röppenő csempe palalapokkal lassan födelezte a nekünk, sor eleji adogatóknak csodásan magas vázát, melyen ő oly otthonosan csúszkált, mint ahogy a pók közeledik a saját testéből szőtt szálakon.